Harcosok

Lecsengőben van a véleménydiktatúra. Az emlékezetpolitikai küzdelmekben alulmaradtunk – hangozatta két kultúrpolitikus a napokban.
Az előbbi gondolat megfogalmazója a miniszter, aki a Horthy-korszak írófejedelméről, Herczeg Ferencről elnevezett irodalmi díjat alapított, majd az ígért ünnepi időpont helyett hétköznap adta át három, nézeteihez közel álló embernek: a filmes kultúrharc harcosai által pozitív példaként emlegetett Hunyadi-sorozat szerzőjének, Bán Mórnak; a még a „véleménydiktatúra” idején és ellen létrehozott Sánta Kutya-díj kurátorának, Szalay Károlynak; és a Trianoni Szemle című folyóirat publicistájának, Kocsis Istvánnak. A díj átadásáról nem zengett a közszolgálat, nem lett breaking news a kormány online-hírportálján, és nem szerepelt a kormánylap címlapján. Az esemény csak a minisztérium kis hírei között bújt meg. A kitüntetetteket nem ünnepelték, és felháborodás sem tört ki a díj és első tulajdonosai miatt. 
A gesztus elmaradása mintha igazolná a kultúrpolitikus véleményét az emlékezetpolitikai küzdelemben való alulmaradásról. De aggodalomra nincs ok, a róla szóló kerekasztal-beszélgetésen nem mondatott ki Hóman Bálintról – akinek még mindig nem sikerült felállítani a szobrát, pedig posztumusz felmentették a háborús bűntett vádja alól –, hogy antiszemita, és van, aki reméli, hogy a Magyar Tudományos Akadémia a tisztújítás után végre visszafogadja „egyik leghíresebb akadémikusát”. 
Magukat konzervatívnak, kereszténynek és nemzeti elkötelezettségűnek tartó kultúrpolitikusok szellemi rehabilitációt akarnak egy rettenetes kor dicstelen figurái számára. Ha megvalósul az álmuk, díjazottjaik névsorát zengheti majd a központi hírharsona. 
Aki pedig csendben helyettük is szégyelli magát, várhatja, hogy eljöjjön az idő, amikor a hatalmon lévők nem dicsőítik a zsidótörvények létrehozatalában tevékeny, azokat megszavazó, és a nyilas hatalomátvétel után is aktív politikust és a Horthy-korszak írófejedelmét. 
Remélhetőleg elég hosszú életűek leszünk.

Rossz ajtón kopogunk

A 150 ezres kárpátaljai magyar közösség a jövőben is számíthat a magyar kormány támogatására, soha nem fogjuk feláldozni őket világpolitikai játszmák oltárán – mondta Szijjártó Péter, miután a magyar kormány nyomására a NATO-Ukrajna Bizottság közös nyilatkozatába belefoglalták a magyar kérést.  
A 11 bekezdésből álló dokumentum 6. pontja foglalkozik az ukrajnai kisebbségekkel. Itt jelenik meg a magyar kérés, miszerint „az oktatási törvény kapcsán a szövetségesek sürgetik Ukrajnát, hogy teljes mértékben hajtsa végre a Velencei Bizottság ajánlásait és következtetéseit.” Bár egy mondatos semmiségnek tűnik, mégis siker, hiszen tényleg a magyar vétóval való fenyegetőzés miatt került be a dokumentumba. De amint Jens Stoltenberg NATO főtitkár is  elmondta, ez a probléma erősen nyugtalanítja Magyarországot, valamennyi tagország osztja a magyar álláspontot, és épp ezért azt Ukrajnának is szem előtt kell tartania. 
De mire elég ez a siker? A NATO nem egy kisebbségvédelmi szervezet, ezt eléggé érzékletesen mutatja az is, ahogyan az észak-szíriai kurdok török lerohanásához viszonyul. A 90-es években, a kelet-közép-európai országok bejelentkezése idején még úgy tűnt, a szervezet fogékony a kisebbségi problémákra. Ám a NATO nem az aspiráns ország nemzeti kisebbségei nyelvi és közösségi jogainak biztosítását szabta a csatlakozás feltételéül, hanem a jövendőbeli tagok közötti mindenféle vitás kérdés rendezését. Az erre a nyomásra sebtében aláírt alapszerződések viszont megteremtették azt a keretet, amelyben kétoldalú tárgyalások útján orvosolhatók a kisebbségi problémák is. 
A magyar kormány Kijev felé megfogalmazott igénye jogos, hiszen az oktatási és a dokumentumban nem is említett államnyelvtörvény az erőszakos ukránosítás eszköze. Ugyanezt mondja minden más érintett ország is, de kardcsörtető zsarolás nélkül. Az Orbán-kormány viszont a magyar kisebbségek érdekeit már rég feláldozta, nem a világpolitikai, hanem a belpolitikai érdekek oltárán. Soha nem volt ilyen megosztott a nemzet, soha nem volt ennyire fekete posztó a határon túli magyarság, soha nem volt ennyire lenullázva Magyarország nemzetközi érdekérvényesítő képessége. 
A kormány céljai hosszú távon önmagukat oltják ki. Az orbáni nemzetpolitika zászlóshajója, a nemzetegyesítés formális része, az állampolgárság megadása ugyan a „nemzeti” kormány érdeme, ám a de facto egyesítés a rendszerváltás óta a maga természetes útján haladt – kulturális, gazdasági és oktatási vonalon egyaránt. A formális egyesítés sikeréhez viszont az Európai Unióra volt szükség, amely megnyitotta a határokat, összekötötte az oktatási rendszereket, lehetővé tette a kapcsolatok szabad ápolását. Arra az Unióra, amelyet nap mint nap ostoroz Orbán Viktor, és  vele szemben az erős nemzetállamokat favorizálja. Márpedig a kisebbségi kérdés nemzeti hatáskör, az erős nemzetállam pedig nem a nemzetiségek identitásőrzését, hanem az egyszínű nemzetállam megteremtését tűzi zászlajára. Ukrajna is ezt teszi a nyelvtörvénnyel és az oktatási törvénnyel.
Szerző
Gál Mária

