Dirndlis divatdiktatúra - avagy hogyan öltözködjék a nemzetiszocialista nő?

Használhat-e sminket, rúzst, hajfestéket? Dohányzik-e? Politikai kérdések voltak ezek a hitleri Németországban, ellentmondásos válaszokkal. Nácik diktálták a divatot is, de nem sok sikerrel.

Margarethe Klimt (1892–1987) tehetséges osztrák ruhatervező volt, előkelő párizsi szalonok szívesen látott vendége a húszas években. Eredeti kreációkkal kísérletezett, iskolát teremtett, professzori címet szerzett Németországban. A nácik hatalomátvétele után megbízták a frankfurti Modeamt (divathivatal) vezetésével. Merész, extravagáns, méregdrága estélyi ruháit nem tömeggyártásra szánták, a hivatal az üzletnél fontosabbnak tekintette kulturális küldetését: „megnyerni Európát a német céloknak, a német jövőnek”. A Majna-parti modern haute couture a diktatúra külföldi propagandáját szolgálta.

Goebbels kontra Goebbels

Odahaza más divatot diktáltak a nácik 1933 után. Mindenekelőtt „helyükre tették” a nőket, akik szerintük a weimari köztársaság idején elszemtelenedtek, és azt képzelték, hogy egyenrangúak a férfiakkal. Ezért az új rendszer igyekezett megtisztítani az országot a „degenerált” szokásoktól: kampányt indítottak a smink, a hajfestés, rúzs, a dohányzás ellen. Ehelyett az anyaság szent kötelességét írták elő. A harmadik birodalom hivatalos nőideálja a falusi asszony lett, aki sok gyermeket szül. Az ilyen, „nordikus típusba tartozó, tiszta vérű” honleány pedig mi mást hordana, mint népviseletet? A Die deutsche Landfrau magazin fotóin az egészségtől majd’ kicsattanó, szőke nők dirndliben mosolyognak. Ám nem arattak osztatlan sikert.

A déli, katolikus vidékeken, Bajorországban és Ausztriában kedvelt volt a népies „Trachtenkleid” – néhol ma is az –, viszont Berlinben, Kölnben, Hamburgban nevetségesnek tartották. A városi nők idegenkedtek a felülről rájuk erőszakolt völkisch divattól, változatlanul francia ruhákról ábrándoztak, amerikai filmszínésznőkre akartak hasonlítani.

A náci nőszervezetek fanatikus tagjai, akik komolyan vették a puritán előírásokat, „kiríttak a többiek közül”, ahogy egy kortárs mesélte Irene Guenthernek, aki tanulmányt írt a témáról (Nazi Chic, Fashioning Women in the Third Reich, 2004). A hátuk mögött ki is nevették őket.

A külföldi elegancia az új elit asszonyait is csábította, pláne, hogy ők meg is engedhették maguknak. A propagandaminiszter felesége, Magda Goebbels (1901–45) úgy fogalmazott egy interjúban, hogy a jövő germán nője „stílusos, gyönyörű és intelligens”, hozzátéve, hogy a Juliska-fazon a múlté. Csakhogy ez szöges ellentétben állt azzal az eszménnyel, amit éppen a férje próbált a nép fejébe verni. Meg is haragudott rá Goebbels, és lemondatta a Divathivatal díszelnökségéről.

A láncdohányos asszony továbbra is hivalkodóan öltözött. Kedvenc zöld bársonykalapját még 1945 márciusában is viselte, mintha koktélpartira volna hivatalos, pedig csak a föld alá menekültek a szövetséges bombázás

elől.

Árjásított konfekció

Az új rendszer nagy lendülettel látott hozzá a divatipar „árjásításához”. A lapokban dörgedelmes cikkek sulykolták, hogy szégyen „zsidó konfekciót” hordani. Ám a jól menő üzletágat eszük ágában sem volt felszámolni: inkább átvették. A nagy cégeket, áruházakat egy Georg Riegel nevű gyáros, náci párttag vezetésével lenyúlták, a kis boltokat sugallt bojkottokkal megfojtották, a francia konkurenciát pedig kitiltották a belföldi piacról. A kisajátítások miatt sok német elveszítette munkahelyét, de ez sem számított. Az antiszemita hisztériakeltés csupán ürügyül szolgált, a diktatúra kiváltságos haszonélvezői vagyonokat kerestek rajta. Goebbelsné csalódottan jegyezte meg, hogy „a zsidókkal együtt az elegancia is eltűnik Berlinből”.

A háború kitörése után a propagandagépezet új, még fontosabb értelmet tulajdonított a női divatnak. Segítségével akarták fenntartani a hátországban a látszatot, vagyis a normális élet illúzióját a nők között. Kevés volt a papír, de hangulatjavító intézkedésként rendületlenül nyomtatták tovább a divatmagazinokat. A lélektani hatás kedvéért olyan árucikkeket reklámoztak a lapokban, amelyeket már régóta egyáltalán nem lehetett kapni. Minden anyag egyenruhának kellett, ezért egyre súlyosbodó hiány volt textilből, bőrből.

