Háttal a kornak - Mit üzen a Nemzeti Vértanú emlékműve?

Publikálás dátuma
2019.11.05. 09:00

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Az emlékezetpolitika ismét a harmincas évek nehézkes és teátrális emlékművével üzen.
Felállították, eltüntették, eltüntették, ami a helyére került, újra felállították. És biztosan fontos, ha ilyen nagy. Annyi szimbolikus teher van rajta, hogy eleve képtelenség tárgyilagosan állást foglalni vele kapcsolatban: itt minden jobbra/balra forduló állásfoglalás reménytelenül valami manifesztummal ér fel. És persze a politika rövidlátóan ezt akarja, ezt akarja ez a visszaállított szobor is, ami eredetileg alig tíz évet töltött a helyén. De most újra itt van a Nemzeti Vértanúk emlékműve, amit először 1934. március 18-án avattak fel. A Kossuth tér sarkán lévő Vértanúk terén korábban Nagy Imre mártír miniszterelnök szobra állt (23 évig), amit aztán az Országgyűlés Hivatala – mint a kiemelt nemzeti emlékhelyek vagyonkezelője –, deportált a Jászai Mari térre (a valahai Marx – Engels szobor helyére). A Nemzeti Vértanúk emlékműve eredeti helyére került vissza, ahol a hatalmas kőpillér úgy áll a Vécsey utca tengelyében, hogy szinte kitakarja az átlátást a Kossuth és Szabadság tér között. A kőpillér tetején a magasban kőkoporsó, a Parlament irányába Hungária nőalakja néz, a Szabadság tér felőli oldalon izmos férfi birkózik egy sárkányszerű szörnnyel, ami nyilván a vériszapos bolsevizmus lenne. Természetesen a magyarázat most is az, hogy az "1944-es állapotot kellett visszaállítani", de ez is csak addig igaz, amíg közelebb hajolunk a felirathoz – ami természetesen nem az eredeti. Az 1945-ben lerombolt emlékművön a „A Fehér Ház kezdeményezésére kegyelettel emelte a magyar nemzet” szöveg szerepelt (Ez a Fehér Ház nem az a Fehér Ház: a szobor felállítását kezdeményező Fehér Ház Bajtársi Egyesület jobboldali tisztekből állt, akik 1919 augusztusában kormányt buktattak, majd tíz évvel később, 1929-ben döntöttek arról, hogy a nemzet vértanúinak emléket kell állítani.) Most az akkor felvésett áldozat nevek is hiányoznak, a szöveg viszont az, hogy "A szovjet fegyverek árnyékában hatalomra került kommunisták által meggyilkolt, megnyomorított, tönkretett, elüldözött áldozatokra is emlékezve újraállította az Országgyűlés 2019-ben". A felújító figyelem természetesen meghagyta a fő feliratot - "A nemzet vértanúinak 1918-1919" -, ami tetszőlegesen teríti szét a Tanácsköztársaság bűneit Károlyitól a szociáldemokratákig – és persze szó sem jut arra, hogy sajnálatos módon bizony a Lenin fiúk mellett a Prónay-féle fehér különítményeseknek is voltak áldozataik.
Potó János történész írta korábban a köztéri emlékművekkel kapcsolatban, hogy az emlékmű hatásának egyik titka a nyilvánosságban és az állandóságban rejlik: a propaganda célpontja az állandó jelenlét a társadalom hétköznapjaiban. Hát, a nyilvánosság rögtön némi gellert kapott, amikor mindenféle vita, előzetes társadalmi konzultáció nélkül nyomták rá a környék, a főváros és az ország lakóira, de még problémásabb, hogy milyen hatást képesek elérni a harmincas évek nehézkes és teátrális nemzeti giccsével. Mert ez a síremlékszerű emlékmű a felújított Kossuth tér sarkán már 85 éve is dagályosan konzervatív volt: a már akkor is lejárt művészeteszmény kábé annyit üzent a mának, hogy viseljük el, amit megint ránk tolt a politika. Ehhez képest Varga Tamás eltakarított, hidas Nagy Imre szobra maga volt a modernitás, hibái ellenére is játékos és térszerű, az emberek már akkor is együtt fényképezkedtek a szoboralakkal, amikor szelfiről még nem is hallottunk. Egy ilyen újrateremtett emlékművel további kérdés az, hogy a hatalmi reprezentáción túl van-e valódi köztéri funkciója? Persze az emlékezetpolitika – de ad árnyékot is, lehet itt leülni? E téren előrelépés, hogy több lett a pad és újabb részt haraptak le az autós zónából a gyalogosok számára – persze a térkő és az óriás kőtömb javára. 1934. március 18-án egyébként az emlékművész Pekár Gyula író és országgyűlési képviselő avatta fel Horthy jelenlétében és az alábbi szavakkal: „Főméltóságú kormányzó úr! Kérem magas engedelmét arra, hogy erről a vértanú emlékről a lepel lehullhasson. Tizenöt golgotás esztendő múltán újra él nemzeti nemtőnk, s amint Hungária ez emlékmű hulló leple alól előtűnik, hogy ez ünnepi percben márványtestvérként […] többi szobrai közé, szívünk mélyéről a hála fohásza buzog fel a magyar gondviselés iránt.”
Nagyjából ennyire emelkedett és XXI. század idegen az emlékmű is. Az a habosított teatralitás, ahogy például a mezítelen férfi szemérmét gondosan takarva küzd a bolsevik sárkánnyal vagy Hungária hatalmas női fő alakja (ősmagyar szoknyás bőrpáncélban, kivont karddal, plusz a fején Szent Korona), aki olyan üres tekintettel néz a Parlament épülete felé, mint egy bérletkép. Nemrég jöttem haza Milánóból, friss még tehát, milyen valahol kívülállónak lenni. Ottani tapasztalat, hogy a régi, az időtől szürkévé patinázott szobrok kiszámíthatóságukkal hullanak ki a figyelemversenyből. Még Leonardo da Vinci sem érdekes a Scala előtti téren, pedig legszebb és termékeny harmincas-negyvenes éveit töltötte ott - a hatalmas piedesztál tetején távoli, nagyszakállú, agg bölcsként áll. A Vértanúk tere is tele van turistákkal, akik fáradt érdeklődéssel próbálják megérteni, mi lehet ez. Nem tudják micsoda, hiszen semmi sem tájékoztat – de biztosan fontos, ha ilyen nagy.

