Omladozik a jó kávés emlékműve

Publikálás dátuma
2019.11.09. 12:45

Fotó: Klösz György / Fortepan
Tudják, melyik a Drechsler-palota Pesten? És ha azt mondom, Orbán és Tarlós a buszon?
Na jó, igazuk van, kezdjük az elején a történetet. A Drechsler-palota alighanem az egyetlen luxusbérház Pesten, amelyik nem a tulajdonosáról vagy a tervezőjéről kapta a nevét, hanem a kávésról, aki a földszintjén nyitott üzletet. Esetünkben Drechsler Béla lett a névadó, aki sikeresen ellopta a showt a Lechner Ödön-Pártos Gyula építésztandemtől és a Magyar Államvasutak Nyugdíjintézetétől. Pedig sem a megrendelőnek, sem a tervezőknek nem volt egyszerű dolguk, hiszen úgy kellett nagyot alkotniuk az Andrássy út legelegánsabb szakaszán, hogy közben kellő respektussal kellett viseltetniük Ybl éppen szemben álló Operaháza felé. Megoldották: 1886-ra született meg a mindössze 24 lakást kínáló, szolidan neoreneszánsz, négy utcára néző bérpalota, amelynek földszintjén Pest egyik legforgalmasabb kávéháza lett a fent említett Drechsler. 
A házban 1936-ban nyílt meg Nádasi Ferenc balettművész tánciskolája - ennek államosított kiadása lett huszonkét évvel később az Állami Balettintézet, amely fél évszázad alatt aztán az egész házat elfoglalta. 2002-ben kellett elhagyniuk az épületet, akkor, amikor már az építési engedélyt is megkapta a palotából Opera Plaza néven üzletközpont-szálloda kombót létrehozni kívánó beruházó. A Drechsler-palota rendszerváltás utáni története amúgy a legtipikusabb pesti példája a közvagyonnal való gondatlan gazdálkodásnak és a történeti örökség semmibevételének. 1997-ben adta el az épületet a kerületi önkormányzat egy projektcégnek, amely pillanatokon belül többszörös áron passzolta tovább a valódi vevőnek. Az Opera Plaza projekt meghiúsulása után, 2007-ben portugál kezekbe került a ház, aztán egy világválsággal később elkövetkezett a nevezetes buszozás: Orbán és Tarlós a kamerák előtt, egy új buszon látványzötykölődve tárgyalta meg, hogy semmi akadálya a visszaállamosításnak, csak kell egy jó törvényjavaslat. Ez 2013-ban történt, és bármilyen furcsa is, de a következő évben már a katari uralkodócsalád egyik tagja volt a palota tulajdonosa. Azóta eltelt öt év, és sokáig az volt kiírva a vedlett, aládúcolt, büdös épületre, hogy 2020-ban luxusszálloda nyílik benne. Legutóbb áprilisban röppent fel a hír, hogy megkezdték a felújítását - de kívülről nézve ebből egyelőre semmi nem látszik.
Szerző

