Vámcsaták

Jó napot kívánok! Akinél külföldi fizetőeszköz van, készítse elő! - vezényelte a csehszlovák-magyar határon a magyar vámos. Egy tanárképző főiskolai csoport tagjai némi aggodalommal fogadták a felszólítást. A ’70-es évek közepén még a legmerészebb álmában sem gondolta senki, hogy egyszer konvertibilis lesz a forint. Aki Nyugatra ment és kevesellte – joggal - az először 70, majd talán 100 dolláros költőpénzt, az igyekezett a legrafináltabb módokon elrejteni magán-valutakészletét. A határokon a vámosok vadásztak ezekre a dugipénzekre.

Ági és csoporttársai Krakkóba mentek volna, ahol a lengyel királyok egykori székhelyének, a Wawelnek és az ősi város kulturális örökségének adózva azt tervezték, hogy a rég áhított farmernadrágra váltják hazalátogató rokonoktól, vagy valutaüzérektől titkon vásárolt dollárjaikat, nyugat-német márkáikat. Ági 20 dollárja is arra várt, hogy Levi’s farmerré lényegüljön át a lengyel dollárboltban, a Pewexben. Ez volt tehát a terv.

A spenótzöld egyenruhába öltözött végzet azonban közbeszólt.

Máig nem derült ki, hogy olyan kifinomult volt a szaglása, hogy a busz karosszérialemezeinek réseibe eldugott pénz szagát is megérezte, vagy zseniális lélekbúvárként szemek villanásából, grimaszokból megállapította, ezek a fiatalok rosszban sántikálnak. Egy életszerűbb vélekedés szerint azonban valakitől fülest kapott a hatóság. A vámosok az első leletek előkerülése után fáradságos munkával jóformán alkatrészeire szedték szét a buszt. Egykettőre előkerültek az illegális valutakészletek. Az üzleti út befuccsolt, a buszt visszafordították. Hogy mi lett a dugipénz sorsa, csak találgatni lehet, azóta sem kapott senki semmilyen hivatalos dokumentumot a valuta elkobzásáról.

Persze nem csak a magyar vámosok vizslattak kemény valuta, vagyis nyugati fizetőeszközök és kiviteli tilalom alá eső termékek után. Furcsa szabályok éltek akkortájt! Csehszlovákiából például törvényesen be lehetett hozni légfegyvert, de tornacipőt nem. A „béketábor” országai féltették a közellátást egymástól.

Arra már nem emlékszem, hogy, Magyarországról mit nem lehetett kivinni, de arra igen, hogy forintot nem. Aki ezt megkísérelte és lebukott, az a forintkiajánlás vétkébe esett és megkapta méltó büntetését.

Utólag bevallom - remélem azóta elévült a dolog -, hogy sok ezernyi honfitársamhoz hasonlóan, ha nagy ritkán kijutottam Hegyeshalomnál, a dugi-dollár és a nyugat-német márka mellett bizony annyi forintot ajánlottam ki, amennyit csak bírtam. Bécsben és még néhány nyugat-európai városban ugyanis szemérmetlenül alacsony árfolyamon, de beváltották az Adyt, később a Bartókot is a helyi fizetőeszközre.

És persze ki lehetett játszani a spenót zöld egyenruhás cerberusokat, ha elég fifikás volt az ember. Fotós osztálytársaimmal, Sz. Pistával és R. Bandival úgy jártunk túl a vámosok eszén, hogy előre kitöltöttük a vámáru nyilatkozatnak nevezett papírost. Beírtuk az NDK-ban a magyarországi áraknál jóval olcsóbban megvásárolható Praktica fényképezőgépeket és objektíveket. Természetesen a gyári szám hiányzott. A zsúfolt vasúti szerelvényen szerencsére a vámosoknak nem volt sem idejük, sem energiájuk végigböngészni mindenki „bevallását”, így a miénket sem. Hazafelé pedig hanyag eleganciával nyújtottuk át a vámosoknak a tökéletesen kitöltött dokumentumokat.

Ám ahogy telt múlt az idő és a nagy Szovjetunióban csúcsra járt a gorbacsovi peresztrojka és a glasznoszty, a „legvidámabb barakkban" enyhült az amúgy is meglehetősen slampos diktatúra. Bár a ’80-as évek második felében is görcsbe rándult a gyomrom a határállomásnál, ha volt rá okom, ha nem, de azért a régi időkhöz képest a vámosok kevésbé voltak szigorúak. Azért akadt kivétel. Újságíró-csoporttal utaztunk busszal Bécsbe. A hivatalos indok az igen csekély létszámú és befolyású osztrák kommunista párt lapjának, az Arbeiter-Zeitung szerkesztőségének a meglátogatása volt. Ezt persze senki nem vette komolyan, valójában shopping-túrára szerveződött a csapat.

Izgalom nélkül vártuk a vámosokat. Jöttek is. Egyikük, egy köpcös nem húzta az időt köszönéssel, leparancsolta a busznyi „delegációját” a jármű mellé a betonra és ránk üvöltött, hogy adjuk elő az engedély nélkül nálunk lévő valutát. Mintha Rejtő Jenő (P. Howard) Potrien őrmestere üvöltözött volna a francia idegenlégió oráni garnizonjának gyakorlóterén a csetlő-botló újoncokkal. Néhányan megriadva a halhatatlan őrmester hazai reinkarnációjától, önként átadták rejtett valutatartalékaikat. Nekem azonban eszem ágában sem volt megválni a becsületes valutaüzérektől némi felárral vásárolt márkáimtól. Az előző bécsi kiruccanáson az apósomtól kapott 500 schillingen vásárolt sportcipőm oldalán, egy kis rejtett zsebben lapult a valutám. Szerencsére a vámosnak nagyobb volt az önbizalma, mint az esze, így nem buktam le.

Az idők változását jelezte, hogy némi arrogáns dorgálást követően továbbmehettünk. A folyamatosságot viszont az, hogy a megsarcolt kollégák semmilyen hivatalos papírt nem kaptak valutájuk elkobzásáról.