Papp Sándor Zsigmond: Lovagok kora

Publikálás dátuma
2019.10.27. 12:04

Fotó: Népszava
Épp egy talpig páncélba öltözött lovag állt mellettem, amikor megnéztem a telefonomon az első részvételi eredményeket. Ő kissé egykedvűen izzadt mellettem a többkilós jelmezben, és talán már csöndben átkozta azt a percet, amikor jó ötletnek tűnt, hogy egy középkori hagyományőrző csapathoz csatlakozzon. Az én homlokom jóval diszkrétebben gyöngyözött, hiszen csak azért izgultam, hogy vajon merre indul el a városom, egykori lakóhelyem: a múlt felé tesz megint egy kacskaringót, vagy a jövő felé kezd el bukdácsolni, még ha kezdetben bizonytalanul is. De hogyan magyarázzam el mindezt egy lovagnak? Az Aranyrózsa fesztiválon vagyunk, Franciaország legnagyobb historikus eseményén, amelyre ezerötszáz hagyományőrző érkezett a maga maskaráiban. Már szombaton fel-felbukkantak Avignon utcáin, a legnagyobb látványosságnak mégis az számított, amikor bemelegítés gyanánt – felkészülve a vasárnapi eseményekre – bemasíroztak a pápai palota udvarára. A tekintélyt parancsoló épület pár száz évvel ezelőtt láthatott hasonló sokadalmat, úgy is képzeltem, hogy némiképp meg is hatódott a gesztustól, ködös tekintettel merült el évszázados emlékeiben. A turisták is tülekedtek a keskeny és hosszúkás ablaknál, a gótikus művészet remekénél, hogy elkészíthessék a maguk időutazós fotóit. (A pápai palota teremőrei megpróbáltak más, udvarra néző ablakot is kinyitni, ám ez nem olyan egyszerű egy műemlék esetén. Néhány diszkrét rángatás és zörgés után fel is adták.) A sokadalom nyújtotta látványosság aztán másnap a Barthelasse-szigeten bontakozott ki, mely Európa legnagyobb folyami szigete (a Margitszigetet persze nem homályosította el), ahová bevette magát az öt országból érkezett 85 csoport valamennyi tagja. A hagyományt pedig itt sem veszik félvállról: korabeli étkeket fogyasztottak ebédre korabeli eszközökkel, boldogan tették közszemlére a fegyvereiket (egy-egy kardot vagy buzogányt nem is volt egyszerű forgatni), és csak a maguk által készített ruhákban jártak a maguk által készített lobogók alatt. Egy hollywoodi szuperprodukció producerének valószínűleg könnybe lábadt volna a szeme ennyi önkéntes statiszta láttán, akiknek még a jelmezét sem kellene méregdrágán megvarratni. Természetesen Dusival mi is mindent kipróbáltunk: rendre alulmaradtunk a korabeli ügyességi játékokban, viszont boldogan szedegette fel a katapulttal a gyermeksokaságba kilőtt cukorkákat. És hát a végső nagy csata! Mintegy kétszáz lovag és íjász gyűlt össze a küzdőtérre, hogy megvívjanak egymással. Legalább húsz percet késett a meghirdetett csata, mert a felöltözés a fegyverhordozókkal kész tudománynak számít. Mi csak a sisakot emeltük meg, de itt már el is dőlt, hogy semmi pénzért nem leszünk lovagok, a királylány megmentését is inkább másra hagyjuk. És akkor még nem is beszéltünk a vértekről, a páncélingről, és az alá felhúzott vastag ruhákról, amelyek az ütésektől védték őket, merthogy csépelték egymást rendesen. Nem csoda, ha a hagyományőrzés bizonyos szempontból a szaunázással áll inkább rokonságban. Én viszont időnként – megtörve a varázst – előkaptam a telefonomat a nagyon is újkori hírek miatt. Igazából ez volt az első nap, hogy ennyire érdekelt, mi történik otthon. Már eddig is igyekeztem eltolni magamtól a politikát, de ezt másfél hónapnyi itteni tartózkodás után szinte tökélyre fejlesztettem. Már egyre kevésbé értettem a közösségi oldalakon felhabzó indulatokat. Egy-egy pillanatban úgy tűnt, mintha a Holdról nézném ezeket a furcsa földi dolgokat. A magyarországi politika helyére, a vákuumba nem tolakodott be a francia közélet. Persze láttam sárgamellényeseket Marseille utcáin, egy La Ciotat-i körforgalom közepén is bágyadtan tüntettek vagy két-három hétig, de ez sem volt több puszta látványosságnál. (Dusinak nem is nagyon tudtam elmagyarázni, hogy mit akarnak a bácsik.) Tán csak Borkai és csinos horvát „rokonai” ütötték át kajánul közönyöm falát. Hej, mivé lettek a lovagok mai utódai, sóhajtott fel bennem a rejtett hagyományőrző, és arra már kísérletet sem tettem, hogy mindezt madárnyelven a gyereknek is világossá tegyem. Jobb, ha bizonyos összefüggések még a homályban maradnak. A politikát is valahogy így tudtam leírni Dusinak: mintha bekötött szemmel keresnél egy sötét szobában valamit, amit már rég kivittek. Végül „Pour Avignon! Pour le pape!” (Avignonért! A pápáért!) felkiáltással egymásnak estek az elkerített réten. Mintha evőeszközöket ráznánk egy hordóban, kábé ilyen hangokkal járt a csata. És nem is tartott sokáig, hiszen három kardcsapás után már annak is meg kellett állnia pihenni, aki még nem kapott halásos sebet. Ezért még háromszor összetrombitálták és egymásnak eresztették őket, hogy ne távozzon csalódottan a belépőjegyet kiperkáló közönség. Nem is távoztak, hiszen a mai drónos, gombnyomásos hadviselésben, a kanapémegváltók korában tán már csak az ilyen fesztiválok idézik fel a vért, verejtéket és könnyeket. Avignon tehát nem esett el, és tíz óra után már az is kiderült, hogy Budapest életében is új fejezet kezdődik. Tán kevesebb kardcsörgetéssel és királylánnyal.  

