Van valami vagányság a dermesztő tél országából, a messzi Észak-Kelet Szibériából, Jakutföldről a Fővárosi Nagycirkuszba hívni a Hófödte álom című, még télen is játszott műsort. Szerintem gőzünk nem volt arról, hogy ott cirkusz működik, méghozzá a Szaha Köztársaság Állami Cirkusza. Nem véletlenül Ősi cirkuszi mese a műsor alcíme, mert az ősi fagy országában még őrzik a Közép-Ázsiából hozott sámánizmus hagyományait, és az abból táplálkozó gazdag mondavilágot, ami tán nem is különbözik annyira a miénktől. Naná, hogy küzd benne a jó és a rossz, van próbatétel meg szerelem, barátság, és persze ugyanúgy színre lépnek hősök, állatok, mint tündérek. Csak a jakutoknál a tündérek jégtündérek, a király hókirály, és mindez megjelenik a gazdagon kiállított, pazar jelmezek, profi módon ellejtett táncok formájában is.
Maka Gyula a konferanszié is tetszetős prémkabátot kapott, temérdek a fehér jelmez, érzékeltetve a hideg, a hó birodalmát. A kutyaszám remek állatain pedig eleve ott a vastag bunda, így aztán nyilván megőrzik virgoncságukat mínusz 20-30-40 fokban is. Tetszik, hogy kiírják a nevüket a műsorfüzetben, és mindegyiknek odateszik a fényképét is. Ez azt jelzi, hogy tényleg partnernek, kollégának tekintik őket. Jack, Dan, Terry, Umka, Frank és Vova keresztül-kasul nyargalásznak a porondon, olyan élvezettel hancúroznak, mint a bőrükbe nem férő rosszcsont kölykök. Szertelenül ugrabugrálnak, valósággal incselkednek a gazdáikkal, a Rubtsov család tagjaival. Hízelkedve hozzájuk bújnak szeretetéhesen, és láthatóan meg is kapják a szeretetet. Állnak és járnak két lábon, rohangásznak hosszúkás asztalon, meg alatta is, szóval nagyszerűen érzik magukat. Amúgy nem mutatnak fene nagy kunsztokat, de mivel fölöttébb élvezik, amit csinálnak, örömük átragad a közönség tagjaira is.
És ez tulajdonképpen az egész műsorra jellemző. Nem sorjáznak benne óriási, sosem látott világszámok, de süt belőle, hogy az artisták igencsak nekifeszülnek, energiát nem kímélve, nagyot akarnak, és abszolút szívesen teszik a dolgukat. Fagyos, hamis mosolyokat alig lehet látni, ez a műsor a kicsattanó életkedvről szó. Arról, hogy megküzdve az elemekkel, másokkal, no meg önmagunkkal, akár a legzordonabb körülmények között, farkasordító hidegben is jól érezheti magát az ember, ha vannak társai, belső tartaléki, van értelmes cselekvési lehetősége, és gyermekkorból megőrzött játékossága, ami sok mindenre lehet gyógyír.
Furcsa, hogy éppen a legkülönlegesebb szám esetében látok fagyos, azaz hamis, műmosolyokat, sőt, rémült arcokat. Ez az úgynevezett lengőpiedesztál attrakció. Ilyet amúgy még tényleg nem láttunk, bár már számos nemzetközi cirkuszfesztiválon aratott babérokat a Virtuoso 5 csoport. Amelynek tagjai egymás hegyén-hátán állva, több ember magasságban is, egy bonyolult fémszerkezet segítségével, ide-oda csúsznak, valósággal lengenek, remek ízelítőt adnak az egymásba vetett bizalomból, hihetetlen koncentrációs képességből, az összpontosítás magas fokából. És miközben mindez gyönyörű, mégiscsak látszik, hogy többen közülük félnek: görcsös az arckifejezésük, merev egy-egy bátortalan léptük, pedig biztosítókötelet is használnak, amire a premieren szükség is volt, hibáztak, baj lett volna nélküle. Ilyenkor persze, ha megismételve sikerül megcsinálni az attrakciót, még nagyobb a taps. Tán a bemutató plusz izgalma is okozta, hogy nem ment minden tipptop, meg hát szinte emberfeletti a vállalás is, amit aztán csak sikerül teljesíteni, és ez jó. De hiányzik belőle a játékosság, ami nélkül nincs művészet, előtérbe tolul helyette a bizonyítási kényszer.
