Száz éve, a Tanácsköztársaság összeomlásával úgy tűnt, hogy a magyar munkásmozgalom is elvesztette a maga mohácsi csatáját. Azzal, hogy a Magyarországi Szociáldemokrata Párt vezetői úgy döntöttek, egyesülnek a Kommunisták Magyarországi Pártjával és kikiáltják a proletárdiktatúrát a katonai, politikai, társadalmi és gazdasági összeomlás küszöbén, 1919. március 21-én, a hazai munkásmozgalom félévszázados eredményeit kockáztatták. „Mindent vagy semmit” játszva minden hitelüket föltették a pirosra, remélve, hogy valóban forradalmi hullám söpör végig a tőkés országokon. A világforradalom azonban elmaradt, a proletárdiktatúrát katonailag leverte az antant, mielőtt lassan, de biztosan a gazdasági blokád fojtotta volna meg, hiszen Magyarország nem Oroszország volt, ahol bármeddig lehetett hátrálni.
A Tanácsköztársaság után
1919 augusztusában a legtekintélyesebb magyar munkásvezérek kivétel nélkül emigrációba kényszerültek, a kommünt rövidebb-hosszabb ideig támogató értelmiségiek, a magyar nemzet legjobbjai, pedig jobban tették, ha a zaklatások elől visszavonulnak, de legtöbbször persze utánuk nyúltak. Móricz Zsigmondot hátracsavart kézzel vezették el az otthonából, a meghurcolását aztán a Légy jó mindhalálig című 1920-as regényében örökítette meg. Az igen bátor író is csak egy debreceni kiskamasz történetébe csomagolva mert írni az ellenforradalmi berendezkedés embertelenségéről.
A Tanácsköztársaság diktatúrája kompromittálta a magyar baloldal korábbi demokratikus követeléseit, a vörösterror beszennyezte a földi megváltásról szóló ígéreteket, a progresszív értelmiség meghasonlott. 1919 őszére a magyar munkásmozgalom elvesztette legjobb képességű vezetőit, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt politikusainak Magyarországon maradt másod-, de inkább harmadvonala pedig úgy döntött, hogy a párt a tomboló „fehérterror” miatt bojkottálja az 1920-as választást. A korabeli sötét helyzetet talán senki se foglalta össze annyira érzékletesen, mint Jászi Oszkár az 1920-ban, Bécsben kiadott Magyar kálvária – magyar föltámadás című memoárjában, amely egyike azon sok-sok, az 1918–19-es forradalmakról szóló baloldali visszaemlékezésnek, amelyek a Horthy-rendszerben nem jelenhettek meg: „Magyarország ma egy olyan lényhez hasonló, akinek agyát részben kiirtották: öntudata elhomályosult, az intelligenciát alacsonyabb reflextevékenységek szorították ki. A legsekélyebb nacionalizmus, a megbődült antiszemitizmus, a sovinizmus ideológiája lepte el azt a közéletet, mely az utolsó tíz-húsz évben mégiscsak a nyugati eszmék hatására orientálódott.”
Innen kellett újraszerveznie magát az MSZDP-nek, amely 1919 után kétfrontos küzdelemre kényszerült: egyszerre kellett elhatárolnia magát a Tanácsköztársaságtól, amelyet az ellenforradalmi propaganda a magyar történelem mélypontjaként mutatott be, és ugyanakkor bírálnia a Horthy-rendszert. Az 1919-es katasztrófáért azokat a kommunistákat tették felelőssé a párt itthon maradt politikusai, akik radikális és megalapozatlan cselekedeteikkel diszkreditálták a szociáldemokraták törekvéseit – hazug önfelmentés volt ez –, az ellenforradalmi rendszer vezetőit pedig arra figyelmeztették, hogy amennyiben nem folytatnak mérsékeltebb politikát, és nem állítják le a fehérterrort, akkor egy újabb forradalom törhet ki.