Minden bukások ellenére (Tűnődő széljegyzetek Hatos Pál könyvéhez)

Publikálás dátuma
2019.10.27. 11:49

„Menj, érj hozzá a részletekhez, / vad közelségből nézd meg őket.” (Tóth Krisztina: Zenélődoboz)

Az összeomlás, vagyis az I. világháborús vereség időszakát, a Monarchia szétesésének viharos és kaotikus heteit és az ezután következő demokratikus kísérletet egy polgári köztársaság megformálására, kudarcok szinte végeláthatatlan sorozata, tévedések tragédiái, szemellenzős elfogultságok sora, máig ható zsigeri indulatok és emocionális gyűlölködések, elképesztő naivitások láncolata jellemezte. Valamelyest elmélyülve ebben a krónikában, 101 évvel a történtek után, az olvasó önkéntelenül is azt kérdezi önmagától, miként lehetséges, hogy minden bukások, s mindazok ellenére, amely a szép-szomorú virággal, az őszirózsával jelzett köztársasági kísérlet előtt, alatta és főképpen utána történt, az ország mégis képesnek bizonyult a túlélésre?

Elfogultságok és mítoszok

Eszem ágában sincsen, hogy akár csak megkíséreljem erre a választ, végigpásztázva a XX. század nagyjából nyolc-tíz magyarországi rendszerváltozását, inkább a megválaszolhatatlan és a történelemfilozófia magasságai vagy mélységei felé vezető kérdés előcsalogatójára összpontosítok, nevezetesen egy kitűnő könyvre. Az elátkozott köztársaság című élvezetes stílusú monográfiájában Hatos Pál – igen gazdag forrásanyagra támaszkodva – elemzi a kötet alcímének tartalmát, vagyis az 1918-as összeomlás és forradalom történetét, s mindjárt az elején határozottan leszögezi, „nem áll se jobbra, se balra”, pedig a „csábítások” nyilvánvalók, s mind a mai napig hatnak, mítoszokra, fikciókra építve. Lássunk ezek közül néhányat, Hatos kötete alapján. A jobboldalon sokan Tormay Cécile híres, vagy inkább hírhedt elfogultságait égették bele a nemzeti köztudatba: az írónő „patkányforradalomnak” nevezte az októberi robbanást – csak egy felületes közbevetés: lám, ”patkányozni” sokféle korban, bármelyik oldalon lehet –, s ugyanezen tábor vezéregyéniségei démonizálták Károlyi Mihályt, a „vörös grófot”, aki szemükben minden bajnak és forradalomnak, így tehát Trianonnak is okozója. Ebből az optikából szinte egy nevezőre kerül a szándékaiban és megkezdett lépéseiben is demokratikus őszirózsás forradalom és a vörös terrorba torkolló Tanácsköztársaság, az országvesztő pacifisták, illetve a szovjeteket másoló bolsevikok. Klisék és mítoszok gyártásában nem volt rest a baloldal sem: szemükben az óriásivá növelt ős-gonosz, minden bajok okozója Tisza István lett. Sokan e tábor jelesei közül egészen biztosan tudják, hogy a Károlyi vezette forradalom nélkül is bekövetkezett volna a történelmi Magyarország szétesése, s úgy igyekeznek beállítani az események folyamatát, mintha az őszirózsa kivirágzása eleve eldöntött és főleg eltervezett lett volna. Ezzel szemben – mint Hatos írja –, rögtönzések sorozatából állt össze a forradalom krónikája, amiben persze – szerintem – semmi különös nincs, hiszen a jelen idejű, spontán történéseket általában az utókor emlékezői, szellemi napszámosai próbálják utólag „logikus”, „szükségszerű” renddé formálni. A baloldal jelentős része a kortársai közül fejjel kiemelkedő, egyszersmind óriási hibákat elkövető Tisza Istvánt sokszor csupán kényszeredetten méltatta, egy 1983-ban kiadott történészi munka például Tisza meggyilkolását „budai villájába” (!) helyezte át, egy másik kötet, amely 1988-ban került az olvasók elé, döntően a gyilkosságnak pusztán a „szimptomatikus” jellegét ragadta meg. Velük ellentétben a rendszerváltozás utáni történeti feldolgozások – köztük Hatos Pál munkája is – a kivételes képességű miniszterelnököt valós cselekedetei és mulasztásai, súlyos tévedései alapján ítélik meg – s ahol kell: el. Azt már jóval kevesebben tudják, hogy húsz évvel Tisza meggyilkolása után a jobboldali „elhajlással” nem gyanúsítható polgári radikális újságíró, Zsolt Béla egyik vezércikkében – Az Ujság hasábjain jelent meg – azt pendítette meg, ha az egykori szabadelvű-, majd munkapárti miniszterelnök túlélte volna az összeomlás utáni fordulatokat, akkor minden „másként” alakult volna.
Az Őszirózsás forradalom vége - Kun Béla kikiáltja a Tanácsköztársaságot

