Papp Sándor Zsigmond: Fények és fények

Publikálás dátuma
2019.11.03. 18:08

Fotó: A szerző felvétele
Van Gogh elképzelhetetlen Provence nélkül, és most már Provence is elképzelhetetlen Van Gogh nélkül. Lépten-nyomon felbukkan, prospektusban vagy bögrén, kósza utalásban vagy célzottan, s nem lennék meglepve, ha néhány helybélit megállítva, büszkén és meggyőződéssel felelnék, hogy márpedig a holland festő ízig-vérig francia volt, hiszen ő ragadta meg legjobban a dél-franciaországi fényeket. A hely tünékeny lényegét. És akkor mi sem lenne természetesebb, hogy nem csak Frédéric Mistral, a Nobel-díjas költő szobrai állnának a főbb tereken, nem ő lenne itt az első számú popsztár, a provanszál identitás alapköve, aki az itteni nyelvet nem csupán vissza akarta állítani régi fényébe, de egyenesen „a civilizált Európa első irodalmi nyelvének” nevezte. (Nyilván azért, mert nem hallott sem a sumérokról, sem a hunokról.) De a holland utcahossznyi előnnyel indul: míg a provanszált elenyészően, a képzőművészet nyelvét szinte mindenki beszéli. Legalábbis egy pontig. Van Gogh népszerűségét pedig még egy paradoxon is fűti, nevezetesen: őt az is ismeri, aki még nem is hallott róla. A fülét lenyisszantó művész (van, aki már úgy meséli, hogy egyenesen a művészet érdekében!) története ugyanis bejárta a világot, múltat és jelent, és már a konkrét festmények nélkül is él, önállóan. Ahogy a másik nagy narratíva is, a fel nem ismert zsenié, hiszen bár sokan nem tudnának egyetlen konkrét festménycímet sem felidézni, azt szinte mindenki fújja, hogy csupán egy festményt adott el életében, azt is a testvérének, miközben ma ő a legkeresettebb, szinte már megfizethetetlen festő a világon.
Bevallom, hozzám is előbb a történet jutott el kamaszkoromban, amikor szerelmes lettem az Éjjeli kávézóba, amely a vágyott és bohém életet testesítette meg számomra, azokat a színeket, amelyeket egy diktatúra még megközelítőleg sem tudna kikeverni. Apropó színek! Nem kell túl sok időt eltölteni Arles-ban vagy Saint-Rémy-de-Provence kisvárosában ahhoz, hogy az ember rájöjjön, miként jutott el Van Gogh a Krumplievők komor alig-színeitől a szinte szemfájdító koloratúráig. Hogy még az éjszakák is ragyognak! Elég csak megnézni – a szintén itt készült – Csillagos éjt. Addig – amíg nem láttam Provence-t – magam is csodának tartottam, hogy alig másfél évi itt-tartózkodás mintegy varázsütésre „megcsinálta” Van Goghot. Persze Párizs sem elhanyagolható e tekintetben, de csak Párizzsal a holland „csupán” egy fontos impresszionista lenne, így meg egyedi és alig megismételhető, akinek hatása szerteágazó. Itt