Minden bukások ellenére (Tűnődő széljegyzetek Hatos Pál könyvéhez)

Publikálás dátuma
2019.10.27. 11:49

„Menj, érj hozzá a részletekhez, / vad közelségből nézd meg őket.” (Tóth Krisztina: Zenélődoboz)

Az összeomlás, vagyis az I. világháborús vereség időszakát, a Monarchia szétesésének viharos és kaotikus heteit és az ezután következő demokratikus kísérletet egy polgári köztársaság megformálására, kudarcok szinte végeláthatatlan sorozata, tévedések tragédiái, szemellenzős elfogultságok sora, máig ható zsigeri indulatok és emocionális gyűlölködések, elképesztő naivitások láncolata jellemezte. Valamelyest elmélyülve ebben a krónikában, 101 évvel a történtek után, az olvasó önkéntelenül is azt kérdezi önmagától, miként lehetséges, hogy minden bukások, s mindazok ellenére, amely a szép-szomorú virággal, az őszirózsával jelzett köztársasági kísérlet előtt, alatta és főképpen utána történt, az ország mégis képesnek bizonyult a túlélésre?

Elfogultságok és mítoszok

Eszem ágában sincsen, hogy akár csak megkíséreljem erre a választ, végigpásztázva a XX. század nagyjából nyolc-tíz magyarországi rendszerváltozását, inkább a megválaszolhatatlan és a történelemfilozófia magasságai vagy mélységei felé vezető kérdés előcsalogatójára összpontosítok, nevezetesen egy kitűnő könyvre. Az elátkozott köztársaság című élvezetes stílusú monográfiájában Hatos Pál – igen gazdag forrásanyagra támaszkodva – elemzi a kötet alcímének tartalmát, vagyis az 1918-as összeomlás és forradalom történetét, s mindjárt az elején határozottan leszögezi, „nem áll se jobbra, se balra”, pedig a „csábítások” nyilvánvalók, s mind a mai napig hatnak, mítoszokra, fikciókra építve. Lássunk ezek közül néhányat, Hatos kötete alapján. A jobboldalon sokan Tormay Cécile híres, vagy inkább hírhedt elfogultságait égették bele a nemzeti köztudatba: az írónő „patkányforradalomnak” nevezte az októberi robbanást – csak egy felületes közbevetés: lám, ”patkányozni” sokféle korban, bármelyik oldalon lehet –, s ugyanezen tábor vezéregyéniségei démonizálták Károlyi Mihályt, a „vörös grófot”, aki szemükben minden bajnak és forradalomnak, így tehát Trianonnak is okozója. Ebből az optikából szinte egy nevezőre kerül a szándékaiban és megkezdett lépéseiben is demokratikus őszirózsás forradalom és a vörös terrorba torkolló Tanácsköztársaság, az országvesztő pacifisták, illetve a szovjeteket másoló bolsevikok. Klisék és mítoszok gyártásában nem volt rest a baloldal sem: szemükben az óriásivá növelt ős-gonosz, minden bajok okozója Tisza István lett. Sokan e tábor jelesei közül egészen biztosan tudják, hogy a Károlyi vezette forradalom nélkül is bekövetkezett volna a történelmi Magyarország szétesése, s úgy igyekeznek beállítani az események folyamatát, mintha az őszirózsa kivirágzása eleve eldöntött és főleg eltervezett lett volna. Ezzel szemben – mint Hatos írja –, rögtönzések sorozatából állt össze a forradalom krónikája, amiben persze – szerintem – semmi különös nincs, hiszen a jelen idejű, spontán történéseket általában az utókor emlékezői, szellemi napszámosai próbálják utólag „logikus”, „szükségszerű” renddé formálni. A baloldal jelentős része a kortársai közül fejjel kiemelkedő, egyszersmind óriási hibákat elkövető Tisza Istvánt sokszor csupán kényszeredetten méltatta, egy 1983-ban kiadott történészi munka például Tisza meggyilkolását „budai villájába” (!) helyezte át, egy másik kötet, amely 1988-ban került az olvasók elé, döntően a gyilkosságnak pusztán a „szimptomatikus” jellegét ragadta meg. Velük ellentétben a rendszerváltozás utáni történeti feldolgozások – köztük Hatos Pál munkája is – a kivételes képességű miniszterelnököt valós cselekedetei és mulasztásai, súlyos tévedései alapján ítélik meg – s ahol kell: el. Azt már jóval kevesebben tudják, hogy húsz évvel Tisza meggyilkolása után a jobboldali „elhajlással” nem gyanúsítható polgári radikális újságíró, Zsolt Béla egyik vezércikkében – Az Ujság hasábjain jelent meg – azt pendítette meg, ha az egykori szabadelvű-, majd munkapárti miniszterelnök túlélte volna az összeomlás utáni fordulatokat, akkor minden „másként” alakult volna.
Az Őszirózsás forradalom vége - Kun Béla kikiáltja a Tanácsköztársaságot