A mulandó szituáció

Csakhogy ez is bizonyíthatatlan fikció, mint ahogyan a mítoszok is, jöjjenek bár balról vagy jobbról. Hatos könyve azért kitűnő, mert nem gyárt újabb feltételezéseket: „Az 1918-as forradalom tragikomikusan kezdődött és tragikomikusan véget ért kísérletében nem a nagy történelmi példázatokat keresem, még kevésbé cáfolatukat, hanem a mulandó szituáció érdekel” – írja a kötet szerzője, s ezekből a „vad közelségből” nézett részletekből állítja össze a nem egészen féléves időszak tablóját. Látjuk a frontról hazatérő, lerongyolódott, sokszor súlyosan sebesült katonákat, a földéhes, nyomorultul szegény mezőgazdasági munkásokat, a törpebirtokosokat – „a világháborúban elpusztult 661 ezer állampolgár többsége is a szegény sorsú agrárnépességből került ki” -, látjuk a köztársaság mellett tüntető kétszázezer munkást, a leszakadó és elszegényedő középosztályi tízezreket, s persze a névtelenek mellett találkozunk a nagyon is nevesekkel néha egészen különös szituációkban: Kosztolányi a rettegett és gyűlölt Lukachich Géza tábornok katonái elől fut október 31-ének éjszakáján a Nemzeti Tanácsnak otthont adó Astoriánál, Szabó Dezső még nem Az elsodort falu mitizált paraszthőseit élteti, hanem a kommunista világrend előkészítését méltatja, s bármilyen hihetetlen, az ifjú és lázadó Márai még lelkes kommunista – hogy aztán egy életre kiábránduljon az eszméből –, látjuk a későbbi írófejedelem Herczeg Ferencet, személyes ismerősünkké válik Jászi Oszkár, a Károlyi-kormány nemzetiségügyi minisztere vagy éppen néhány vezető szociáldemokrata, közülük a talán legrokonszenvesebb, Garami Ernő. A tablóról nem hiányozhatnak a rövid és „elátkozott” köztársaság eseménysorozatai sem, a szinte teljesen feledésbe merült vidéki parasztforradalmak, a nagyon régóta vajúdó földreform csillogó kezdőpontja – Károlyi gróf nevezetes birtokadományozása, amiért Krúdy és Móricz is lelkesedett – és elbukása, a külpolitikai útkeresések, s ezektől nem elválaszthatóan annak megtörténte, amit az utolsó, sőt, az utolsó utáni pillanatig, szinte kivétel nélkül mindenki lehetetlennek tartott, nevezetesen Erdély, Felvidék és Délvidék elvesztése. A munka nagy érdeme, hogy a Monarchia küzdelmeit és összeomlását, majd a köztársaság vívódásait mindvégig széles kitekintésű nemzetközi kontextusban vizsgálja. Csupán egy képletes zárójelben jegyezném meg, hogy a kötetben sokszor idézett sajtótermékek egyikét, Az Ujságot a szerző egy ízben „Tisza bulvárlapjának” nevezi. Hogy az 1903-tól működő napilap pontosan milyen szálakkal kötődött Tisza Istvánhoz, azt most nem részletezném, ám úgy gondolom, hogy bizonyosan nem nevezhető „bulvárlapnak”, a szakirodalomban tárgyalt egyetlen ismérv alapján sem. A Gajári Ödön által alapított kormánypárti hírlap, amelynek főmunkatársai közé tartozott például Mikszáth Kálmán és Herczeg Ferenc, éppen olyan minőségi újság volt, mint – mondjuk – a különféle ellenzéki árnyalatú Budapesti Hírlap, Pesti Hírlap vagy 1910-től a Világ. Ám a kötet egésze szempontjából ennek a röpke sajtótörténeti kitérőnek nincs jelentősége. Annak annál inkább, hogy a szerző miként elemzi a Károlyi-kormány hamar távozó hadügyminiszterének november 2.