Buda első városi vízműve

Publikálás dátuma
2019.11.03. 16:15

Közvetlenül a Mókuska játszótér alatt, a Béla király út elején, a Devecseri Gábor parknak nevezett ligetes ékben, illetve kicsivel feljebb áll két apró, gótikus elemekkel megspékelt építményecske. A Svábhegy-Zugliget összeérésénél lévő házikók egyikét a 21-es és a 212-es busz is érinti – a feltehetőleg sokuk által milliószor érintett Városkút megálló is erről kapta a nevét. Csakhogy, ez a feltehetőleg egy 13. századi, elbontott templom köveiből felhúzott forrásház nem egyszerű kút vagy néhai kút, hanem Buda első városi vízművének egyik „tornya”. Azért építették, valamikor Mátyás király idejében, hogy Buda várát ellássa tiszta ivóvízzel. Mivel a várterületnek nem volt saját forrása, a Budától nyugatra eső hegyekig nyúltak tiszta vízért, és egy lejtős íven három bázist kiépítve afféle vízművet hoztak létre. Az egyik pillére az Orbán-hegy keleti oldalában felszínre bukkanó, időközben az enyészeté lett Sváb-kút volt, a másik a Hajnalos-hegy északkeleti oldalában található Béla király kút, a harmadik pedig a ma Városkút néven ismert forrás. Az építkezés az itáliai építész, Chimenti Camicia (vagy Canicia) irányítása alatt zajlott – a szurkos vörösfenyő, cserép és ólom csövekből kiépített vezetékben a közlekedőedények elve alapján került a víz a 200 méterrel alacsonyabban lévő Várhegyre, a mai Szentháromság téren lévő csorgóba és az azt körülvevő medencébe. A török hódoltság alatt a Városkút és a vezeték használhatatlanná vált, csak Buda visszafoglalása után fedezte fel újból és állíttatta helyre Eberhardt von Everling törzsorvos 1718-ban, 1304 méternyi fenyőfa, illetve 2676 méternyi ólomcső felhasználásával. Everling tiszteletére a forrást a 18. században Doktor-kútra keresztelték át, majd 1847-ben az akkor elhunyt József főherceg előtti főhajtásként egy rövid ideig Nádor-kútként is üzemelt. Egészen addig, amíg Heidrich Ferenc pesti gyáros közeli Óra-villájában főhadiszállást nem alakított ki Görgey (később Görgei) Artúr – távcsövön figyelte innen a csapatok mozgását –, aki egy szinte szó szerinti huszárvágással átvágta a vízvezetéket, hogy a várban lévő császáriak ne juthassanak friss ivóvízhez. A szabadságharc után helyreállították ugyan a kutat, de már csak 1882-ig látta el eredeti funkcióját, ezt követően szerepét átvette az újlaki vízmű. A felső forrásházat, más néven kútházat a 13. századra datált kövei miatt nem engedték elbontani – 1937-ben Garády Sándor régész fejébe is vette, hogy feltárja a környékén feltételezett kolostor és templom maradványait. Ezek helyett azonban csupán vízgyűjtő folyosókat, csatornákat, kőfalakat, valamint cserép, fa és vas csővezetékeket talált. A ma Városkútként emlegetett házacska ugyanis nemcsak egyszerű forrás, hanem lejárat egy, a hegyoldalba mélyen benyúló, kényelmesen járható alagútba, mely majd’ 2 méter magas és több mint 1 méter széles. A folyosó 18 méter után két, egymástól fallal elkülönített forrásteremben végződik, ahol még mostanság is több rétegforrás tör a felszínre, rejtve a lehetőséget vészterhesebb időkre.
Szerző
Témák
kút

N. Kósa Judit: Feketén-fehéren Buda szívében

Publikálás dátuma
2019.11.03. 12:34

Fotó: Adományozó - Péterffy István / Fortepan
Tudom, a pesti néplélek már csak olyan, hogy előbb hagynánk levágatni a fél karunkat, mint hogy bármire, ami újabb száz évesnél, azt mondanánk, hogy „szép”. Pláne, ha az a valami egy pályaudvar, ami ab ovo csúf, mert zajos, koszos, büdös és zsúfolt. Mégis, ha megnézik ezt a képet az akkoriban vadonatúj Déli pályaudvarról, szerintem önök is azt fogják gondolni, amit én: hogy ez egy gyönyörű épület. Kővári Györgynek hívták az építészt, akinek köszönhetjük - ő volt korának Pfaff Ference, a MÁV Tervező Intézet egyik vezetőjeként számos vasúti létesítmény viseli a keze nyomát. A hatvanas évek elejétől bő másfél évtizeden át dolgozott a Déli kialakításán, és ismerve az akkori viszonyokat, különleges szerencsének mondható, hogy végig is vihette a koncepcióját.
A második világháborúban szinte porig rombolt Déli pályaudvar új formában való rekonstrukciójára a kelet-nyugati metróvonal építésének újraindításával párhuzamosan került sor. Míg a föld alatt sorsára várt a metró, a föld fölött először egy ideiglenes fejépület valósult meg: ez a sötét üvegkocka már előrevetítette a végleges pályaudvar formavilágát. A fehér és fekete tömegekkel, üveggel és kővel operáló épület egyszerre lett praktikus és látványos, úgy tudott élni a környék adottságaival, a környező hegyekkel és a budai Vár panorámájával, hogy mindezzel nem konkurált, hanem visszatükrözte és hagyta átszűrődni magán a látványt. Anélkül volt képes építészeti jellé válni, hogy megpróbált volna fölémagasodni a környezetének. Más kérdés, hogy ma már egy ilyen pályaudvar elavultnak számít, hiszen lépcsőkön kell caplatni a csomagokkal, a burkolatok meglazultak és szennyeződtek, a zugokat belakta a jó öreg buhera. Az évtizedek során többször is szóba került, hogy az egészet le kell bontani, a fejpályaudvari funkciókat áthelyezni Kelenföldre, a tizenkét vágány helyét pedig bekapcsolni Buda városi szövetébe. Mégis, a jelenleg érvényes terv sem számol szerencsére többel, mint felújítással, valamint a sínek lefedésével, s fölöttük egy lakó-iroda-kereskedelmi központ megvalósításával. Hogy mindebből mikor lesz valami, azt persze nem tudjuk. Az viszont biztos: a mindössze 48 évesen, 1982-ben elhunyt Kővári György főművei közül a Keleti előtti mélyített aluljárót már megszüntették, a Nyugati pályaudvar közlekedési rendszere és az egykori Skála Metró erősen pusztul – legalább a Délit nem kéne hagyni ebek harmincadjára.
Szerző