A mulandó szituáció

Csakhogy ez is bizonyíthatatlan fikció, mint ahogyan a mítoszok is, jöjjenek bár balról vagy jobbról. Hatos könyve azért kitűnő, mert nem gyárt újabb feltételezéseket: „Az 1918-as forradalom tragikomikusan kezdődött és tragikomikusan véget ért kísérletében nem a nagy történelmi példázatokat keresem, még kevésbé cáfolatukat, hanem a mulandó szituáció érdekel” – írja a kötet szerzője, s ezekből a „vad közelségből” nézett részletekből állítja össze a nem egészen féléves időszak tablóját. Látjuk a frontról hazatérő, lerongyolódott, sokszor súlyosan sebesült katonákat, a földéhes, nyomorultul szegény mezőgazdasági munkásokat, a törpebirtokosokat – „a világháborúban elpusztult 661 ezer állampolgár többsége is a szegény sorsú agrárnépességből került ki” -, látjuk a köztársaság mellett tüntető kétszázezer munkást, a leszakadó és elszegényedő középosztályi tízezreket, s persze a névtelenek mellett találkozunk a nagyon is nevesekkel néha egészen különös szituációkban: Kosztolányi a rettegett és gyűlölt Lukachich Géza tábornok katonái elől fut október 31-ének éjszakáján a Nemzeti Tanácsnak otthont adó Astoriánál, Szabó Dezső még nem Az elsodort falu mitizált paraszthőseit élteti, hanem a kommunista világrend előkészítését méltatja, s bármilyen hihetetlen, az ifjú és lázadó Márai még lelkes kommunista – hogy aztán egy életre kiábránduljon az eszméből –, látjuk a későbbi írófejedelem Herczeg Ferencet, személyes ismerősünkké válik Jászi Oszkár, a Károlyi-kormány nemzetiségügyi minisztere vagy éppen néhány vezető szociáldemokrata, közülük a talán legrokonszenvesebb, Garami Ernő. A tablóról nem hiányozhatnak a rövid és „elátkozott” köztársaság eseménysorozatai sem, a szinte teljesen feledésbe merült vidéki parasztforradalmak, a nagyon régóta vajúdó földreform csillogó kezdőpontja – Károlyi gróf nevezetes birtokadományozása, amiért Krúdy és Móricz is lelkesedett – és elbukása, a külpolitikai útkeresések, s ezektől nem elválaszthatóan annak megtörténte, amit az utolsó, sőt, az utolsó utáni pillanatig, szinte kivétel nélkül mindenki lehetetlennek tartott, nevezetesen Erdély, Felvidék és Délvidék elvesztése. A munka nagy érdeme, hogy a Monarchia küzdelmeit és összeomlását, majd a köztársaság vívódásait mindvégig széles kitekintésű nemzetközi kontextusban vizsgálja. Csupán egy képletes zárójelben jegyezném meg, hogy a kötetben sokszor idézett sajtótermékek egyikét, Az Ujságot a szerző egy ízben „Tisza bulvárlapjának” nevezi. Hogy az 1903-tól működő napilap pontosan milyen szálakkal kötődött Tisza Istvánhoz, azt most nem részletezném, ám úgy gondolom, hogy bizonyosan nem nevezhető „bulvárlapnak”, a szakirodalomban tárgyalt egyetlen ismérv alapján sem. A Gajári Ödön által alapított kormánypárti hírlap, amelynek főmunkatársai közé tartozott például Mikszáth Kálmán és Herczeg Ferenc, éppen olyan minőségi újság volt, mint – mondjuk – a különféle ellenzéki árnyalatú Budapesti Hírlap, Pesti Hírlap vagy 1910-től a Világ. Ám a kötet egésze szempontjából ennek a röpke sajtótörténeti kitérőnek nincs jelentősége. Annak annál inkább, hogy a szerző miként elemzi a Károlyi-kormány hamar távozó hadügyminiszterének november 2.-i állásfoglalását, amelyben a miniszter azt találta mondani, hogy „soha többé katonát nem akarok látni”. Ez a – kétségkívül szerencsétlen – mondat a későbbiekben a köztársaságra zúdított szemrehányások gumicsontja lett, összeesküvés-elmélet gyártók rágták évtizedeken át, de Hatos teljes joggal jegyzi meg, „keveseknek jut eszébe megkérdezni, miért is éljenezte meg a frontharcos Linder Bélát akkor és ott katonákból és tisztekből álló több száz fős közönsége”. A következményei felől nézve katasztrofális hadparancs agyonidézett, híres-hírhedett mondatának hátterét a szerző szinte nagyítóval elemzi, elősorolva a hadsereg szétzüllését, a hazatérő katonák fosztogatásait, a megörökölt védtelen határszakaszokat, azt, hogy a Károlyi-kormányt megelőző Wekerle-kabinet szinte „megdermedve várta” az elkerülhetetlent, a milliós hadsereg hazatértét, valamint azt is, hogy a Monarchia közös főparancsnoksága az összeomlás ódiumát egyoldalúan a magyar kormányra hárította. Ebben az elemzésben is megmutatkozik, amit Hatos a kötet elején ígért: nem igazságtevésre törekszik, hanem arra, hogy „a kortárs források zavarba ejtően sokrétű és sokszor ellentmondásos leírásait szembesítve” kísérje végig „az őszirózsás forradalom egyre anarchikusabb történetét egészen az 1919. március 21-i kommunista hatalomátvételig.” A szerző maradéktalanul betartotta ígéretét.