Az igazi cirkuszban, az akár emberfeletti teljesítmény mellett, ott kell lennie a repülés boldogságának, a mámoros játékosságnak és fantáziának, ez ragadta meg például annyira Chagallt, Picassót, Fellinit, Chaplint ebben a művészetben. Izzadságos műfaj, de ez nem szabad, hogy látszódjon. Kolumbiából például itt járt egy remek, 7-8 fős csapat, magas dróton mutattak be hihetetlennek tűnő dolgokat, élettől kicsattanó, virulens energiákkal, bohócos humorral, vígan hülyéskedve, és még biztosítókötelet sem használva, tehát egyértelműen az életüket kockáztatva. Nyilvánvaló, hogy ők is féltek. Veszélyhelyzetben nem félni, hatványozottan veszélyes, rövidlátó ostobaság. De a veszélyt, a halálfélelmet pontosan ismerve, rajta felülkerekedni, merni vele viccelni, kutatva az emberi teljesítőképesség határát, az az igazi, nagy cirkusz.
A nagy bohóc pedig az, mint Chaplin, vagy a mi Eötvös Gábor zenebohócunk volt, akinek a lelke legmélyéről tör fel a fájdalom és a nevetés is. Eötvös, amikor elvették tőle valamelyik hangszerét, érzékeltette, hogy a lételemét, szinte az életét vették el tőle. Amikor pedig azt kiabálta, jellegzetesen elnyújtott, sipítóan éles hangján, hogy „van máááááááááásíííík”, az felért egy győzelmi mámorral, a pokolból való kikecmergéssel, megmutatva, hogy minden gyötrődés dacára mégiscsak tovább lehet élni. Most két bohóctriót is láthatunk, az Equivokee nevű tagjai kimondottan ügyesek, kicsit zsonglőrködnek, picit bűvészkednek, csipetnyit hulla-hopp karikáznak… Az Észak nevettetői fancsali pofák, érdekes figurák, ők is helyesek, kedvesek. Mindkét társuláson lehet nevetni, empatikusan veszik fel a kapcsolatot a közönséggel, és ez már nagy szó, mert kutyaütő bohócokat is láthattunk. De egyikük sem megy túl a kedves hülyéskedés szintjén.
Murad Abdullaev rendezése, ami nálunk Graeser József cirkuszszakmai vezetésével jött létre, egy mesefonál mentén összefűzi a számokat. A felfokozott játékkedv, amit hiányoltam a lengőpiedesztálból, abszolút megvan abban a gúlaszámban, amin egymás vállán állva az artisták, látványos ívben dobálják mutatós kalapjaikat. Nagy elánnal, különböző alakzatokban ugrálnak át köteleket. Kínai rúdra mászva tornáznak, és két ember által tartott, vízszintes, orosz rúdról dobbantva, szaltóznak a levegőben, a többiek pedig fokozva a hangulatot, harciasan dobolnak hozzá. Egy hölgy magasba húzott karikán mutatja meg milyen hajlékony. Zsonglőrök kis golyóbisokat dobálnak a földhöz és kapnak el, szélsebes iramban. Talajon egymásra helyezett, különböző méretű karikákon ugrálnak át kidolgozott testű férfiak. Szép nők tündérekként csábosan táncolnak.
Minden megvan, ami egy revü elemekkel felturbózott, klasszikus cirkuszhoz kell. Élvezetes, ízléses, jól szerkesztett a műsor. De valami plusz, néhány olyan szám, amitől nem kapok levegőt, amin ámulok és bámulok, évekkel később is emlegetem, nekem hiányzik.
