Rubens ragyogása, Van Dyck dicsősége

Publikálás dátuma
2019.10.29. 12:30

Fotó: Szalmás Péter / Népszava
Ott folytatják, ahol abbahagyták: a Szépművészeti Múzeum nagy művészettörténeti korszakokat bemutató sorozatának új fejezete a flamand festészet fénykorát idézi meg százhúsz alkotással.
„Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnél.” Csontváry Kosztka Tivadar életrajzában állította, egy mennyei sugallat hívta el a festői pályára, hogy túlszárnyalja Raffaellót. Lebirkózhatja a „negatív ideált”: e meggyőződését csak megerősítette, mikor később a vatikáni gyűjteményben találkozott Raffaello alkotásaival. Kevésbé ismert, hogy a flamand barokk festőóriás, Peter Paul Rubens is túl akarta szárnyalni Raffaellót, igaz, mindenféle mennyei sugallat nélkül, és számára az itáliai reneszánsz mester – akárcsak Leonardo vagy az antik művészet sok alkotója − pozitív ideál volt. Történt ugyanis, hogy genovai nemesek megrendelésére egy történelmi témájú, nyolcrészes falikárpitciklust készített az 1610-es évek második felében, ehhez az inspirációt pedig épp Raffaello vatikáni falikárpitjai – az Apostolok cselekedetei – adták neki. A római nép története a város alapításától: Titus Livius művéből ismert a szamniszok, a gallok, majd a latinok ellen is hadat viselő consul, Publius Decimus Mus története, aki a nem kedvező jósjeleket látva légióinak áldozatul felajánlotta magát. Rubens előszeretettel örökített meg kevésbé ismert történelmi témákat, Publius Decimus Mus története sem volt ellenére, ráadásul Spanyol-Németalföld kormányzója, VII. Albert osztrák főherceg pedig épp akkoriban hozott olyan rendelkezéseket, amely a vallásháborúk miatt válságba került szövőműhelyeket – így a megújításra váró falikárpit-művészetet is – segítette. Rubens ahhoz, hogy túlszárnyalja Raffaello kárpitjainak festőiségét, színgazdagságát, letért a járt útról. Addig az volt szokásban, hogy a szövéshez mintaként vízfestékkel papírra készült képeket – kartonokat − alkottak, ő azonban mintegy háromszor négyméteres, hatalmas olajfestményeket készített oldalfordítottan – azaz tükrözve a kompozíciókat. A barokk stiláris újítások miatt mondhatni, e kárpitok túlszárnyalták Raffaellóéit – megalkotásuk után még száz évvel később is népszerűek voltak, a témát Rubens előtt és után nem is festette meg senki. A Szépművészeti Múzeum ma nyíló Rubens, Van Dyck és a flamand festészet fénykora című kiállításán a sok szenzáció közül az egyik, hogy a Decius Mus-sorozatból A jóslat kinyilatkoztatása című olajfestmény a bécsi Liechtenstein hercegi gyűjteménynek, míg a falikárpit a madridi Palacio Realnak köszönhetően most először együtt látható. Rubensre jellemző: nem szolgai másolóként, hanem újrafogalmazóként egy-egy jelenetrészletet beemelt a Decius Mus-sorozatba Raffaelllo apostoli szériájából. A jóslat kinyilatkoztatásán például a Lisztrai áldozat egy részlete jelenik meg. 