Respublikáink

Még hat hónapig sem tartott az első magyar köztársasági kísérlet, amelyről Babits nagyon találóan jegyezte meg, amit az ideológiáknak és rögeszmés indulatoknak elkötelezettek mindig félve mondanak ki – ha egyáltalán –, nevezetesen, hogy „egy nagy véletlenség volt a mi forradalmunk”. Második köztársaságunk csak kicsivel bizonyult hosszabb életűnek és szerencsésebbnek elődjénél. Kezdetben ugyan vigaszt nyújtott és reményeket csillantott föl, ám a második kísérlet alig három év után, 1948-tól menthetetlenül belecsúszott az immár a szovjetek által is megtámogatott kommunista diktatúrába. Máig tartó harmadik köztársaságunk éppen mostanában harminc éves, ám hataloméhes külső és belső kommunistákra most nem hivatkozhatunk, legújabb respublikánk pályája mégis elgörbült egyfajta sajátos autokrácia felé. Az egykori eseményeket és szereplőket Hatos szinte „testközelbe” hozza, de az olvasó örömére nagyon igényes monográfiájából a szerző néha kipillant – a mába. Mindjárt az elején említi, hogy az Országház közeléből 2012-ben eltávolították Varga Imre Károlyi-szobrát, „hogy helyére ismét Tisza István monumentális szobra kerüljön. Ki tudja, meddig?” – faggatja a jövőt a szerző. Magam másként kérdezek: vajon eljön-e az idő, amikor egy tágas emlékezetpolitika képes lesz egyszerre, egy emlékezetpolitikai térben befogadni, tévedéseikkel és mulasztásaikkal együtt, a konzervatív liberális gróf Tiszát és a polgári demokrata gróf Károlyit? (Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság - Az 1918-as összeomlás és forradalom története. Jaffa Kiadó, 2018.)
Szerző