-i állásfoglalását, amelyben a miniszter azt találta mondani, hogy „soha többé katonát nem akarok látni”. Ez a – kétségkívül szerencsétlen – mondat a későbbiekben a köztársaságra zúdított szemrehányások gumicsontja lett, összeesküvés-elmélet gyártók rágták évtizedeken át, de Hatos teljes joggal jegyzi meg, „keveseknek jut eszébe megkérdezni, miért is éljenezte meg a frontharcos Linder Bélát akkor és ott katonákból és tisztekből álló több száz fős közönsége”. A következményei felől nézve katasztrofális hadparancs agyonidézett, híres-hírhedett mondatának hátterét a szerző szinte nagyítóval elemzi, elősorolva a hadsereg szétzüllését, a hazatérő katonák fosztogatásait, a megörökölt védtelen határszakaszokat, azt, hogy a Károlyi-kormányt megelőző Wekerle-kabinet szinte „megdermedve várta” az elkerülhetetlent, a milliós hadsereg hazatértét, valamint azt is, hogy a Monarchia közös főparancsnoksága az összeomlás ódiumát egyoldalúan a magyar kormányra hárította. Ebben az elemzésben is megmutatkozik, amit Hatos a kötet elején ígért: nem igazságtevésre törekszik, hanem arra, hogy „a kortárs források zavarba ejtően sokrétű és sokszor ellentmondásos leírásait szembesítve” kísérje végig „az őszirózsás forradalom egyre anarchikusabb történetét egészen az 1919. március 21-i kommunista hatalomátvételig.” A szerző maradéktalanul betartotta ígéretét.

Respublikáink

Még hat hónapig sem tartott az első magyar köztársasági kísérlet, amelyről Babits nagyon találóan jegyezte meg, amit az ideológiáknak és rögeszmés indulatoknak elkötelezettek mindig félve mondanak ki – ha egyáltalán –, nevezetesen, hogy „egy nagy véletlenség volt a mi forradalmunk”. Második köztársaságunk csak kicsivel bizonyult hosszabb életűnek és szerencsésebbnek elődjénél. Kezdetben ugyan vigaszt nyújtott és reményeket csillantott föl, ám a második kísérlet alig három év után, 1948-tól menthetetlenül belecsúszott az immár a szovjetek által is megtámogatott kommunista diktatúrába. Máig tartó harmadik köztársaságunk éppen mostanában harminc éves, ám hataloméhes külső és belső kommunistákra most nem hivatkozhatunk, legújabb respublikánk pályája mégis elgörbült egyfajta sajátos autokrácia felé. Az egykori eseményeket és szereplőket Hatos szinte „testközelbe” hozza, de az olvasó örömére nagyon igényes monográfiájából a szerző néha kipillant – a mába. Mindjárt az elején említi, hogy az Országház közeléből 2012-ben eltávolították Varga Imre Károlyi-szobrát, „hogy helyére ismét Tisza István monumentális szobra kerüljön. Ki tudja, meddig?” – faggatja a jövőt a szerző. Magam másként kérdezek: vajon eljön-e az idő, amikor egy tágas emlékezetpolitika képes lesz egyszerre, egy emlékezetpolitikai térben befogadni, tévedéseikkel és mulasztásaikkal együtt, a konzervatív liberális gróf Tiszát és a polgári demokrata gróf Károlyit? (Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság - Az 1918-as összeomlás és forradalom története. Jaffa Kiadó, 2018.)
Szerző

