Búcsú Matolcsytól

Magyarország az EU-csatlakozási szerződésben vállalta az eurózónába történő belépés feltételeinek megteremtését és a közös európai pénz bevezetését. A vonatkozó fejezet tárgyalását az első Orbán-kormány zárta le, az euró átvételét a Fidesz részéről is teljes egyetértés övezte. A csatlakozási szerződés aláírása óta jogi kötelezettség és deklarált államcél, hogy a magyar gazdaság- és pénzügypolitikát összhangba kell hozni az euró bevezetésének kívánalmaival.
A magyar monetáris politika végrehajtásának első számú intézménye a Magyar Nemzeti Bank, amelynek elnökét pillanatnyilag (még?) Matolcsy Györgynek hívják. A Magyar Nemzeti Bank elnöke azért kapja a sokmilliós fizetését, hogy a törvényben rögzített monetáris politikát végrehajtása. Nem neki kell kitalálnia: az MNB nem jogalkotó, hanem végrehajtó szerv. Ha a jegybank mindenkori vezetőjének nem tetszik a monetáris politika, akkor természetesen lemondhat – minden bizonnyal le is kell mondania –, de nem fogalmazhat meg az állam hivatalos céljaitól eltérő, netán azokkal ellentétes monetáris irányvonalat.
Márpedig Matolcsy György pontosan ezt tette. A Financial Timesban a következőket írta (ha jogállamot feltételezünk, a lemondását írásba adva): az eurózóna létrehozása rossz döntés volt, és itt az ideje, hogy létrehozzunk a tagállamok számára egy kilépési mechanizmust; máig hiányoznak a közös valuta alapvető feltételei, úgy mint a közös állam, az EU GDP-jének legalább 15-20 százalékát kitevő közös költségvetés, valamint az euróövezeti pénzügyminisztérium és pénzügyminiszter; mindezekből adódóan pedig az európai pénz létjogosultsága megszűnt.
Ugyanez a Matolcsy György az MNB „eurázsiai fórumán” egy másik víziót is felvázolt. Eszerint az atlanti korszak helyett Eurázsia kora érkezik, és jön a közös eurázsiai pénz is (amelynek az MNB-elnöki logika szerint nyilván lesz közös állama, költségvetése, pénzügyminisztériuma és pénzügyminisztere is, hiszen az euróval ellentétben kívánatos célként lett fölfestve). Ehhez vegyük hozzá, hogy amikor Matolcsy de facto főnöke, Orbán Viktor Eurázsia építéséről beszélt – éppen egy éve, a Lajtától keletre fekvő térség jegybanki vezetőinek konferenciáján –, akkor kifejezetten Kelet-Európát, a Balkánt és a Kína dominálta Ázsiát értette alatta. 
Aligha túlzás tehát azt állítani, hogy a magyar gazdasági unortodoxia atyja egyszerre tett utalást követendő új irányként az euró, és az Európai Unió keleti alternatívájára. Mindannyian tudjuk, hogy sem egyik, sem másik nem vezethető le a magyar jogból: hogy az euróról mit mond a törvény, azt fentebb már rögzítettük, az meg történelmi tény, hogy Magyarország lakossága népszavazáson, példátlanul magas, 84 százalékos szavazati aránnyal döntött az EU-csatlakozás mellett, és ezt a többségi álláspontot azóta sem merte egyetlen komolyan vehető politikai szereplő sem nyíltan megkérdőjelezni.
Innentől pedig csak az lehet a kérdés, mikor mond le hivatalosan is a közmegbízatásáról az a vezető, aki mindezzel láthatóan nem tud, és nem is akar azonosulni.

Aki eladta Lenint

A régi, piros betűs november hetedikéken nem láttuk a képét a faliújságon. Utcát, élüzemet, úttörőcsapatot sem neveztek el róla, hiába tett felbecsülhetetlen szolgálatot a pártnak. Még aki ismerte is a felejtésre ítélt hős nevét, ha jót akart, inkább nem vette a szájára. Ezt a talányos figurát, milliomos kommunistát, titkosszolgálatokkal üzletelő fegyverkereskedőt kiretusálták a „vörös október” történetéből. Pedig kevesen gyakoroltak akkora hatást a világ alakulására a múlt században, mint Alexander Parvus (1867–1924).
Egy gettóban született a minszki kormányzóságban, Izrail Lazarevics Gelfand néven. Odesszában nőtt fel, Svájcban közgazdaságtant tanult, Németországban marxista lett. Az elsők között csatlakozott a szocialistákhoz, és akárcsak elvtársai, ő is mozgalmi nevet vett fel. A nála három évvel fiatalabb Uljanovval (Lenin) közösen alapította az Iszkra folyóiratot, az ideológiai vitákban Bronstejn (Trockij) oldalán állt, és a permanens forradalom elvét vallotta.
Az 1905-ös felkelés hírére hamis papírokkal Szentpétervárra sietett. A bukás után bebörtönözték, majd Szibériába száműzték, de megszökött. Németországban kizárták a szociáldemokrata pártból, mert gyanúba keveredett, hogy az emigráció pénztárnokaként elsikkasztotta Gorkij Éjjeli menedékhelyének jogdíját, amit a mozgalomnak ajánlott fel az író. Isztambulban telepedett le, ahol fegyverkereskedésből meggazdagodott a Balkán-háború alatt (1912–13). 
A világháború kitörésekor befolyásos barátai közvetítésével javasolta Berlinnek, titkos akciókkal destabilizálják az orosz hátországot. Parvus bizalmasa, a koppenhágai követ táviratban sürgette a külügyminisztériumot, „keltsék a lehető legnagyobb zűrzavart” az időközben Petrográdra átkeresztelt fővárosban. Sikerült eladniuk az ötletet. A cár bukása után a németek olyan helyzetet akartak teremteni az ellenség hátában, hogy az új orosz kormányzat kénytelen legyen különbékét kötni a keleti fronton. 
Ezzel a szándékkal segítettek hazajutni a svájci emigrációból Leninnek – lepecsételt vagonban, hogy formailag ne lépjen német földre. A parányi bolsevik frakció a zavarkeltésre szánt birodalmi márkákból szervezte meg magát, és kitört az elszigeteltségből. Százezres példányszámban nyomták, ingyen osztogatták a Pravdát. Békét ígértek a nélkülöző, demoralizált népnek, amely torkig volt a háborúval. Így készítették elő a jeles őszi napot, amikor eldördült az Auróra cirkáló vaktölténnyel leadott ágyúlövése, és vöröskatonák holtrészegre itták magukat a Téli palota borospincéjében.
A német császárságot nem mentette meg a diverzáns akció sikere, Oroszország sorsát azonban évtizedekre meghatározta. Az utólag Nagy Októberi Szocialista Forradalomként magasztalt államcsíny következményei ismertek. Ám Parvust nem csábította haza a szovjethatalom. Hátralévő éveiben a weimari köztársaságban élt, visszavonultan. Ott is halt meg, ugyanabban az évben, amikor protezsáltja, Vlagyimir Iljics. A sors megkímélte attól, hogy lássa Sztálin és Hitler felemelkedését. Hihette, jót tett az emberiséggel.