festette legfontosabb képeit, itt folytatott borotvaélre menő vitákat Gauguinnal, itt esett meg a füles performansz, itt volt „a szobája”, és itt jött rá, hogy menthetetlenül beteg. A turizmus persze maximálisan igyekszik ki- és felhasználni ezt a rövid időszakot. Mindezt úgy, hogy Van Gogh festményt nem tud felkínálni (csak egy nem túl jelentős mű árválkodik az avignoni múzeumban), ahhoz Párizsig kell elzarándokolni. Viszont itt van minden, ami őt inspirálta: a helyszínek, a hangulat, a színek. Saint-Rémyben, a részben ma is üzemelő Saint-Paul-de-Mausole nevű szanatóriumban persze látogatható Van Gogh betegszobája, és a városkán kívül fekvő intézményhez vezető kilométeres úton elhelyezték az összes itt festett kép reprodukcióját a szignóval ellátott botlató-kövekkel. Szerencséjük volt, mert az épp lábadozó festő viszonylag kis területen mozgott, így a látogató bármikor összevetheti a szanatóriumot övező olajfaligetet a vásznon megjelenő olajfaligettel, és elámulhat a művészet teremtő erején. Arles-ban mindez kissé bonyolultabb, ott jobban szétszóródtak a modellt álló utcák, kávézók, terek. Ott a hátára vetett állványát cipelő festő piktogramja vezet el a megfelelő helyekhez, meg a kötelező térkép. Enélkül nehéz megtalálni a part azon pontját, ahol a Csillagos éj a Rajna felett született, vagy a Place du Forumot, ahol pedig kedvenc kávézóm állt. Utóbbi persze már jól felfogott érdekből a megszólalásig hasonlít a festménybelire, nem a lámpák sárgítják be a falakat, hanem eleve okkersárgák, és persze napraforgókat is kitettek bőven. Sőt: a Van Gogh kávézó árai, ha szelíden is, de tükrözik a felfokozott érdeklődést. A Van Gogh nélküli Van Gogh-kultuszban viszont Baux-de-Provence jár az élen. Az itteni Carriéres de Lumiéres egy ötévest is képes volt egyből a holland rajongójává tenni, pedig a holland nem is nagyon kóborolt a környéken és még festmények sem lógnak a falon. Az ottani kibelezett kőbányában viszont vászonként merednek a hatalmas mészkő-fehér falak, naná, hogy kitalálta valaki: mi lenne, ha hatalmas mozivá alakítanák át a kongó termeket, ahová a festményeket vetítenék ki lehengerlő méretben. És be is jött! Az élmény tényleg lenyűgöző, még ha amúgy tiszta parasztvakítás, ahogy ezt Pesten mondanák. A VG-életéről és művészetéről szóló filmecske, a maga részletgazdagságával és lehengerlő színeivel még a legót és legyőzte: ma Dusi Van Gogh-kifestővel kel és fekszik. Bátran kever ki mindenféle árnyalatot, erről jól tanúskodik a lepedő, a paplanhuzat és helyenként a falak. Hát igen: ha egyszer a géniusz felszínre tör!
Témák
Van Gogh Provence