N. Kósa Judit: Királyi pompa a Práter utcában

Publikálás dátuma
2019.10.27. 11:02

Jóbarátom kisgyerekkori emléke maga is filmre kívánkozik. 1973 körül járunk, a család vacsorázik, megy a tévé, szórakozottan bele-belenéznek az előttük pergő jelenetekbe, és egyszer csak azt látják, hogy a saját régi otthonukban vacsorázik a filmbéli család. Aztán snitt, partizánok jőnek, és felrobbantják a házat. Repül az egykori Goldmann-féle Mechanikai Cipőgyár, amelyet előbb a zsidótörvények, majd némi pauza után az államosító kommunisták vettek el tőlük. Nem marad más a józsefvárosi Práter utca 64-ből, csak egy nagy porfelhő. A családi emlékezet szerint a szobabelsőről ismerték fel tévedhetetlenül a forgatás helyszínét: csodás faburkolatok voltak ugyanis a hajdani ebédlőben, amelyek eredetéről annyit tudtak, hogy egy korábbi tulajdonos, egy neves műbútorasztalos a budavári királyi palotán dolgozott, és annyira megtetszett neki az ottani munkája, hogy saját otthonában felépítette a mását. Mi pedig, hála az Arcanum digitális tudástár buzgalmának, ennyiből nagy biztonsággal azonosítani is tudjuk, ki volt ez a nagyra törő mesterember. Csepreghy Jánosnak hívták. Maga Rákosi Jenő jegyezte fel az utókornak az asztalosmester Csepreghy fivérek történet. A sajtócézár és színházigazgató, ekkor már főrendiházi tag saját lapjában, a Budapesti Hírlapban írta meg, hogy úgy ötven évvel korábban János elvitte neki a fivére, Ferenc egy színdarabját, amelyről ő a következő ítéletet mondta: „Ez a darab rossz, de a szerzője jó”. A kisnemesi származású - erről a család Győrőssy előneve tanúskodott – Csepreghy fivérek Hont megyéből kerültek Pestre, hogy 1868-ban megalapítsák közös cégüket a Józsefváros falusias peremén, a Práter utca 64. alatt. Itt éltek azután is, hogy megnősültek: János és felesége, Foltz Mária szobáját a közös konyha és a műhely választotta el Ferenc és neje - Rákosi Jenő szabóként, majd színházi jelmeztervezőként is dolgozó Ida húga - lakrészétől. Hősi idők jöttek. Egyrészt, mert Rákosi Jenő hamarosan kibérelte a Kerepesi úti Népszínházat, és sógorát, akinek tüdőbaja igencsak megsínylette az asztalosműhely állandó porát, leszerződtette színházi titkárnak. Ferenc színpadra alkalmazott vagy féltucat Verne-regényt, miközben csak úgy ontotta a népszínműveket. 1877-78-ban egymás után írta meg a Sárga csikót, illetve a Piros bugyellárist, amelyekkel őrjöngő sikert aratott a józsefvárosi publikum körében. Nem véletlen, hogy 1880-ban, amikor legyőzte őt a tuberkulózis, a színház első számú csillaga, Blaha Lujza egy piros pénztárcát ajándékozott a bánatos özvegynek. Másrészről nemcsak a magyar dráma, hanem a magyar bútoripar is virágzott ezekben az évtizedekben. A későbbi Baross utca az asztalosok főutcája lett, a Külső-Józsefvárosban számtalan kisebb műhely mellett olyan nagyüzemek gyártották a történelmi stílusokban fogant szobaberendezéseket, mint Thék Endréé vagy Lingel Károlyé. Csepreghy János a kiváló munkájáról és a határidők semmibevételéről volt nevezetes: Rákosi Jenő azt írta a bútoráról, hogy „terminuson túl, és szinte csak darabonként kaptam meg, de minden darabja ma is oly ép, ajtaja, fiókja oly pontosan csukódik, mintha tegnap szállította volna”.