N. Kósa Judit: Királyi pompa a Práter utcában

Publikálás dátuma
2019.10.27. 11:02

Jóbarátom kisgyerekkori emléke maga is filmre kívánkozik. 1973 körül járunk, a család vacsorázik, megy a tévé, szórakozottan bele-belenéznek az előttük pergő jelenetekbe, és egyszer csak azt látják, hogy a saját régi otthonukban vacsorázik a filmbéli család. Aztán snitt, partizánok jőnek, és felrobbantják a házat. Repül az egykori Goldmann-féle Mechanikai Cipőgyár, amelyet előbb a zsidótörvények, majd némi pauza után az államosító kommunisták vettek el tőlük. Nem marad más a józsefvárosi Práter utca 64-ből, csak egy nagy porfelhő. A családi emlékezet szerint a szobabelsőről ismerték fel tévedhetetlenül a forgatás helyszínét: csodás faburkolatok voltak ugyanis a hajdani ebédlőben, amelyek eredetéről annyit tudtak, hogy egy korábbi tulajdonos, egy neves műbútorasztalos a budavári királyi palotán dolgozott, és annyira megtetszett neki az ottani munkája, hogy saját otthonában felépítette a mását. Mi pedig, hála az Arcanum digitális tudástár buzgalmának, ennyiből nagy biztonsággal azonosítani is tudjuk, ki volt ez a nagyra törő mesterember. Csepreghy Jánosnak hívták. Maga Rákosi Jenő jegyezte fel az utókornak az asztalosmester Csepreghy fivérek történet. A sajtócézár és színházigazgató, ekkor már főrendiházi tag saját lapjában, a Budapesti Hírlapban írta meg, hogy úgy ötven évvel korábban János elvitte neki a fivére, Ferenc egy színdarabját, amelyről ő a következő ítéletet mondta: „Ez a darab rossz, de a szerzője jó”. A kisnemesi származású - erről a család Győrőssy előneve tanúskodott – Csepreghy fivérek Hont megyéből kerültek Pestre, hogy 1868-ban megalapítsák közös cégüket a Józsefváros falusias peremén, a Práter utca 64. alatt. Itt éltek azután is, hogy megnősültek: János és felesége, Foltz Mária szobáját a közös konyha és a műhely választotta el Ferenc és neje - Rákosi Jenő szabóként, majd színházi jelmeztervezőként is dolgozó Ida húga - lakrészétől. Hősi idők jöttek. Egyrészt, mert Rákosi Jenő hamarosan kibérelte a Kerepesi úti Népszínházat, és sógorát, akinek tüdőbaja igencsak megsínylette az asztalosműhely állandó porát, leszerződtette színházi titkárnak. Ferenc színpadra alkalmazott vagy féltucat Verne-regényt, miközben csak úgy ontotta a népszínműveket. 1877-78-ban egymás után írta meg a Sárga csikót, illetve a Piros bugyellárist, amelyekkel őrjöngő sikert aratott a józsefvárosi publikum körében. Nem véletlen, hogy 1880-ban, amikor legyőzte őt a tuberkulózis, a színház első számú csillaga, Blaha Lujza egy piros pénztárcát ajándékozott a bánatos özvegynek. Másrészről nemcsak a magyar dráma, hanem a magyar bútoripar is virágzott ezekben az évtizedekben. A későbbi Baross utca az asztalosok főutcája lett, a Külső-Józsefvárosban számtalan kisebb műhely mellett olyan nagyüzemek gyártották a történelmi stílusokban fogant szobaberendezéseket, mint Thék Endréé vagy Lingel Károlyé. Csepreghy János a kiváló munkájáról és a határidők semmibevételéről volt nevezetes: Rákosi Jenő azt írta a bútoráról, hogy „terminuson túl, és szinte csak darabonként kaptam meg, de minden darabja ma is oly ép, ajtaja, fiókja oly pontosan csukódik, mintha tegnap szállította volna”.