Hűség, önérzet, meggyőződés, helytállás (75 éve gyilkolták meg Mónus Illést)

Publikálás dátuma
2019.11.03. 14:07

Száz éve, a Tanácsköztársaság összeomlásával úgy tűnt, hogy a magyar munkásmozgalom is elvesztette a maga mohácsi csatáját. Azzal, hogy a Magyarországi Szociáldemokrata Párt vezetői úgy döntöttek, egyesülnek a Kommunisták Magyarországi Pártjával és kikiáltják a proletárdiktatúrát a katonai, politikai, társadalmi és gazdasági összeomlás küszöbén, 1919. március 21-én, a hazai munkásmozgalom félévszázados eredményeit kockáztatták. „Mindent vagy semmit” játszva minden hitelüket föltették a pirosra, remélve, hogy valóban forradalmi hullám söpör végig a tőkés országokon. A világforradalom azonban elmaradt, a proletárdiktatúrát katonailag leverte az antant, mielőtt lassan, de biztosan a gazdasági blokád fojtotta volna meg, hiszen Magyarország nem Oroszország volt, ahol bármeddig lehetett hátrálni. 

A Tanácsköztársaság után

1919 augusztusában a legtekintélyesebb magyar munkásvezérek kivétel nélkül emigrációba kényszerültek, a kommünt rövidebb-hosszabb ideig támogató értelmiségiek, a magyar nemzet legjobbjai, pedig jobban tették, ha a zaklatások elől visszavonulnak, de legtöbbször persze utánuk nyúltak. Móricz Zsigmondot hátracsavart kézzel vezették el az otthonából, a meghurcolását aztán a Légy jó mindhalálig című 1920-as regényében örökítette meg. Az igen bátor író is csak egy debreceni kiskamasz történetébe csomagolva mert írni az ellenforradalmi berendezkedés embertelenségéről. A Tanácsköztársaság diktatúrája kompromittálta a magyar baloldal korábbi demokratikus követeléseit, a vörösterror beszennyezte a földi megváltásról szóló ígéreteket, a progresszív értelmiség meghasonlott. 1919 őszére a magyar munkásmozgalom elvesztette legjobb képességű vezetőit, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt politikusainak Magyarországon maradt másod-, de inkább harmadvonala pedig úgy döntött, hogy a párt a tomboló „fehérterror” miatt bojkottálja az 1920-as választást. A korabeli sötét helyzetet talán senki se foglalta össze annyira érzékletesen, mint Jászi Oszkár az 1920-ban, Bécsben kiadott Magyar kálvária – magyar föltámadás című memoárjában, amely egyike azon sok-sok, az 1918–19-es forradalmakról szóló baloldali visszaemlékezésnek, amelyek a Horthy-rendszerben nem jelenhettek meg: „Magyarország ma egy olyan lényhez hasonló, akinek agyát részben kiirtották: öntudata elhomályosult, az intelligenciát alacsonyabb reflextevékenységek szorították ki. A legsekélyebb nacionalizmus, a megbődült antiszemitizmus, a sovinizmus ideológiája lepte el azt a közéletet, mely az utolsó tíz-húsz évben mégiscsak a nyugati eszmék hatására orientálódott.” Innen kellett újraszerveznie magát az MSZDP-nek, amely 1919 után kétfrontos küzdelemre kényszerült: egyszerre kellett elhatárolnia magát a Tanácsköztársaságtól, amelyet az ellenforradalmi propaganda a magyar történelem mélypontjaként mutatott be, és ugyanakkor bírálnia a Horthy-rendszert. Az 1919-es katasztrófáért azokat a kommunistákat tették felelőssé a párt itthon maradt politikusai, akik radikális és megalapozatlan cselekedeteikkel diszkreditálták a szociáldemokraták törekvéseit – hazug önfelmentés volt ez –, az ellenforradalmi rendszer vezetőit pedig arra figyelmeztették, hogy amennyiben nem folytatnak mérsékeltebb politikát, és nem állítják le a fehérterrort, akkor egy újabb forradalom törhet ki. Márpedig ezt nem akarták az 1920-as évek szociáldemokrata politikusai: miközben a kommunista emigrációban Kun Béla kiadta az önsorsrontó jelszót, hogy „előre a második magyar Tanácsköztársaságért”, addig az MSZDP vezetője, a párt jobbszárnyához tartozó Peyer Károly megkötötte Bethlen Istvánnal 1921-ben a hírhedt „Bethlen-Peyer-paktumot”. Az annyit bírált kompromisszummal a szociáldemokraták lemondtak a tömegsztrájkok szervezéséről és elfogadták a Horthy-rendszer kereteit, cserébe ha korlátozottan is, de engedélyezték nekik a szakszervezetek újraszervezését és felhagytak a baloldali politikusok üldözésével. 1922-ben szociáldemokrata frakció alakult a parlamentben, és ennek titkárává Mónus Illést (1888–1944) választották, a Népszava újságíróját, a Cipő című újság korábbi munkatársát, majd a Bőrmunkás című szakszervezeti lap szerkesztőjét. Senki sem gondolhatta akkor, hogy a fiatalember az 1930-as évek legjelentősebb magyar szociáldemokrata teoretikusává növi ki magát, és Kunfi Zsigmond méltó utódja lesz (aki 1929-ben megölte magát az emigrációban).

