Magyar érdek

Erdogan török elnök – hazai és nemzetközi tiltakozás és értetlenség közepette – ma Budapestre látogat. 
Feltételezzük, hogy a magyar miniszterelnök tudja, mit csinál. Ha igaz, hogy a törökök szíriai bevonulása és egy biztonsági ütközőzóna létrehozása, valamint a korábban Washington és az EU szövetségeseként az ISIS ellen küzdő – a török kormány által terroristáknak tekintett – kurdok kivonulása onnan mind magyar érdek, akkor igaza kehet Orbán Viktornak, hogy Budapesten ölelkezik Erdogannal. Azzal a politikussal, aki terrorállami módszerekkel irtja ki az ellenzékét, és szíriai hadjáratában a kurdokra lövet. Ám ha feltételezzük, hogy létezik nemcsak érdek vezérelte, hanem erkölcsös politika is, a kormányfő diktatúrákhoz való vonzódásán túl semmi sem igazolja Erdogan látogatását.
Mégis marad hát a magyar érdek. Tényleg az volna? Az általános magyar érdek az, hogy az ország jó, de legalábbis kiegyensúlyozott viszonyt ápoljon mindenkivel – de úgy gondoljuk, hogy ebbe nem fér bele sem a diktatúrák dicsőítése, sem a kurd népirtás, még akkor sem, ha a kurdok sem angyalok. 
Ámde: Törökország a NATO tagja. Mint ilyen került szembe – orosz fegyvervásárlásai miatt – Washingtonnal, ahol épp a minap ismerte el a képviselőház a török felelősséget az 1915-ös örmény genocídiumért, amit a török kormány mindmáig tagad. Évtizedek óta húzódik Ankara uniós tagsága, és erősen illetlen már a NATO-tagsága is, amint azt is nehéz kezelni, hogy Ankara Európát zsarolja egy újabb menekülthullám elindításával, miközben a menekültek túlnyomó többsége éppen a háború elől menekül, és a számuk a török-EU megállapodás után csökkent minimálisra. S persze: a törökök rengeteg menekültet tartanak életben a saját országukban.
Mindezt tudva: Magyarországnak egyetlen érdeke van. Nem a háborús török politika és diktatúra támogatása, nem az Európai Unió közös külpolitikájának megvétózása, hanem az Unió és a NATO erősítése, a közel-keleti béke megteremtése. Erdogan látogatása éppen szembemegy a magyar érdekkel.
Szerző
Friss Róbert

Búcsú Matolcsytól

Magyarország az EU-csatlakozási szerződésben vállalta az eurózónába történő belépés feltételeinek megteremtését és a közös európai pénz bevezetését. A vonatkozó fejezet tárgyalását az első Orbán-kormány zárta le, az euró átvételét a Fidesz részéről is teljes egyetértés övezte. A csatlakozási szerződés aláírása óta jogi kötelezettség és deklarált államcél, hogy a magyar gazdaság- és pénzügypolitikát összhangba kell hozni az euró bevezetésének kívánalmaival.
A magyar monetáris politika végrehajtásának első számú intézménye a Magyar Nemzeti Bank, amelynek elnökét pillanatnyilag (még?) Matolcsy Györgynek hívják. A Magyar Nemzeti Bank elnöke azért kapja a sokmilliós fizetését, hogy a törvényben rögzített monetáris politikát végrehajtása. Nem neki kell kitalálnia: az MNB nem jogalkotó, hanem végrehajtó szerv. Ha a jegybank mindenkori vezetőjének nem tetszik a monetáris politika, akkor természetesen lemondhat – minden bizonnyal le is kell mondania –, de nem fogalmazhat meg az állam hivatalos céljaitól eltérő, netán azokkal ellentétes monetáris irányvonalat.
Márpedig Matolcsy György pontosan ezt tette. A Financial Timesban a következőket írta (ha jogállamot feltételezünk, a lemondását írásba adva): az eurózóna létrehozása rossz döntés volt, és itt az ideje, hogy létrehozzunk a tagállamok számára egy kilépési mechanizmust; máig hiányoznak a közös valuta alapvető feltételei, úgy mint a közös állam, az EU GDP-jének legalább 15-20 százalékát kitevő közös költségvetés, valamint az euróövezeti pénzügyminisztérium és pénzügyminiszter; mindezekből adódóan pedig az európai pénz létjogosultsága megszűnt.
Ugyanez a Matolcsy György az MNB „eurázsiai fórumán” egy másik víziót is felvázolt. Eszerint az atlanti korszak helyett Eurázsia kora érkezik, és jön a közös eurázsiai pénz is (amelynek az MNB-elnöki logika szerint nyilván lesz közös állama, költségvetése, pénzügyminisztériuma és pénzügyminisztere is, hiszen az euróval ellentétben kívánatos célként lett fölfestve). Ehhez vegyük hozzá, hogy amikor Matolcsy de facto főnöke, Orbán Viktor Eurázsia építéséről beszélt – éppen egy éve, a Lajtától keletre fekvő térség jegybanki vezetőinek konferenciáján –, akkor kifejezetten Kelet-Európát, a Balkánt és a Kína dominálta Ázsiát értette alatta. 
Aligha túlzás tehát azt állítani, hogy a magyar gazdasági unortodoxia atyja egyszerre tett utalást követendő új irányként az euró, és az Európai Unió keleti alternatívájára. Mindannyian tudjuk, hogy sem egyik, sem másik nem vezethető le a magyar jogból: hogy az euróról mit mond a törvény, azt fentebb már rögzítettük, az meg történelmi tény, hogy Magyarország lakossága népszavazáson, példátlanul magas, 84 százalékos szavazati aránnyal döntött az EU-csatlakozás mellett, és ezt a többségi álláspontot azóta sem merte egyetlen komolyan vehető politikai szereplő sem nyíltan megkérdőjelezni.
Innentől pedig csak az lehet a kérdés, mikor mond le hivatalosan is a közmegbízatásáról az a vezető, aki mindezzel láthatóan nem tud, és nem is akar azonosulni.