Matolcsy, korunk látnoka

Matolcsy György történelmet ír. Igaz, korántsem arról van szó, hogy a második ciklusát töltő jegybankelnök eddigi működése hagyott akkora nyomot a tőkepiacon, amelynek helye lenne korunk gazdaságtörténetében. Eltekintve persze azoktól a vaskos kötetektől, amelyeket a közpénz felhasználásával működő Pallas Athéné alapítványok finanszíroztak, és a Corvinus Egyetemen a szerző befolyásától vezéreltetve használnak a jobb sorsra érdemes közgazdászhallgatók.  
Nem, itt a valódi történelemről van szó. A múlt és a jövő olyan korszakfelosztásáról, amelyről bizonyára még a legfelkészültebb történészek sem hallottak. A szerzői jogokat pedig aligha vitatja el bárki is az MNB elnökétől. Ha valaki átaludta volna az 1500-as évektől máig terjedő időszakról szóló történelemórákat, az sose bánja! Hiszen a magyar jegybankelnöknek a budapesti Eurázsia Fórumon elmondott nyitóbeszéde nyomán egy pillanat alatt pótolhatja ebbéli hiányosságait. 
A Matolcsy-tézis alaptétele, hogy lassan lezárjuk az atlanti korszak 500 évét, és belépünk az eurázsiai korba, amely ugyancsak több száz évig fog tartani. Szeretném megismételni, hogy ami most következik, csorbítatlanul Matolcsy György szellemi terméke, beleértve a logikai bukfenceket is. Az új korszak a kínai Egy Övezet Egy Út kezdeményezés 2013-as bejelentésével kezdődött, de már azt megelőzően is voltak erre mutató jelek. Meglepő módon ilyen volt az európai "egyesülés" is. (Úgy tűnik, az Európai Unió megnevezés a jövőben az MNB-elnök környezetében kerülendő, s csak remélni merjük, hogy így járt a lejárató célzatú brüsszelezés is.) Még az euró bevezetése (mármint más országokban) is főként azt szolgálta, hogy elősegítse az Eurázsiai kontinens egységének egyre szorosabbá válását. (Felettébb kíváncsi vagyok, hogy hasonlóképpen gondolkodnak-e erről példának okáért Kínában, Japánban, Pakisztánban vagy mondjuk Iránban is?) De mielőtt az európai közös pénz megalkotói és felhasználásának folyamatos csiszolói elbíznák magukat, jó tudni: az euró az új periódusban el fog tűnni, s átadja majd a helyét az új közös eurázsiai pénznek. Ennek elnevezésére lenne is egy javaslatunk: turán, amely kapocs lehet Ázsia és Európa (Magyarország) között. Annyit már sejt Matolcsy György, hogy ez a fizetőeszköz digitális lesz, és "az aranynak és az elektromos áramnak is része lesz benne." 
Ha az MNB elnökének jóslatai beválnak, akkor e század végéig be is vezethetik az új pénzt. Demográfiai okokból sajnos az új korszak mai krónikásai ennek már aligha lehetnek tanúi. De búslakodásra semmi okunk nincs, mert korunk nagy látnoka bejelentette: "közgazdasági szempontból a hiányok korszakának vége, és a bőség korszakának kezdete jellemzi a mostani periódust." (Csak bizonytalanul jegyezzük meg, hogy tán még a klímakatasztrófa jót is tesz ennek a XXI. századi Eldorádónak.)
Nem vitatjuk: kis országban is lehet nagyot álmodni. Vajon szkepticizmusról vagy józanságról tanúskodik-e, hogy mégis azt gondoljuk: az új világrend dolgában sajnos nekünk nem osztanak lapot?
Szerző
Bonta Miklós