Heroizmus vagy taktikázás

A Brandstein Illés néven a cári Oroszországban született, de az ottani pogromok elől Magyarországra menekülő családjával hazánkba érkező, a munkásmozgalommal a bőr- és cipőiparáról nevezetes Újpesten találkozó, és már kora ifjúságától szervező és agitációs munkát folytató Mónus neve aligha mondhat bármit is a mai olvasóknak. Megnyugtatásul közlöm, hogy a Kádár-kori Népszava-olvasók se tudhattak róla sokat. Bár 1945–1948 között még a mai Bem rakpart is a szociáldemokrata politikus nevét viselte, a Rákosi-rendszerben a Horthy-rendszerrel megalkuvó „munkásárulóként” kitörölték nevét a munkásmozgalom-történetből. A Kádár-korszakban se emlékeztek meg róla, amikor a „párttörténet” szinte kizárólag a kommunista párt történetét jelentette. Csak születésének centenáriumán rehabilitálták: az MSZMP KB Pártörténeti Intézetében tudományos emlékülést tartottak 1988 márciusában, amikor is az előadók Agárdi Pétertől Tőkéczki Lászlóig igyekeztek újraértékelni nemcsak Mónus Illés, de általában a két világháború közti magyar szociáldemokrácia történetét. Szabó Ágnes és Pintér István szerkesztésében szintén 1988-ban jelent meg a Mónus Illés válogatott írásai című kötet, a történelmet népszerűsítő – 2012-ben sajnálatosan megszűnt – História című folyóiratban pedig Sipos Pétert festett Mónusról egy korrekt portrét. De a recepció legfontosabb darabja alighanem Agárdi Péter Kortársunk, Mónus Illés című 1992-es munkája, amely Horváth Zoltán 1945-ös megemlékezésnek felidézésével mentette fel a „megalkuvással” vádolt politikust: „Mónus Illésnek döntenie kellett önmaga s nem kis mértékben az egész magyar munkásság nevében afölött, hogy milyen útra térjen: vállalja-e a bizonyos értelemben könnyebb, de dekoratívabb, szebb és csábítóbb heroikus utat vagy induljon-e meg a népszerűtlen egyezkedő, taktikázó úton. (…) Céljául tűzte ki, hogy a magyar munkásság évtizedek keserves munkájával felépített szervezeteit megmenti a jobb jövő számára. Lehet vitázni, hogy helyes volt-e ez az út, lehet kételkedni benne, hogy nem kellett volna-e inkább a hősi kiállás útját választani. (…) Halhatatlan érdeme marad, hogy az elnyomatás éveiben, a reménytelenség korszakában a szocialista tanítások igéit hirdetve mindenütt és mindenkor meg tudta tartani az emberekben a hitet, a reményt, a szocialista öntudatot.” Mónus Illés nem a mozgalomból élt, hanem a mozgalomért. Ha ma politizálna, róla biztos nem kerülne elő kokainos videó. Programját A magyar munkásmozgalom feladatai című 1935-ös cikkében foglalta össze: „Egyszerűen és őszintén összefoglalva a mi helyzetünket: az a mi feladatunk, hogy szocialisták maradjunk, és a szocializmus eszméjét terjesszük állandóan és rendszeresen. Az a feladatunk, hogy a szocialista világnézeten keresztül bíráljuk meg az eseményeket, és nyújtsuk azoknak szocialista magyarázatát (…) Nincsen olyan gyönge mozgalom, amely ne volna nagyra hivatott, és ne tudna nagyot alkotni, ha a haladás szolgálatában áll, ha se jobbra, se balra nem néz, hanem egyenesen és bátran kitűzött célja felé halad. Mi a legközelebbi feladatunk? Ez most fontosabb, mint bármikor, és ebben foglalható össze: szocializmust tanítani, szocializmus terjeszteni. A munkásmozgalom tőlünk, egyénektől is többet követel, mint eddig. Ezzel legyünk tisztában. Nekünk, egyéneknek, készen kell lennünk arra, hogy mindazt megtegyük, amit a mozgalom kíván.”
Mónus akkor se nyitott a szélsőbaloldal felé, amikor a szélsőjobboldallal szemben a Komintern meghirdette a népfrontpolitikát, és mancsot nyújtottak a szociáldemokrata pártoknak: demokrataként nem tartotta elképzelhetőnek az összefogást a kommunistákkal. Hirdette, hogy a fasizmusnak nem a bolsevizmus az alternatívája, hanem a demokrácia, amit a Szabadságharc a diktatúrák ellen című 1934-es cikkében fogalmazott meg legszebben. Ez az állásfoglalás pedig könnyen érthetővé teszi, hogy Mónusnak miért nem lehetett helye a pártállam munkásmozgalmi panteonjában. Miképp a Reform, szabadság, szocializmus című 1935-ös cikkében kifejtette: a „szabadság és szocializmus egy és ugyanaz”, és hirdette, hogy a bolsevizmussal szemben „nem kevesebb, hanem több marxizmusra, több szocializmusra” van szükség. És ahogy egyik támogatottja, Fejtő Ferenc megállapította: Mónusnak a „marxizmus” szó „nem doktrínát jelent, hanem elsősorban a nagyobb méltóságra törekvést”.