A Práter utcai üzem a kor szinte minden nagy építkezésén jelen volt. A Rózsák terei templomtól a Bazilikáig, a régi Zeneakadémiától a Szépművészeti Múzeumig, az Országháztól a királyi palotáig vállalták az asztalos munkákat, készült náluk orgonaszekrény, faburkolat, templomi pad, irodaberendezés és a Korinthoszi-csatorna első kapavágásához míves kivitelezésű talicska. Aminek eredményeként Csepreghy János ipartestületi elnök lett, az 1885-ös országos kiállításon elnyerte a koronás arany érdemkeresztet – a köz abból az apróhirdetésből is értesülhetett az örvendetes eseményről, hogy a Práter utca 64. birtokosa „az udvari estélyről hazajövet a királyi palota lépcsőházában egy rendjelet talált”, melynek várja tulajdonosát -, az 1896-os millenáris kiállításon pedig „megszólítással tüntette ki” őt az uralkodó. 
A Práter utca 64 (és 66) egykor
Mire a századforduló magával hozta a királyi palota nagyszabású építkezését, Csepreghy János üzeme már alaposan túlnőtt az eredeti földszintes házon: a műhelyek, gőzgéppel felszerelt üzemcsarnokok, szárítók és raktárak egészen a tömb túlvégéig, a Losonci utcáig nyúltak. Innen került ki a vadonatúj krisztinavárosi palotaszárny földszinti főhercegi ebédlőjének berendezése, illetve az emeletre, a külföldi fejedelmek lakosztályainak hálószobáiba és kis ebédlőibe szánt összes asztalosmunka. 1902 legvégén, amikor József Ágost főherceg és Auguszta főhercegasszony gyermekeikkel és személyzetükkel beköltöztek a ma nemzeti könyvtárul szolgáló teremsorba, a Magyar Szalon megjegyezte, hogy „a legkiválóbb munkákat Thék Endre és Csepreghy János készítette”. Ám hogy a főhercegi, netán valamely fejedelmi ebédlő ihlette-e a Práter utcai szobaberendezést, azt sajnos nem tudtuk kideríteni. Már az is kész csoda egyébként, hogy a faburkolatok megérték a hetvenes éveket. Csepreghy János 1908-as halálát követően fia, Béla csak pár évig vitte az üzemet, azután a gyártelepet bérbe adta a család. 1918-ban itt létesített légcsavargyárat Asbóth Oszkár és itt öntött söréteket Asbóth Gyula. 1920-ban a régi vetélytárs, Gelb Mór bútor- és kárpitgyára költözött be, hogy aztán innen tűnjön el a rejtélyes körülmények közt meggyilkolt ügyvezető igazgató, Boros István, akinek a halálát később a Léderer házaspárra is megpróbálták rábizonyítani – sikertelenül. 1925-től autókarosszéria gyár osztozott egy újabb műbútoros céggel a telepen, de volt itt fémáruüzem, cukrászat, vegyészeti vállalat is. A Goldmann-féle Mechanikai Cipőgyár 1940-ben tette át ide a székhelyét a Dob utcából. Az államosítás eleinte csak Goldmannék életében hozott gyökeres fordulatot, az üzem Józsefvárosi Cipőgyár néven folytatta a termelést. Aztán a sportcipőkre szakosodott: „a használt autógumiabroncsnak cipőtalpként való felhasználására vonatkozó javaslatát küldje meg a Sportcipő-gyár újítási megbízottjának, Práter utca 64.” – írta Szántó Gyulának Gyöngyöstarjánba az Újítók Lapja 1953-ban. Később viszont már csak a Triál karbantartó telepét, illetve a Piért raktárát találjuk ezen a címen. 1971-ben, amikor nekifogtak a Józsefváros úgymond rehabilitálásának, olyan gyorsan kellett bontani a régi házakat, hogy a Práter utca környékén harminc épületet egyszerűen felrobbantottak. Tömegével gyűltek a környékre a stábok háborús filmeket forgatni. Itt készült a partizánokban bővelkedő Egy óra múlva itt vagyok első évada is, amelyet végül 1973 tavaszán láthattak a tévében a nézők – talán éppen ez a keresett film. Az viszont biztos, hogy a Práter utca 64-et ugyanebben az évben bontották le: egy februári képen még állva látható, tető nélkül, decemberben már hűlt helye volt. Csak remélhetjük, hogy valakinek volt annyi esze, és időben hazamentette belőle Csepreghy János fejedelmi ebédlőjét.
Szerző