Életre kelt terepasztal

Semmi nem mond többet Magyarország utóbbi évtizedéről, mint a hangulat, amelyben az új Fővárosi Közgyűlés első ülése elkezdődött. Egy szokványos országban ilyenkor utána néznek a folyamatban lévő ügyeknek, ki-ki megismerkedik a padszomszédjával, és megtanulja, merre van a büfé. Budapesten azonban nem hogy a szavak, de még a kisebb-nagyobb díszletelemek is önmagukon túlmutató jelentéssel bírtak. Nem beszélve az eleve gesztusnak szánt mondandókról.
Ha ez utóbbiakat nézzük, részben megnyugodhatunk. Hiszen éppen azért győzött Karácsony Gergely és csapata Budapesten, mert a fővárosiak elhitték róluk, hogy képesek alternatívát kínálni a NER gőgjével és kapzsiságával szemben. Márpedig ha valaki azzal indít, hogy bizonyára fog hibázni, de mindig őszinte lesz, az ember gyomrában máris enyhül a kilenc éve ott tanyázó görcs. Az az értékleltár pedig, amelyet tíz pontban foglalt össze az új főpolgármester, ugyancsak egy szabad, toleráns, polgárbarát város képét festi fel. 
Ez volt tehát a kezdet, utána azonban máris föltolult a rossz szájíz. Hiszen az öt főpolgármester-helyettes még csak-csak érthető, elvégre egy koalíció nyerte meg a választást; de az már végképp az épp meghaladni remélt káderbújócskát és koncterítést idézte, ahogy az úgymond tiszta kezűek - amúgy Fidesz-módra - a bizottsági helyeket egymással gyorsan lepacsizták. 
Ráadásul a neheze csak ezután jön. Az új közgyűlésnek úgy kell ugyanis jobb pályára állítania a fővárost, hogy az előző vezetés bárgyú asszisztálása mellett jövedelme és hatásköre nagy részétől is megfosztotta Budapestet a kormány. Egyszerű terepasztallá fokozta le, ahol nagy és - barátok által - drágán megépíthető házakat lehet tologatni hol ide, hol oda, miközben olyan hangzatos dolgokat lehet reklamírozni, mint "szuperkórház" meg "múzeum negyed" - de a végeredmény valahogy persze mindig egy stadion. A hirtelen engedékenység, hogy Budapest csak mondja meg, mit nem kér, maga a mélyre ásott csapda: a felesleges beruházás a rá szánt pénzzel együtt megy majd valami engedelmesebb helyre, akinek nem tetszik az éhkopp, forduljon panaszával az új városvezetéshez.
Budapest tehát nem ússza meg annak deklarálásával, hogy köszöni szépen, de a Városligetben például fákat akar látni és sétautakat, így mindazon betonszörnyek megvalósításától eltekintene, amelyeket még nem kezdtek el, hanem szembe kell mennie a kormány azon elképzeléseivel is, amelyekhez valójában nincs köze. Mert nem elég kimondani, hogy a ligetben ne legyen Nemzeti Galéria, hanem azt is hozzá kellene tenni: a Galéria jó helyen van a Várban, semmi sem indokolja, hogy az e célra átalakított egykori királyi palota önmagukban is építészeti értéket jelentő múzeumi tereit szétbarmolják, és valami újabb múlthamisító, retrográd tartalommal rakják tele. Ily módon a fővárosnak fel kell majd szólamlania az egész várbeli kormányzati negyed dolgában is.
Ezt csak azoknak mondom, akik azt remélik, konfliktusmentes eszmecserére számíthat Karácsony Gergely a mai kormányülésen, ahová meghívást kapott.
Szerző
N. Kósa Judit