A Népszava szerkesztője

Ezt az erkölcsi és kulturális mércét képviselte a szociáldemokrata párt elméleti folyóirata, a Szocializmus és a párt napilapja, a Népszava szerkesztőjeként (1934 és 1938, illetve 1934 és 1939 között). De persze nem volt könnyű dolga az üzleti kényszerek és a jobboldali kormányzat kettős nyomása között, miképp 1938-ban írta: „Sajtószabadság nincsen. A kapitalista polgári sajtónak korlátokat szab az önös érdek, az elérhető haszon. A sajtó üzleti vállalkozássá lett. A könyv és az újság nyomása, kiadása és terjesztése már nemcsak a nemzeti törekvések eszköze. Már nem a sajtószabadság a lényeg, hanem a vállalkozás révén elérhető jövedelem. Másfelől a sajtó újból elvesztette szabadságát azzal, hogy az uralkodó politikai rendszer egyik legfontosabb, tömegeket irányító eszközévé vált.” Szerkesztőként nagy erőkkel igyekezett előmozdítani a „progresszív” értelmiségiek összefogását, mintegy „szellemi népfrontként”, és ezért a legkülönbözőbb, egymással is vitatkozó szerzőknek adott lehetőséget, remélve, hogy ezzel kulturálisan megújíthatja, újraintellektualizálhatja a napi aprómunkában elfáradt, és Peyer Károly gyakorlatias vezetése alatt nemegyszer a marxizmustól is elidegenedett szociáldemokrata politikusokat, szakszervezetei bürokratákat. Értelmiségi fórummá akarta tenni a Népszavát: „Sürgős feladatunk, hogy mozgalmunkat az intellektuális rétegekre is kiterjesszük és közülük mennél többet a mozgalom és a szocializmus számára megszerezzünk. (…) Mozgalmunk nemcsak a fizikai munkások mozgalma, sosem is volt csak az (sic!), hanem az emberiség egyetemes haladását szolgáló mozgalom” – szögezte le már a Pártunk legsürgősebb feladatai című 1930-as cikkében. Kiállt a megtámadott falukutatók mellett: „Joggal félnek attól, hogy a tények rácáfolnak mindarra, amit mondanak és tesznek” – írta 1937-ben, amikor a hatalom vegzálni kezdte a szociográfusokat, és a népi–urbánus-vita kellős közepén adott helyet a népi íróknak, hogy megszólaljanak a Népszavában. Miközben a laphoz igazolta azt a radikálisan urbánus K. Havas Gézát – az Örkény-egypercesből ismert dr. K. H. G.-t –, aki a stílusával fél évszázaddal előzte meg a Magyar Narancs rendszerváltás utáni gonzó forradalmát. De annak a József Attilának is Mónus Illés kínált „szellemi menhelyet”, akit ellöktek maguktól a kommunisták – 1942-ben az egyik főszervezője volt a költő tüntetéssel felérő budapesti újratemetésének is. Mónus szemléletileg befogadó szerkesztő volt, másfelől viszont nagyon szigorú és kíméletlen: egyszer még Kassák Lajosnak is visszadobta egy cikkét, csak mert „kikerülte az állásfoglalást”. Az állásfoglalásra maga mutatott példát akkor, amikor 1938 decemberében egy olyan vezércikket publikált a tervezett második zsidótörvényről, ami miatt egy hónapra betiltották a lapot. Pedig nem fogalmazott meg semmi radikális kérést, amikor a következőképp fordult a magyar honatyákhoz: „Későbbi kor a botbüntetés bevezetését is szégyellte. Ne tegyenek olyant, amiért későbbi koroknak és nemzedékeknek szégyenkezniök kell majd. Magyarnak és európainak lenni és megmaradni, akármilyen nehéz, s akármennyi elfogultságba ütközik, mégis: kötelesség, és ilyen időkben: százszorosan az!” A zsidótörvényeket a maguk helyén kezelte: „a sárga folt az emberiség szégyene, az emberi ostobaság, gonoszság határtalanságának bizonyítéka” – írta, és az Árjaparagrafus című 1938-as cikkében marxista leleplezését adta az antiszemita politizálásnak: „»Zsidókérdés« – földkérdés helyett. »Zsidókérdés« – a szabadságjogok helyett. »Zsidókérdés« címen kötik gúzsba a sajtót és rendezik újra a közélet legégetőbb problémáit. A »zsidókérdés« csak arra való, hogy a valóságos viszonyokról a figyelmet elterelje.” Amikor Imrédy Béla miniszterelnöki kinevezésével még inkább szélsőjobbra tolódott a magyar kormánypolitika, azt írta: „Mi demokratikus felfogást képviselünk. Ennek a felfogásnak önkormányzat és a szabadságjogok az alapelvei. (…)„Meggyőződésünk, hogy Magyarországnak Nyugat-Európában kell maradnia (…) Nyugat-európainak lenni, az emberiség eddigi küzdelmeiben érvényre jutott nagy eszmékhez hűségesnek maradni s a divatos korporációs kísérleteknek ellenállni méltó és értékes feladat.” A „demokratikus szocializmust” hirdető Mónus Illés azonban bár „nyugat-európai” maradhatott, de Népszava szerkesztője már nem. Zsidó származása miatt a már nem felekezeti, hanem „faji” alapon diszkrimináló második zsidótörvény elfogadását követően távoznia kellett a posztjából, kizárták a sajtókamarából, és a szociáldemokrata pártban is visszaszorult a másodvonalba. A második világháború alatt elméleti brosúrákat írt és megszervezte a Munkás Akadémiát, mert fő feladatának a szocializmusba vetett hit megőrzését tartotta. „Valószínű, hogy új összeomláson át juthatunk csak a szabadba” – írta még 1934-ben. De a rövid ideig tartó, átmeneti felszabadulást nem érhette meg: hetvenöt éve, 1944. november 2-án, ötvenhat éves korában a Dunába lőtték a nyilasok.