Aki eladta Lenint

A régi, piros betűs november hetedikéken nem láttuk a képét a faliújságon. Utcát, élüzemet, úttörőcsapatot sem neveztek el róla, hiába tett felbecsülhetetlen szolgálatot a pártnak. Még aki ismerte is a felejtésre ítélt hős nevét, ha jót akart, inkább nem vette a szájára. Ezt a talányos figurát, milliomos kommunistát, titkosszolgálatokkal üzletelő fegyverkereskedőt kiretusálták a „vörös október” történetéből. Pedig kevesen gyakoroltak akkora hatást a világ alakulására a múlt században, mint Alexander Parvus (1867–1924).
Egy gettóban született a minszki kormányzóságban, Izrail Lazarevics Gelfand néven. Odesszában nőtt fel, Svájcban közgazdaságtant tanult, Németországban marxista lett. Az elsők között csatlakozott a szocialistákhoz, és akárcsak elvtársai, ő is mozgalmi nevet vett fel. A nála három évvel fiatalabb Uljanovval (Lenin) közösen alapította az Iszkra folyóiratot, az ideológiai vitákban Bronstejn (Trockij) oldalán állt, és a permanens forradalom elvét vallotta.
Az 1905-ös felkelés hírére hamis papírokkal Szentpétervárra sietett. A bukás után bebörtönözték, majd Szibériába száműzték, de megszökött. Németországban kizárták a szociáldemokrata pártból, mert gyanúba keveredett, hogy az emigráció pénztárnokaként elsikkasztotta Gorkij Éjjeli menedékhelyének jogdíját, amit a mozgalomnak ajánlott fel az író. Isztambulban telepedett le, ahol fegyverkereskedésből meggazdagodott a Balkán-háború alatt (1912–13). 
A világháború kitörésekor befolyásos barátai közvetítésével javasolta Berlinnek, titkos akciókkal destabilizálják az orosz hátországot. Parvus bizalmasa, a koppenhágai követ táviratban sürgette a külügyminisztériumot, „keltsék a lehető legnagyobb zűrzavart” az időközben Petrográdra átkeresztelt fővárosban. Sikerült eladniuk az ötletet. A cár bukása után a németek olyan helyzetet akartak teremteni az ellenség hátában, hogy az új orosz kormányzat kénytelen legyen különbékét kötni a keleti fronton. 
Ezzel a szándékkal segítettek hazajutni a svájci emigrációból Leninnek – lepecsételt vagonban, hogy formailag ne lépjen német földre. A parányi bolsevik frakció a zavarkeltésre szánt birodalmi márkákból szervezte meg magát, és kitört az elszigeteltségből. Százezres példányszámban nyomták, ingyen osztogatták a Pravdát. Békét ígértek a nélkülöző, demoralizált népnek, amely torkig volt a háborúval. Így készítették elő a jeles őszi napot, amikor eldördült az Auróra cirkáló vaktölténnyel leadott ágyúlövése, és vöröskatonák holtrészegre itták magukat a Téli palota borospincéjében.
A német császárságot nem mentette meg a diverzáns akció sikere, Oroszország sorsát azonban évtizedekre meghatározta. Az utólag Nagy Októberi Szocialista Forradalomként magasztalt államcsíny következményei ismertek. Ám Parvust nem csábította haza a szovjethatalom. Hátralévő éveiben a weimari köztársaságban élt, visszavonultan. Ott is halt meg, ugyanabban az évben, amikor protezsáltja, Vlagyimir Iljics. A sors megkímélte attól, hogy lássa Sztálin és Hitler felemelkedését. Hihette, jót tett az emberiséggel.