Márpedig ezt nem akarták az 1920-as évek szociáldemokrata politikusai: miközben a kommunista emigrációban Kun Béla kiadta az önsorsrontó jelszót, hogy „előre a második magyar Tanácsköztársaságért”, addig az MSZDP vezetője, a párt jobbszárnyához tartozó Peyer Károly megkötötte Bethlen Istvánnal 1921-ben a hírhedt „Bethlen-Peyer-paktumot”. Az annyit bírált kompromisszummal a szociáldemokraták lemondtak a tömegsztrájkok szervezéséről és elfogadták a Horthy-rendszer kereteit, cserébe ha korlátozottan is, de engedélyezték nekik a szakszervezetek újraszervezését és felhagytak a baloldali politikusok üldözésével. 1922-ben szociáldemokrata frakció alakult a parlamentben, és ennek titkárává Mónus Illést (1888–1944) választották, a Népszava újságíróját, a Cipő című újság korábbi munkatársát, majd a Bőrmunkás című szakszervezeti lap szerkesztőjét. Senki sem gondolhatta akkor, hogy a fiatalember az 1930-as évek legjelentősebb magyar szociáldemokrata teoretikusává növi ki magát, és Kunfi Zsigmond méltó utódja lesz (aki 1929-ben megölte magát az emigrációban).
Heroizmus vagy taktikázás
A Brandstein Illés néven a cári Oroszországban született, de az ottani pogromok elől Magyarországra menekülő családjával hazánkba érkező, a munkásmozgalommal a bőr- és cipőiparáról nevezetes Újpesten találkozó, és már kora ifjúságától szervező és agitációs munkát folytató Mónus neve aligha mondhat bármit is a mai olvasóknak. Megnyugtatásul közlöm, hogy a Kádár-kori Népszava-olvasók se tudhattak róla sokat. Bár 1945–1948 között még a mai Bem rakpart is a szociáldemokrata politikus nevét viselte, a Rákosi-rendszerben a Horthy-rendszerrel megalkuvó „munkásárulóként” kitörölték nevét a munkásmozgalom-történetből. A Kádár-korszakban se emlékeztek meg róla, amikor a „párttörténet” szinte kizárólag a kommunista párt történetét jelentette. Csak születésének centenáriumán rehabilitálták: az MSZMP KB Pártörténeti Intézetében tudományos emlékülést tartottak 1988 márciusában, amikor is az előadók Agárdi Pétertől Tőkéczki Lászlóig igyekeztek újraértékelni nemcsak Mónus Illés, de általában a két világháború közti magyar szociáldemokrácia történetét. Szabó Ágnes és Pintér István szerkesztésében szintén 1988-ban jelent meg a Mónus Illés válogatott írásai című kötet, a történelmet népszerűsítő – 2012-ben sajnálatosan megszűnt – História című folyóiratban pedig Sipos Pétert festett Mónusról egy korrekt portrét. De a recepció legfontosabb darabja alighanem Agárdi Péter Kortársunk, Mónus Illés című 1992-es munkája, amely Horváth Zoltán 1945-ös megemlékezésnek felidézésével mentette fel a „megalkuvással” vádolt politikust:
„Mónus Illésnek döntenie kellett önmaga s nem kis mértékben az egész magyar munkásság nevében afölött, hogy milyen útra térjen: vállalja-e a bizonyos értelemben könnyebb, de dekoratívabb, szebb és csábítóbb heroikus utat vagy induljon-e meg a népszerűtlen egyezkedő, taktikázó úton. (…) Céljául tűzte ki, hogy a magyar munkásság évtizedek keserves munkájával felépített szervezeteit megmenti a jobb jövő számára. Lehet vitázni, hogy helyes volt-e ez az út, lehet kételkedni benne, hogy nem kellett volna-e inkább a hősi kiállás útját választani. (…) Halhatatlan érdeme marad, hogy az elnyomatás éveiben, a reménytelenség korszakában a szocialista tanítások igéit hirdetve mindenütt és mindenkor meg tudta tartani az emberekben a hitet, a reményt, a szocialista öntudatot.”