Harc a hallgatás ellen - interjú Thomas Waltherrel, az egyik utolsó "nácivadásszal"

Publikálás dátuma
2019.11.03. 12:00

Fotó: Béres Márton / Népszava
Thomas Walther számos magyar mellékvádlót képviselt a náci elkövetőkkel szembeni perekben. Az egykori német bíró, az utolsó "nácivadászok" egyike úgy véli, a fiataloknak mindez már történelem, a holokauszt, a náci terror távolinak tűnik számukra, de éppen e perek révén hidat építhetünk a múlt és a jelen közé.
Ön 2006-ig bíróként dolgozott Németországban, ekkor úgy döntött, hogy a holokauszt túlélői megsegítésének szenteli az életét. Mi volt ennek az oka? Apja példája lebegett a szeme előtt, aki zsidó családoknak segített a náci érában? Való igaz, apám példája is fontos volt számomra. Két zsidó családnak segített az 1938. novemberi pogrom után. Az apám építési vállalkozó volt és sokszor zsidók építették a házakat, villákat a 20-as években, így kerültek kapcsolatba, sok személyes barátságot alakított ki velük. Apám nagy hatást gyakorolt rám, szellemi fejlődésemet is alapjaiban határozta meg. De ez csak az egyik ok. Tudja, a bírói munkámban sok minden ismétlődött az évtizedek alatt. Azon tűnődtem, mit tehetnék majd ezután? Mire használhatnám fel addigi tapasztalataimat? Több lehetőség merült fel, végül érkezett egy megkeresés a nemzetiszocialista bűncselekmények feltárásáért felelős ludwigsburgi központtól, s mivel már egyik gyermekem sem lakott otthon a négy közül, így úgy gondoltam, Ludwigsburgot választom.
Mennyire jelentős intézmény a ludwigsburgi központ? A hivatalt 1958-ban nemzetközi nyomásra hozták létre, szerepe volt ebben például annak is, hogy az NSZK a kapcsolatok normalizálására törekedett Izraellel. Feladata anyagok összeállítása az egyes bírósági eljárásokhoz, vádemelési jogköre nincs, erre az ügyészségnek van lehetősége. Akkoriban azonban alig volt olyan ügy, amely büntetőeljárást vont volna maga után. Ehhez ugyanis arra lett volna szükség, hogy a vádlottra közvetlenül rábizonyítsuk a gyilkosságot. Ám ez rendkívül nehéz, évtizedekkel az események után nem lehet azt várni, hogy a túlélő felismerje azt, aki Auschwitzban náci egyenruhát viselt.
Hogyan vélekedett arról, hogy évtizedekkel a bűncselekmény után is bizonyítani kellett a bűncselekményt egy adott személy esetében? Kezdetben elfogadtam, később azonban a felettesemnek felvetettem, mégis miért van szükség erre? A válasz az volt, hogy mert ez a szokás.
És mi hozta meg a változást? A nagy áttörést a sobibori koncentrációs tábort őrző John Demjanjuk elleni 2011-es ítélet jelentette. Az eljárásban a washingtoni társhatóságnak (Office of Special Investigations) is nagy szerepe volt. Az amerikaiak többször tették fel a kérdést, hogy Németországban miért nem lehet vádat emelni a náci koncentrációs táborok őreivel szemben? Erre akkor azt válaszoltam, nem értik a német jogrendszert. 2007-ben aztán rájöttem, akkor lehet előrelépni a jogi értelmezésben, ha az egész tábort halálgyárként fogjuk fel. Vagyis mindenki bűnös, aki ebben részt vett. Ha ez nem így működött volna, akkor Hitler nem mészárolhatott volna le hatmillió zsidót.
Hogy tudta meggyőzni erről a bírákat? Ez volt számomra a legnagyobb meglepetés. Az amerikaiak fellépése miatt valamit tennünk kellett, s ezt a bíró is belátta és támogatta. Amikor véget ért az előzetes eljárás, 150 oldalnyi dokumentum született, és fogalmazhatunk úgy, hogy ekkor már nyitott kapukat döngettünk. Ekkor már nem is volt szükség a bírák meggyőzésére. Hirtelenjében mindenki azt mondta, jó lesz ez így.