A Práter utcai üzem a kor szinte minden nagy építkezésén jelen volt. A Rózsák terei templomtól a Bazilikáig, a régi Zeneakadémiától a Szépművészeti Múzeumig, az Országháztól a királyi palotáig vállalták az asztalos munkákat, készült náluk orgonaszekrény, faburkolat, templomi pad, irodaberendezés és a Korinthoszi-csatorna első kapavágásához míves kivitelezésű talicska. Aminek eredményeként Csepreghy János ipartestületi elnök lett, az 1885-ös országos kiállításon elnyerte a koronás arany érdemkeresztet – a köz abból az apróhirdetésből is értesülhetett az örvendetes eseményről, hogy a Práter utca 64. birtokosa „az udvari estélyről hazajövet a királyi palota lépcsőházában egy rendjelet talált”, melynek várja tulajdonosát -, az 1896-os millenáris kiállításon pedig „megszólítással tüntette ki” őt az uralkodó. 
A Práter utca 64 (és 66) egykor
Mire a századforduló magával hozta a királyi palota nagyszabású építkezését, Csepreghy János üzeme már alaposan túlnőtt az eredeti földszintes házon: a műhelyek, gőzgéppel felszerelt üzemcsarnokok, szárítók és raktárak egészen a tömb túlvégéig, a Losonci utcáig nyúltak. Innen került ki a vadonatúj krisztinavárosi palotaszárny földszinti főhercegi ebédlőjének berendezése, illetve az emeletre, a külföldi fejedelmek lakosztályainak hálószobáiba és kis ebédlőibe szánt összes asztalosmunka. 1902 legvégén, amikor József Ágost főherceg és Auguszta főhercegasszony gyermekeikkel és személyzetükkel beköltöztek a ma nemzeti könyvtárul szolgáló teremsorba, a Magyar Szalon megjegyezte, hogy „a legkiválóbb munkákat Thék Endre és Csepreghy János készítette”. Ám hogy a főhercegi, netán valamely fejedelmi ebédlő ihlette-e a Práter utcai szobaberendezést, azt sajnos nem tudtuk kideríteni. Már az is kész csoda egyébként, hogy a faburkolatok megérték a hetvenes éveket. Csepreghy János 1908-as halálát követően fia, Béla csak pár évig vitte az üzemet, azután a gyártelepet bérbe adta a család. 1918-ban itt létesített légcsavargyárat Asbóth Oszkár és itt öntött söréteket Asbóth Gyula. 1920-ban a régi vetélytárs, Gelb Mór bútor- és kárpitgyára költözött be, hogy aztán innen tűnjön el a rejtélyes körülmények közt meggyilkolt ügyvezető igazgató, Boros István, akinek a halálát később a Léderer házaspárra is megpróbálták rábizonyítani – sikertelenül. 1925-től autókarosszéria gyár osztozott egy újabb műbútoros céggel a telepen, de volt itt fémáruüzem, cukrászat, vegyészeti vállalat is. A Goldmann-féle Mechanikai Cipőgyár 1940-ben tette át ide a székhelyét a Dob utcából. Az államosítás eleinte csak Goldmannék életében hozott gyökeres fordulatot, az üzem Józsefvárosi Cipőgyár néven folytatta a termelést. Aztán a sportcipőkre szakosodott: „a használt autógumiabroncsnak cipőtalpként való felhasználására vonatkozó javaslatát küldje meg a Sportcipő-gyár újítási megbízottjának, Práter utca 64.” – írta Szántó Gyulának Gyöngyöstarjánba az Újítók Lapja 1953-ban. Később viszont már csak a Triál karbantartó telepét, illetve a Piért raktárát találjuk ezen a címen. 1971-ben, amikor nekifogtak a Józsefváros úgymond rehabilitálásának, olyan gyorsan kellett bontani a régi házakat, hogy a Práter utca környékén harminc épületet egyszerűen felrobbantottak. Tömegével gyűltek a környékre a stábok háborús filmeket forgatni. Itt készült a partizánokban bővelkedő Egy óra múlva itt vagyok első évada is, amelyet végül 1973 tavaszán láthattak a tévében a nézők – talán éppen ez a keresett film. Az viszont biztos, hogy a Práter utca 64-et ugyanebben az évben bontották le: egy februári képen még állva látható, tető nélkül, decemberben már hűlt helye volt. Csak remélhetjük, hogy valakinek volt annyi esze, és időben hazamentette belőle Csepreghy János fejedelmi ebédlőjét.
Szerző