Jean-Paul Dubois kapta a Goncourt-díjat

Publikálás dátuma
2019.11.04. 18:11

Fotó: ALAIN JOCARD / AFP
Jean-Paul Dubois „Az emberek nem egyformán élnek a földön” című munkájáért ítélte a zsűri az idei Goncourt-díjat, amelyet a világ öt legrangosabb irodalmi elismerése között tartanak számon. A favoritnak nem őt, hanem Amélie Nothombot tartották, aki igazi bestseller szerző hazájában. A szakma azonban úgy vélte, Dubois szolgált rá legjobban az elismerésre, már csak óriási tapasztalata és kiterjedt munkássága okán is. Eddig összesen 15 regénye jelent meg. A pályáját újságíróként kezdő Dubois a kortárs francia irodalom legnépszerűbb szerzői közé tartozik, egyúttal az egyik legrejtélyesebb is. Számos interjú készült vele, magáról azonban vajmi keveset árul el. Ami ars poeticáját illeti, egy 2005-ben megjelent interjúban kifejtette, „írni azt jelenti, hogy politikát csinál az ember”. Nem pártpolitikára gondolt, hanem arra, hogy az írónak meg kell örökítenie: az egyik ember elnyomja a másikat, és igazságtalanság jellemzi a társadalmakat. Műveiben gyakori téma ateizmusa. „Egy vallásmentes világról álmodom” - fejtette ki . Akadnak más gyakorta visszatérő motívumai, mint a szerelem, az autók, illetve a halál, amit műveiben kivételes brutalitással örökít meg.
Témák
Goncourt-díj

Meghalt Marie Laforet

Publikálás dátuma
2019.11.04. 12:14
Marie Laforet
Fotó: JOEL ROBINE / AFP
A francia-svájci színésznő-énekesnő nyolcvan éves korában, a Genfhez közeli Genolier-ben hunyt el.
Nyolcvan éves korában meghalt Marie Laforet francia-svájci színésznő-énekesnő - írja a Swissinfo.ch. A család vasárnapi közlése szerint az „aranyszemű lányként” becézett művész szombaton halt meg a Genfhez közeli Genolier-ben, ahol 1978 óta élt. Halálának okát nem hozták nyilvánosságra. A francia és svájci állampolgársággal is rendelkező Laforet, eredeti nevén Maitena Marie Brigitte Doumenach, 1939. október 5-én született a franciaországi Soulac-sur-Mer-ben. Énekesként vált híressé 1963-ban megjelent első kislemezével, a Les Vendanges de l'amourral, amelyet több másik sláger is követett, úgy mint az Ivan, Boris et moi, a The Beatles előtt tisztelgő Il a neigé sur Yesterday és a Viens sur la montagne. A francia és spanyol nyelven éneklő Laforet dalaihoz az amerikai és európai népzenéből merített inspirációt. Színésznőként René Clément, Georges Lautner, Henri Verneuil és Pierre Granier-Deferre rendezőkkel dolgozott együtt. Egyik leghíresebb filmje az 1961-es La fille aux yeux d'or (Az aranyszemű lány) volt, amelyet későbbi férje, Jean-Gabriel Albicocco rendezett. Pályafutása során 35 filmben szerepelt és több mint 35 millió albumot adott el világszerte. „A karrierem csapongó, de az életem az elejétől a végéig teljes volt” – mondta egyszer Laforet, aki ötször házasodott és dolgozott színházi színésznőként, íróként, műkereskedőként és árverési kikiáltóként is. 
Szerző
Témák
Marie Laforet