A Demjanjuk elleni ítélet után már nem volt szükség rábizonyítani a vádlottra a gyilkosságokat? Még ezután is volt példa arra, hogy a helyi bíróságok a régi indoklással utasították el a bírósági eljárást. Akadtak bíróságok, ahol sikerrel jártunk, de olyanok is, ahol nem, Brandenburgban volt például egy olyan eljárás, amit egész egyszerűen elszabotáltak.
Ugyanakkor az Oskar Gröning elleni ítéletet iránymutatónak is nevezik, mert az egykori auschwitzi őrt úgy ítélték el, hogy a gyilkosságot nem bizonyították rá. Egyebek mellett 300 ezer magyar zsidó meggyilkolásában való bűnrészességgel vádolták. Gröning feladata a haláltáborba küldött emberek tulajdonának kezelése volt, vagyis mindazon dolgoké, amiket a foglyok magukkal vittek a haláltáborba. Ezek közé tartoznak aranyfogaik, az értékeik, az esetleg a kabátjukba rejtett pénz - mindezt összegyűjtötték és értékesítették. Még a foglyok haját is áruba bocsátották, ez azonban nem Gröning feladata volt. Ugyanakkor ő felelt a nem német valutáért is. A mintegy hetven főből álló egységével a rendről is gondoskodtak, elvették, szétszortírozták az emberek csomagjait. A zsidóknak azt mondták, dolgozniuk kell majd, ezért sokféle dolgot vittek magukkal bőröndjeikben. Ezt azonban mind be kellett gyűjteni, el kellett tüntetni a következő vonat megérkezéséig. Gröning annyit legalább elismert, hogy két magyar zsidókat szállító vonat megérkezésénél és poggyászaik elvételénél ő is jelen volt. De – érvelt – ő csak a munkáját végezte. A magyar zsidók deportálása 1944. május 14-én és 15-én kezdődött és 56 napig tartott. Ez idő alatt 147 vonat érkezett be. Köztük Debrecenből, ahonnan az anyósom, a holokausztot túlélő Fahidi Éva is származik. Összességében 437 ezer magyar zsidót deportáltak, 300 ezret azonnal meggyilkoltak. Ha pedig valaki bármiféle segítséget nyújtott a zsidókkal szembeni fellépéshez, akkor jogi szempontból bűnrészessé válik 300 ezer zsidó meggyilkolásában. Ez jelentette a Gröning elleni ítélet alapját.
E per során ismerte meg Fahidi Évát? Nem, még a Gröning-per előtt, körülbelül nyolc éve. Ludwigsburg után a holokauszt áldozatai után kutattam és mellékvádlókat kerestem. Mit is jelent és miért fontos ez? Korábban egyes náci elkövetőkkel szembeni pereken számos fotóriporter vett részt. S mit fotózzanak? Az idős, gyakran már kerekesszékben lévő egykori nácik arcát. Az azonban egyszerűen elfogadhatatlan, hogy hetven évvel a bűncselekmény után csak az öregembert mutassák. S hiába hangzott el a perekben, hogy ezer, ötezer, vagy akár 300 ezer halálos áldozatról beszélünk, ezt senki sem tudja elképzelni. A halottakat nem lehet fotózni, de a túlélőket vagy az unokákat igen. A német jogrend szerint az, aki valamelyik hozzátartozóját gyilkosság révén vesztette el, mellékvádlóként léphet fel egy per során. Ők majdnem hasonló jogkörökkel rendelkeznek, mint az ügyész. A Demjanjuk-perben is fontos szerepük volt a mellékvádlóknak így nem csak a kerekesszékes Demjanjukot, hanem a holokauszt túlélőit is mutatták a kamerák. Azért kerestem mellékvádlókat, hogy meghallgassák őket, igazságot szolgáltassanak nekik. A német jogrend szerint a gyilkosság nem évül el, így az elkövetőt akár száz évvel később is felelősségre vonhatják. Ami pedig a Fahidi Évával való kapcsolatomat illeti, az interneten találtam rá, mielőtt felkerestem volna, elolvastam A Dolgok lelke című németül is megjelent könyvét
