„Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnél.” Csontváry Kosztka Tivadar életrajzában állította, egy mennyei sugallat hívta el a festői pályára, hogy túlszárnyalja Raffaellót. Lebirkózhatja a „negatív ideált”: e meggyőződését csak megerősítette, mikor később a vatikáni gyűjteményben találkozott Raffaello alkotásaival. Kevésbé ismert, hogy a flamand barokk festőóriás, Peter Paul Rubens is túl akarta szárnyalni Raffaellót, igaz, mindenféle mennyei sugallat nélkül, és számára az itáliai reneszánsz mester – akárcsak Leonardo vagy az antik művészet sok alkotója − pozitív ideál volt.
Történt ugyanis, hogy genovai nemesek megrendelésére egy történelmi témájú, nyolcrészes falikárpitciklust készített az 1610-es évek második felében, ehhez az inspirációt pedig épp Raffaello vatikáni falikárpitjai – az Apostolok cselekedetei – adták neki. A római nép története a város alapításától: Titus Livius művéből ismert a szamniszok, a gallok, majd a latinok ellen is hadat viselő consul, Publius Decimus Mus története, aki a nem kedvező jósjeleket látva légióinak áldozatul felajánlotta magát. Rubens előszeretettel örökített meg kevésbé ismert történelmi témákat, Publius Decimus Mus története sem volt ellenére, ráadásul Spanyol-Németalföld kormányzója, VII. Albert osztrák főherceg pedig épp akkoriban hozott olyan rendelkezéseket, amely a vallásháborúk miatt válságba került szövőműhelyeket – így a megújításra váró falikárpit-művészetet is – segítette. Rubens ahhoz, hogy túlszárnyalja Raffaello kárpitjainak festőiségét, színgazdagságát, letért a járt útról. Addig az volt szokásban, hogy a szövéshez mintaként vízfestékkel papírra készült képeket – kartonokat − alkottak, ő azonban mintegy háromszor négyméteres, hatalmas olajfestményeket készített oldalfordítottan – azaz tükrözve a kompozíciókat. A barokk stiláris újítások miatt mondhatni, e kárpitok túlszárnyalták Raffaellóéit – megalkotásuk után még száz évvel később is népszerűek voltak, a témát Rubens előtt és után nem is festette meg senki. A Szépművészeti Múzeum ma nyíló Rubens, Van Dyck és a flamand festészet fénykora című kiállításán a sok szenzáció közül az egyik, hogy a Decius Mus-sorozatból A jóslat kinyilatkoztatása című olajfestmény a bécsi Liechtenstein hercegi gyűjteménynek, míg a falikárpit a madridi Palacio Realnak köszönhetően most először együtt látható. Rubensre jellemző: nem szolgai másolóként, hanem újrafogalmazóként egy-egy jelenetrészletet beemelt a Decius Mus-sorozatba Raffaelllo apostoli szériájából. A jóslat kinyilatkoztatásán például a Lisztrai áldozat egy részlete jelenik meg.
Rubens úgy került a köztudatba, mint a testes női aktok festője, ezt a képet szeretnénk árnyalni – mondta a tárlat kurátora, Tátrai Júlia, a Régi Képtár vezetője a kiállítás hétfői sajtóbejárásán. A tárlatot látva e célt hiánytalanul sikerült is megvalósítani, és nem tűnik túlzónak a múzeum főigazgatója, Baán László vélekedése sem: a Rubens, Van Dyck és a flamand festészet fénykora minden bizonnyal az év kiállítása lesz. A tárlat százhúsz alkotásából a bécsi Liechtenstein hercegi gyűjtemény mintegy húszat adott kölcsön, csaknem negyven nagy közgyűjteményből érkeztek műtárgyak Budapestre, így a párizsi Louvre-ból, a szentpétervári Ermitázsból, a madridi Pradóból, a washingtoni és a londoni National Galleryből is. Közülük számos főmű.
A tíz tematikus fejezetre osztott tárlat az Észak-Németalföld és Dél-Németalföld közötti nyolcvanéves háború, a korabeli Antwerpen bemutatásával kezdődik, hogy aztán megidézze Spanyol Németalföld egykori helytartója, a háborúkban balszerencsés, de művészeti mecénásként kiváló Habsburg Lipót Vilmos főherceg alakját, akinek gyűjteményének egy része ma a Szépművészeti Múzeumé. (Brüsszel, Bécs és Buda között ő egyfajta összekötő szál.) Albert főherceg képmásával – Rubens és id. Jan Brueghel alkotása – a látogatók rögtön az elején megismerhetik a flamand festészetre jellemző munkamódszert: az egyes műfajokra specializálódott művészek előszeretettel dolgoztak együtt közös alkotásokon, így van itt olyan Rubens-kép is – Mucius Scaevola Lars Porsenna előtt −, amelynek megalkotásában a mesternél több mint húsz évvel fiatalabb, joggal csodagyereknek tartott Anthonis van Dyck kamaszként kivette a részét.
Természetesen szerepel a kiállításon Van Dyck alkotása, a Stuart Mária Henrietta hercegnő esküvői portréja, amelyet a múlt év végén vásárolt meg a Szépművészeti mintegy 2,1 milliárd forintért − az utóbbi száz év legdrágább műtárgyvásárlása volt. Rubens mintegy harminc festménye mellett Van Dyck itt bemutatott, másfél tucat alkotása nemcsak kiváló portré-, hanem jellemfestőként is megismerteti a Sir Anthonyként angolosított művészt: igazi bravúr például, hogy Lord John Stuart és testvére, Lord Bernard Stuart életnagyságú kettős portréján a modellek gőgjét és sugárzó ostobaságát úgy tudta megörökíteni, hogy azok ezt ne kifogásolják. De ritkaság Van Dyck önarcképe is, amely az Ermitázsból érkezett – Házaspár portréja mellett pedig minden bizonnyal most hosszabban megállunk, mint a Szépművészeti állandó kiállításán.
Még számos, kisebb-nagyobb meglepetést is tartogat a kiállítás, túl azon, hogy Jacob Jordaens vagy ifj. David Teniers műveire is nagy figyelmet fordít. Kicsiny Balázs az idő- és térbeli távolságok illékonyságát öntötte szoborba kortárs reflexióként, párba állítva Rubens Senecáról készült festményével. „Az élet értéke nem a hosszúságától, hanem attól függ, hogyan használjuk fel” – állította a filozófus, aki feltehetőleg e kiállítás felkeresését a hasznos időtöltések közé sorolná.