Rubens úgy került a köztudatba, mint a testes női aktok festője, ezt a képet szeretnénk árnyalni – mondta a tárlat kurátora, Tátrai Júlia, a Régi Képtár vezetője a kiállítás hétfői sajtóbejárásán. A tárlatot látva e célt hiánytalanul sikerült is megvalósítani, és nem tűnik túlzónak a múzeum főigazgatója, Baán László vélekedése sem: a Rubens, Van Dyck és a flamand festészet fénykora minden bizonnyal az év kiállítása lesz. A tárlat százhúsz alkotásából a bécsi Liechtenstein hercegi gyűjtemény mintegy húszat adott kölcsön, csaknem negyven nagy közgyűjteményből érkeztek műtárgyak Budapestre, így a párizsi Louvre-ból, a szentpétervári Ermitázsból, a madridi Pradóból, a washingtoni és a londoni National Galleryből is. Közülük számos főmű. A tíz tematikus fejezetre osztott tárlat az Észak-Németalföld és Dél-Németalföld közötti nyolcvanéves háború, a korabeli Antwerpen bemutatásával kezdődik, hogy aztán megidézze Spanyol Németalföld egykori helytartója, a háborúkban balszerencsés, de művészeti mecénásként kiváló Habsburg Lipót Vilmos főherceg alakját, akinek gyűjteményének egy része ma a Szépművészeti Múzeumé. (Brüsszel, Bécs és Buda között ő egyfajta összekötő szál.) Albert főherceg képmásával – Rubens és id. Jan Brueghel alkotása – a látogatók rögtön az elején megismerhetik a flamand festészetre jellemző munkamódszert: az egyes műfajokra specializálódott művészek előszeretettel dolgoztak együtt közös alkotásokon, így van itt olyan Rubens-kép is – Mucius Scaevola Lars Porsenna előtt −, amelynek megalkotásában a mesternél több mint húsz évvel fiatalabb, joggal csodagyereknek tartott Anthonis van Dyck kamaszként kivette a részét. Természetesen szerepel a kiállításon Van Dyck alkotása, a Stuart Mária Henrietta hercegnő esküvői portréja, amelyet a múlt év végén vásárolt meg a Szépművészeti mintegy 2,1 milliárd forintért − az utóbbi száz év legdrágább műtárgyvásárlása volt. Rubens mintegy harminc festménye mellett Van Dyck itt bemutatott, másfél tucat alkotása nemcsak kiváló portré-, hanem jellemfestőként is megismerteti a Sir Anthonyként angolosított művészt: igazi bravúr például, hogy Lord John Stuart és testvére, Lord Bernard Stuart életnagyságú kettős portréján a modellek gőgjét és sugárzó ostobaságát úgy tudta megörökíteni, hogy azok ezt ne kifogásolják. De ritkaság Van Dyck önarcképe is, amely az Ermitázsból érkezett – Házaspár portréja mellett pedig minden bizonnyal most hosszabban megállunk, mint a Szépművészeti állandó kiállításán. Még számos, kisebb-nagyobb meglepetést is tartogat a kiállítás, túl azon, hogy Jacob Jordaens vagy ifj. David Teniers műveire is nagy figyelmet fordít. Kicsiny Balázs az idő- és térbeli távolságok illékonyságát öntötte szoborba kortárs reflexióként, párba állítva Rubens Senecáról készült festményével. „Az élet értéke nem a hosszúságától, hanem attól függ, hogyan használjuk fel” – állította a filozófus, aki feltehetőleg e kiállítás felkeresését a hasznos időtöltések közé sorolná.