Szexi hadiipar

Ahogy fokozatosan romlott a kimerülőben lévő birodalom helyzete, mindinkább a „csináld magad” akciókat népszerűsítették. Oktatták a nőket, hogyan varrjanak maguknak szép, új ruhát használt függönyből, lepedőből, asztalterítőből. Klimt professzor asszony 1943 végén betegségre hivatkozva lemondott, és hazatért szülővárosába, Bécsbe. Frankfurti iskolájának épületét légitámadás döntötte romba. Ám a divathivatal még ezután is működött, futurisztikus formaruhákat tervezett gyári munkásoknak és parasztoknak – mintha karnyújtásnyira lenne a végső győzelem.

Közben plakát jelent meg az utcákon: fiatal nő csinos nadrágkosztümben, pirosra pingált körömmel, cigarettázva. Nem vásárlásra buzdított, hanem hadiipari önkéntes munkára, és azt sugallta: férfimunkát végezni „szexi”. Nagyobb tabudöntés volt ez, mint a nadrág, a körömlakk és a cigi, hiszen addig azt hirdették, hogy a nők helye a bölcső és a tűzhely mellett van. Sokan az agymosás dacára megértették a hirtelen fordulatból, hogy kétségbeejtő szükség van a munkaerőre a katonai üzemekben. Arról árulkodott a plakát is, amiről az abroszból készülő ruha: nem olyan rózsás a helyzet a fronton, mint ahogy a filmhíradók diadalmas tudósításai hazudják.

Auschwitz varrodája

Persze a ruházkodási trendek csak a teljes jogúnak elismert németekre vonatkoztak, arra nem, akit valamiért – származási vagy világnézeti okból – kirekesztettek a nemzetből, a Volksgemeinschaftból. A lágerekben elvették a női foglyok minden személyes tárgyát, öltözetét, még az alsóneműjüket is. Durva rabruhában küldték őket kényszermunkára vagy anyaszült meztelenül gázkamrába. Ám aki közülük értett a ruhákhoz, megmenekülhetett. Auschwitz hírhedt parancsnokának a felesége, Hedwig Höss (1908–1989) varrodát rendeztetett be a haláltáborban. Ott készítettek a foglyokkal egyedi ruhakölteményeket az SS-feleségeknek és a női őröknek. Heti két ruha volt a norma.

Az egyik tiszt neje annyira el volt ragadtatva, hogy megírta a barátnőjének: amint vége a háborúnak, divatszalont nyit. Hogy a ruhákat többnyire zsidók varrják, vagyis semmiképp sem tekinthetők „árja terméknek”, szemlátomást cseppet sem zavarta. Hössné maga sem volt finnyás. Amikor a fegyverletétel után elkapták, értékes bundák és szőrmék sokaságát foglalták le nála, amit meggyilkolt nőktől rabolt. (Rudolf Hösst utóbb halálra ítélték, ám az asszony szerint Auschwitz „földi paradicsom” volt, ahol kétszintes villájukban bejárónők, fodrászok, kertészek, sofőrök lesték minden óhajukat, miközben a teraszról ráláttak a barakkokra és a krematóriumra.)

Romeltakarítás rongyosan

Egy fiatal lány, Ursula Schewe a müncheni mesteriskola elvégzése után, 1941-ben alapított varrodát a fővárosban. Leleményesen helyettesítette a hiányzó nyersanyagokat, üzlete nagy siker lett a nehéz időkben. Amikor a szovjet hadsereg elfoglalta a várost – és a mindig jól öltözött Magda Goebbels megölte hat gyerekét, majd magával is végzett a bunkerban –, kiderült, hogy a szabászati szakértelem ebben a helyzetben is életmentő. Orosz tisztek Ursulánál csináltattak „nyugati” ruhákat a feleségeiknek, szeretőiknek. A varrónők dupla élelmiszer-fejadagot kaptak az éhező városban, és tüzelőt, hogy télen se kelljen leállniuk. Kivételezett helyzetük, a parancsnokok figyelme megvédte őket az erőszakos katonáktól is.

A porig bombázott Németországban a háború utáni években új fogalom született: a „Trümmerfrau”. Azokat a nőket nevezték el így, akik puszta kézzel takarították a romokat. Folytonos életveszélyben, leomló falak és fel nem robbant lövedékek között dolgoztak, ép téglákat és más anyagokat kerestek a törmelékhegyekben, amelyeket gondosan megtisztogatva használni lehetett az újjáépítéskor. Hősies munkát végeztek, kimerülten, éhesen – és persze rongyosan. Hosszú időre ez a szánalmas, szedett-vedett szerelés maradt a német nők tipikus viselete, nem a dirndli, nem is a frankfurti extravagancia. Biztos akadt köztük, aki eltűnődött: a nácik nem ezt ígérték.