Mónus Illés nem a mozgalomból élt, hanem a mozgalomért. Ha ma politizálna, róla biztos nem kerülne elő kokainos videó. Programját A magyar munkásmozgalom feladatai című 1935-ös cikkében foglalta össze: „Egyszerűen és őszintén összefoglalva a mi helyzetünket: az a mi feladatunk, hogy szocialisták maradjunk, és a szocializmus eszméjét terjesszük állandóan és rendszeresen. Az a feladatunk, hogy a szocialista világnézeten keresztül bíráljuk meg az eseményeket, és nyújtsuk azoknak szocialista magyarázatát (…) Nincsen olyan gyönge mozgalom, amely ne volna nagyra hivatott, és ne tudna nagyot alkotni, ha a haladás szolgálatában áll, ha se jobbra, se balra nem néz, hanem egyenesen és bátran kitűzött célja felé halad. Mi a legközelebbi feladatunk? Ez most fontosabb, mint bármikor, és ebben foglalható össze: szocializmust tanítani, szocializmus terjeszteni. A munkásmozgalom tőlünk, egyénektől is többet követel, mint eddig. Ezzel legyünk tisztában. Nekünk, egyéneknek, készen kell lennünk arra, hogy mindazt megtegyük, amit a mozgalom kíván.”
Mónus akkor se nyitott a szélsőbaloldal felé, amikor a szélsőjobboldallal szemben a Komintern meghirdette a népfrontpolitikát, és mancsot nyújtottak a szociáldemokrata pártoknak: demokrataként nem tartotta elképzelhetőnek az összefogást a kommunistákkal. Hirdette, hogy a fasizmusnak nem a bolsevizmus az alternatívája, hanem a demokrácia, amit a Szabadságharc a diktatúrák ellen című 1934-es cikkében fogalmazott meg legszebben. Ez az állásfoglalás pedig könnyen érthetővé teszi, hogy Mónusnak miért nem lehetett helye a pártállam munkásmozgalmi panteonjában. Miképp a Reform, szabadság, szocializmus című 1935-ös cikkében kifejtette: a „szabadság és szocializmus egy és ugyanaz”, és hirdette, hogy a bolsevizmussal szemben „nem kevesebb, hanem több marxizmusra, több szocializmusra” van szükség. És ahogy egyik támogatottja, Fejtő Ferenc megállapította: Mónusnak a „marxizmus” szó „nem doktrínát jelent, hanem elsősorban a nagyobb méltóságra törekvést”.
A Népszava szerkesztője
Ezt az erkölcsi és kulturális mércét képviselte a szociáldemokrata párt elméleti folyóirata, a Szocializmus és a párt napilapja, a Népszava szerkesztőjeként (1934 és 1938, illetve 1934 és 1939 között). De persze nem volt könnyű dolga az üzleti kényszerek és a jobboldali kormányzat kettős nyomása között, miképp 1938-ban írta: „Sajtószabadság nincsen. A kapitalista polgári sajtónak korlátokat szab az önös érdek, az elérhető haszon. A sajtó üzleti vállalkozássá lett. A könyv és az újság nyomása, kiadása és terjesztése már nemcsak a nemzeti törekvések eszköze. Már nem a sajtószabadság a lényeg, hanem a vállalkozás révén elérhető jövedelem. Másfelől a sajtó újból elvesztette szabadságát azzal, hogy az uralkodó politikai rendszer egyik legfontosabb, tömegeket irányító eszközévé vált.”
Szerkesztőként nagy erőkkel igyekezett előmozdítani a „progresszív” értelmiségiek összefogását, mintegy „szellemi népfrontként”, és ezért a legkülönbözőbb, egymással is vitatkozó szerzőknek adott lehetőséget, remélve, hogy ezzel kulturálisan megújíthatja, újraintellektualizálhatja a napi aprómunkában elfáradt, és Peyer Károly gyakorlatias vezetése alatt nemegyszer a marxizmustól is elidegenedett szociáldemokrata politikusokat, szakszervezetei bürokratákat. Értelmiségi fórummá akarta tenni a Népszavát: „Sürgős feladatunk, hogy mozgalmunkat az intellektuális rétegekre is kiterjesszük és közülük mennél többet a mozgalom és a szocializmus számára megszerezzünk. (…) Mozgalmunk nemcsak a fizikai munkások mozgalma, sosem is volt csak az (sic!), hanem az emberiség egyetemes haladását szolgáló mozgalom” – szögezte le már a Pártunk legsürgősebb feladatai című 1930-as cikkében.