Infó

Rubens, Van Dyck és a flamand festészet fénykora Szépművészeti Múzeum Kurátor: Tátrai Júlia Nyitva: február 16-ig

Tort ülnek a képmutatók: Alföldi-rendezés Szegeden

Publikálás dátuma
2019.10.29. 11:30

Fotó: SZEGEDI NEMZETI SZÍNHÁZ
A hatalom és a színház viszonyáról fest fájdalmas és olykor groteszk képet Alföldi Róbert Szegeden, a Molière, avagy az álszentek összeesküvése című előadásban.
Valljuk be, abban azért már önmagában van valami szarkasztikus, ha a király színházba megy. Beül a díszpáholyba, onnan tapsol. Ha „nyalnak” neki, jobban, ha nem, akkor kevésbé. Ezzel a bizarr jelenettel indul Szegeden Bulgakov: a Molière, avagy az álszentek összeesküvése című előadás Alföldi Róbert rendezésében. XIV. Lajos (Medveczky Balázs) kedvenc házi szerzője, Molière darabját nézi és bizony a meghajlásnál, a színpadi író, színész, társulatvezető, igazgató (Balázs Áron) igencsak benyal a királynak, sőt még túl is teljesít, hiszen rögtönzött hódoló versikével jelentkezik. A jutalom nem is marad el, némi pluszpénz formájában. Csak meg kell élni valahogy. Ez így volt Molière korában, és nem kell nagy fantázia, hogy elképzeljük, miként megy ma is. A produkció sodrása épp a jelenidejűségben van. Hiába időzünk el a Napkirály korában, a színház és a politika viszonya, a kiszolgáltatottság, a napi zsarolások és azok a bizonyos kompromisszumok nagyon is, ahogy a műben elhangzik ,a „mai képmutatást” idézik. A címszerepben az újvidéki Balázs Áron meghívott vendégként nagyszerű. Egyszerre karizmatikus színész, szánni való bohóc, színházi zsarnok és esendő áldozat. Jelenléte betölti a teret (díszlet-, jelmeztervező Kálmán Eszter). Olykor szeretni kell őt, máskor utálni, egy biztos, él és hal a színházért, mindezt meg is valósítja a darabban. A király pedig ha kell kézből eteti őt, máskor bünteti, sőt be is tiltja. A játék egyáltalán nem didaktikus. Jelenségeket emel ki, nagyít fel, hoz közel: rágalom, feljelentés, sakkban tartás, kiéheztetés, a színházi élet különböző szituációi, Mondhatnánk, hogy Molière korától távol ma már ezek ismeretlen szituációk, de valószínű, akkor igencsak valótlant állítanánk. Az előadás egyik legdrámaibb jelenete, amikor Molière fokozatosan sodródik bele egy koncepciós perbe. Charron, Párizs érseke (Szegezdi Róbert) megsértődik a Tartuffe miatt, amit a szerző állítólag róla mintázott, ezért elhatározza, hogy nem riad vissza semmitől és tönkre teszi. Feljelentő, mint jól tudjuk, ilyenkor mindig akad. És ha kell, a magánéleti momentumokkal támadják meg. Ugye ilyenről sem hallunk manapság? A tavaly újonnan szerveződött szegedi társulat jó formát mutat. Molière pedig, ahogy a legnagyobbakhoz illik, a színpadon hal meg. Hogy mi következik utána, képzelhetjük. Info: Mihail Bulgakov: Molière, avagy az álszentek összeesküvése Szegedi Nemzeti Színház Rendező: Alföldi Róbert   
Szerző

Meghalt Robert Evans, világhírű hollywoodi producer

Publikálás dátuma
2019.10.28. 21:18
Robert Evans 2014-ben
Fotó: FRAZER HARRISON / AFP
Nevéhez olyan filmek fűződnek, mint A Keresztapa, A kínai negyed vagy a Love Story.
89 éves korában hunyt el Robert Evans amerikai filmproducer, aki hosszú évtizedeken át volt a Paramount Pictures filmstúdió gyártásért felelős vezetője. Szóvivője szerint szombaton érte a halál. Több évtizedes pályafutását a visszatérések és megújulások jellemezték.
A New York-i születésű férfi hollywoodi pályafutását színészként kezdte, Norma Shearer színésznő beszélte rá férjét, Irving Thalberget rendezőt, hogy alkalmazza a 26 éves jóképű férfit a Man of a Thousand Faces című horrorfilmben. Amikor egyre kevesebb szerephez jutott, Evans a Paramount Pictures gyártásért felelős vezetője lett, és vezetésével a közepes filmeket gyártó filmstúdió gyorsan átalakult Hollywood egyik legnagyobb és legsikeresebb filmgyárává.
1966 és 1974 között olyan filmek készítése fűződik egyebek között a nevéhez, mint A furcsa pár, a Rosemary gyermeke vagy a Goodbye, Columbus. Saját produkciós cégének egyik első sikerfilmje a Roman Polanski rendezte A kínai negyed volt. 2003-ban még ő volt a producere a Kate Hudson és Matthew McConaughey főszereplésével készült Hogyan veszítsünk el egy férfit 10 nap alatt című vígjátéknak.
Evans hétszer nősült, harmadik felesége, a Love story sztárja, Ali MacGraw volt, akitől egyetlen gyermeke született.
Frissítve: 2019.10.28. 21:43