Tapasztalatai szerint akár Gröning, akár a 2016-ban 170 ezer zsidó meggyilkolásában való bűnrészesség miatt elítélt Reinhold Hanning megbánták mindazt, amit tettek? Gröning úgy érezte, egyre közelebb van számára a vég, s azt gondolta, mindarról, amit ott elkövetett, Istennek kell ítéletet mondania. Ám szerinte ez nem az igazságszolgáltatás feladata. Úgy vélte, csak erkölcsi értelemben lehet bűnösnek nevezni, jogilag nem. A hatvanas években még nem is találták bűnösnek. Hanning ugyanakkor ügyvédje után azt közölte, bűnszövetkezet tagja volt, egyfajta maffiáé. Hozzátette azonban, hogy ő maga sosem gyilkolt meg senkit, ezért közvetlen felelősség nem terheli. Csakhogy attól még nem ártatlan, hogy nem személyesen követte el a gyilkosságokat. Amikor nyáron magas állami kitüntetést, tiszti keresztet kapott, az allgäui polgármester, Michael Lang úgy méltatta önt, hogy a hallgatás ellen harcolt. Valóban hallgatott a német társadalom a náci bűntettek kapcsán? Így van. 1948-ban tartották az első választást Németországban. Számos plakát jelent meg, na azért nem olyanok, mint a magyarországi Soros-plakátok. A szabad demokrata FDP plakátján ekkor ez szerepelt: „Legyen vége”. Mindez a náci érára vonatkozott. Tehát nagyon gyorsan elkezdődött az a folyamat, hogy mindazt, ami a Hitler-érában történt, zárjuk egy fal mögé. A ludwigsburgi hivatal is egyfajta alibiként szolgált. Létrejött nemzetközi nyomásra, de a náci éra bűntetteinek jogi értelemben való feldolgozását nemigen segítette. És ez a kettősség mindig jelen volt a német igazságszolgáltatásban. Ezért is szenzáció például az, hogy most Hamburgban egy német férfit állítanak bíróság elé, aki őrként dolgozott egy koncentrációs táborban. S a peren hangfelvételt is készítenek a történelmi felelősség miatt, hogy a későbbi generáció, a történelem is értesüljön róla. A fiatalok mit gondolnak a náci éráról? Ez számukra történelem. A német fiatalok a jelenben élnek. Keveset olvasnak, márpedig a Harmadik Birodalom dolgairól nem írnak a Twitteren. A holokauszt, a náci terror már távolinak tűnik számukra, de éppen ezen perek révén egy hidat építhetünk a múlt és a jelen közé. Csakhogy mindig ismétli magát a múlt. Falakat, kerítéseket építünk, bezárjuk egy kis területre a külföldről érkezetteket, alig adunk nekik élelmet, hogy minél hamarabb elmenjenek. Mennyire tarja veszélyesnek a mai német társadalom számára az Alternatíva Németországért (AfD) pártot? Az AfD a szélsőjobb politikai szárnya. Csakhogy a szavak tettekre sarkallhatnak. És ezt Drezdában is megtapasztalhattuk feleségemmel és anyósommal a Pegida tüntetések idején. Egy férfi odarohant hozzánk és közvetlen közelről az arcunkba kiáltotta: „A hétfő a miénk”. A világban végrehajtott számos merénylet is mutatja, mekkora a veszély. Oda kell figyelni ezekre a jelenségekre. Hitler a 20-as évek végén még 15-16 százalékot kapott, amennyin most az AfD áll. Néhány évvel később azonban már az egész politikát az uralma alá hajtotta. Ilyen változások más országban is megfigyelhetőek. Magyarországon talán némi reménysugarat jelent az önkormányzati választás.

Névjegy

Thomas Walther 1943-ban született, 23 évig bíróként szolgált, 2006-tól dolgozott a náci bűnöket feldolgozó ludwigsburgi központnak. Addig mindössze 48 személyt ítéltek el. 2011-ben John Demjanjuk volt az első, aki úgy kapott büntetést, hogy nem bizonyították rá a gyilkosságot. Ebben Walthernek is nagy szerepe volt, amint a Gröning, illetve Hanning elleni ítéletben is.