Kiállt a megtámadott falukutatók mellett: „Joggal félnek attól, hogy a tények rácáfolnak mindarra, amit mondanak és tesznek” – írta 1937-ben, amikor a hatalom vegzálni kezdte a szociográfusokat, és a népi–urbánus-vita kellős közepén adott helyet a népi íróknak, hogy megszólaljanak a Népszavában. Miközben a laphoz igazolta azt a radikálisan urbánus K. Havas Gézát – az Örkény-egypercesből ismert dr. K. H. G.-t –, aki a stílusával fél évszázaddal előzte meg a Magyar Narancs rendszerváltás utáni gonzó forradalmát. De annak a József Attilának is Mónus Illés kínált „szellemi menhelyet”, akit ellöktek maguktól a kommunisták – 1942-ben az egyik főszervezője volt a költő tüntetéssel felérő budapesti újratemetésének is.
Mónus szemléletileg befogadó szerkesztő volt, másfelől viszont nagyon szigorú és kíméletlen: egyszer még Kassák Lajosnak is visszadobta egy cikkét, csak mert „kikerülte az állásfoglalást”. Az állásfoglalásra maga mutatott példát akkor, amikor 1938 decemberében egy olyan vezércikket publikált a tervezett második zsidótörvényről, ami miatt egy hónapra betiltották a lapot. Pedig nem fogalmazott meg semmi radikális kérést, amikor a következőképp fordult a magyar honatyákhoz: „Későbbi kor a botbüntetés bevezetését is szégyellte. Ne tegyenek olyant, amiért későbbi koroknak és nemzedékeknek szégyenkezniök kell majd. Magyarnak és európainak lenni és megmaradni, akármilyen nehéz, s akármennyi elfogultságba ütközik, mégis: kötelesség, és ilyen időkben: százszorosan az!”
A zsidótörvényeket a maguk helyén kezelte: „a sárga folt az emberiség szégyene, az emberi ostobaság, gonoszság határtalanságának bizonyítéka” – írta, és az Árjaparagrafus című 1938-as cikkében marxista leleplezését adta az antiszemita politizálásnak: „»Zsidókérdés« – földkérdés helyett. »Zsidókérdés« – a szabadságjogok helyett. »Zsidókérdés« címen kötik gúzsba a sajtót és rendezik újra a közélet legégetőbb problémáit. A »zsidókérdés« csak arra való, hogy a valóságos viszonyokról a figyelmet elterelje.”
Amikor Imrédy Béla miniszterelnöki kinevezésével még inkább szélsőjobbra tolódott a magyar kormánypolitika, azt írta: „Mi demokratikus felfogást képviselünk. Ennek a felfogásnak önkormányzat és a szabadságjogok az alapelvei. (…)„Meggyőződésünk, hogy Magyarországnak Nyugat-Európában kell maradnia (…) Nyugat-európainak lenni, az emberiség eddigi küzdelmeiben érvényre jutott nagy eszmékhez hűségesnek maradni s a divatos korporációs kísérleteknek ellenállni méltó és értékes feladat.”
A „demokratikus szocializmust” hirdető Mónus Illés azonban bár „nyugat-európai” maradhatott, de Népszava szerkesztője már nem. Zsidó származása miatt a már nem felekezeti, hanem „faji” alapon diszkrimináló második zsidótörvény elfogadását követően távoznia kellett a posztjából, kizárták a sajtókamarából, és a szociáldemokrata pártban is visszaszorult a másodvonalba. A második világháború alatt elméleti brosúrákat írt és megszervezte a Munkás Akadémiát, mert fő feladatának a szocializmusba vetett hit megőrzését tartotta.
„Valószínű, hogy új összeomláson át juthatunk csak a szabadba” – írta még 1934-ben. De a rövid ideig tartó, átmeneti felszabadulást nem érhette meg: hetvenöt éve, 1944. november 2-án, ötvenhat éves korában a Dunába lőtték a nyilasok.