Sebes György: Anyu új tévét kapott

Publikálás dátuma
2019.10.27. 10:23

Fotó: Life TV Facebook oldala
Pénz nem számít. Mintha ez lenne a mottója az eddig kevésbé ismert, de a minap megújult Life TV-nek. Náluk persze ez nincs kimondva, vagy leírva, igazából tehát nem is lehet mottónak nevezni. Csak egyszerűen olyan természetes, mint az, hogy levegőt veszünk, vagy hogy - témánknál maradva – van egy tévénk. Igaz, ez utóbbi azért nem jellemző sem a mintegy tízmilliónyi magyarra, sem Földünk egyéb állampolgárainak többségére, de ilyen apróságokon ne akadjunk fel. Hiszen e csatorna tulajdonosa egyáltalán nem átlagos polgár. Emlékszik még valaki a nemrég kimúlt – pontosabban a Hír TV-vel összeolvadt – Echo TV-re? Meg arra, hogy egy ideig Mészáros Lőrincé volt? Egész addig, míg a hatalom média-játékaiban pont ő kellett. Amikor meg már nem, jött neki sok más, nehogy már ne tudjon naponta milliárdokat keresni. Csakhogy az Echo TV családi vállalkozásban működött. Vezére Mészárosné Kelemen Beatrix volt, akit egyébként munkatársai kedveltek, mert gondoskodónak és emberségesnek bizonyult ebben az elvadult tévés világban is. Viszont a megszűnő csatornánál rá sem volt már szükség. Ám azon a tavaszi napon, amikor bejelentették, hogy távozik szeretett tévéje éléről, rögtön alapított egy új céget. Ezt Media Vivantis Zrt.-nek hívják, s többek között az Ozone TV és a Life TV tartozik hozzá. Megjegyezzük, hogy ez a sokra hivatott és szorgalmas asszony több más cégnek is tulajdonosa, igazgatósági elnöke, vagy ügyvezetője, de ez témánk szempontjából mellékes, csak mint érdekességet említjük. Viszont most, hogy már tudjuk, ki áll a háttérben, ne csodálkozzunk, hogy pénz nem számít, ha ennek az országos életmódcsatornának a megújulását szemlézzük. A nemrég tartott bemutatkozón nem is szűkölködtek a nagy szavakban. Elmondták, hogy „olyan minőségi tartalmat” szeretnének nyújtani, amiben minden néző megtalálja azt, amivel azonosulni tud, vagy éppen elgondolkodtató számára, vagy a mindennapi problémákra nyújt megoldást. És ha ezt valaki túlságosan elvontnak találná, akkor „természetesen” lesznek valódi kikapcsolódást nyújtó, szórakoztató műsoraik is. Mindez érdekes lehet a médiával és a tévézéssel foglalkozó szakembereknek, de az átlagnézőt nagyjából hidegen hagyja. Ő jó műsorokat akar látni, különben menthetetlenül elkapcsol és akkor a nyolc-tízperces reklámblokkokat is hiába sugározzák. Nos, ismerjük el, hogy – miután a pénz úgysem számít – a Life TV három most induló műsorába beleadtak apait-anyait. Először is csili-vili díszleteket készítettek; a látvány tehát megvan, de a tartalom jelentős részben a műsorvezetőn múlik. Ebben is jól választottak. Az egyiket – egy mélylélektani, ám mégis könnyed beszélgető-műsort - odaadták Várkonyi Andreának. Akinek az utóbbi majdnem két éve azzal telt, hogy szakított addigi életével. Előbb a párjával, közös gyerekük apjával, Bochkor Gáborral, aztán a TV2-vel, amelynél előbb híradót vezetett, aztán ott is volt egy beszélgető-műsora. És most itt – fanfárok kíséretében - visszatért. A másik műsor címe: Nyugi, köztünk marad - három híres embernek központilag feltett, lehetőleg bugyuta kérdésekre kell válaszolnia. Ebben az adásban brillírozhat Szulák Andrea. És pont neki való, hiszen kedves és – nincs rá jobb szó – slágfertig (vagyis gyors és talpraesett). Pontosan érzékelteti, mit gondol az egészről (kérdésekről és válaszolókról), miközben sosem bántó. A harmadik programnak nincs műsorvezetője, vagy ha úgy tetszik, három is van. Az egykori tévébemondó, Bay Éva, a ma is aktív színésznő, Esztergályos Cecília és a fénykorán rég túl lévő táncdalénekes, Karda Beáta ad életvezetési tanácsokat. Az első két hölggyel – engedtessék meg – elfogult vagyok. Bay Évával annak idején dolgoztam együtt és egy mindig vidám, de a munkáját nagyon is komolyan vevő embert ismertem meg. Ebben a műsorban is ilyen. Esztergályos Cili néhány éve már zsűriskedett az RTL Szombat esti láz című táncversenyében és mindig jó volt hallgatni. Nem vigyáz a szájára, sok évtizedes tapasztalatait adja át egy olyan idős hölgy, aki közben örök fiatal maradt. Az említett tévés nagyágyúk a hátukon elviszik az adásokat. Amelyek egyébként olyanok, amilyenek. Várkonyi a Női titkok című műsorban a válásról, a szakításról és az újrakezdésről csevegett három vendégével, akikkel a jelek szerint amúgy is jóban van. Mádai Vivien, a TV2 műsorvezetője, Dér Heni énekes és Hódi Pamela celeb (Berki Krisztián volt és a futballista Tóth Bence jelenlegi barátnője) őszintének tűnt, de azért végig arra kellett gondolnunk, hogy minek ez a látszólagos nagy kitárulkozás (amihez még a műsorvezető is hozzátette a magáét saját életéből). A három idősebb hölgy adása nagyon művi volt. Egy fiatalembernek igyekeztek nőt fogni, majd ellátták mindenféle jótanáccsal. S miközben spontánnak akarták beállítani a jeleneteket, látszott rajtuk, hogy megrendezettek. Külön méltatást érdemel a műsor címe: Old(s)Cool. Kérdéses persze, hogy átlagnéző felfogja-e ennek többértelműségét. Hiszen idősek iskolájának is fordítható, de úgy is, hogy az öregek királyok (kúl). És még lehet néhány megfejtés. A Life TV – Mészáros anyu irányításával – kétségkívül jól belekezdett. Most már csak nézők kellenének. Bár meglehet, ez sem számít, csak a pénz(költés).