Barátok közt is tud titkot tartani – Interjú a tévésorozat új vezető írójával

Publikálás dátuma
2019.11.09. 19:27

Fotó: Mohos Angéla
Kisgyerek kora óta imádja a sorozatokat. Sci-fivel kezdte, mára mindenevő lett. A Barátok köztöt fontos és minőségi drámának tartja, és nem törődik a fanyalgókkal. Interjú Lányi Balázzsal, a tévésorozat új vezető írójával.
Az RTL Klub nemrég jelentette be, hogy kinevezték vezető írónak a Barátok köztbe. Mit vezet egy vezető író? A vezető író fogja össze az íróosztályt. A történetcsapat jelenleg öt íróból és egy szerkesztőből áll. Emellett dolgozik még a sztorin körülbelül húsz forgatókönyv­író és több dramaturg is. Ők dolgozzák ki a dialógusokat, amiről az emberek többsége úgy hiszi, hogy az maga a történet. Végül ezt kapják kézhez a rendezők, színészek, és az egész stáb, akik megteremtik a Barátok közt világát. Ez nagyon sok embernek tűnik egyetlen tévéműsorhoz. Rengeteg a munka. Gondoljunk bele, napi sorozatról van szó, ami évente háromszáznál több epizódot jelent. Térjünk vissza a vezető íróhoz. Most olvastam egy bennfentes bulvárlapban, hogy hamarosan visszatér a sorozatba egy régi szereplő, Claudia (az interjú csaknem egy hónapja készült – K. P.). Egy ilyen eseményt a vezető író tervez meg? Mondjuk úgy, hogy a vezető író a producerrel közösen. De Claudia visszatéréséhez még semmi közöm nincs, csak örültem neki nagyon, azt az elődöm írta. Azt, hogy én hogy dolgozom, a nézők talán majd fél év múlva érzékelik. Jövő nyáron. Furcsa, hogy valaminek a vezetője, de még hónapokig „nincs köze” hozzá. Ez olyan, mintha leváltanák a gyárigazgatót, mert rossz volt a termék, de fél évig még ugyanazt gyártanák. A Barátok közt eddig sem volt rossz, hiszen ez – akárhonnan nézzük is – sikerszéria. A tulajdonosok vérfrissítést akartak, ami egy ilyen hosszú ideje működő sorozatnál érthető. Egyébként viszont tényleg tudathasadásos állapot, hogy mondjuk télen írunk meg egy jelenetet, de figyelnünk kell rá, hogy bizony már nyári hőségben fog forogni, és mehetnek a szereplőink strandolni. Mielőtt leültünk beszélgetni, egyet kért: ne kérdezzek a sztoriról, mert arról nem beszélhet. El tudom képzelni, hányan próbálják kiszedni önből, miben mesterkedik Berényi Claudia, vagy hogy mi lesz Vili bácsival. Könnyen tart titkot? Nagyon könnyen. Hiányzik belőlem a közlési kényszer. Nem mondja, hogy még a párjának sem meséli el soha! Pedig nem. Szerencsére megértő. Vagy kénytelen az lenni… És a színészek? Mégiscsak az ő bőrükre megy a játék. Ők sem tudják, merre halad a történet? Nem. Pedig páran nyaggatnak rendesen. Van erről egy sztorim. Amikor még nagyon kezdő voltam, volt egy angol írónő a csapatban. Mesélte, hogy amikor megkapta az első munkáját egy angol sorozatban, és a liftben találkozott a sorozat sztárjával, egy ilyen nagy, hódító macsóval, teljesen elgyengült. Hogy ő itt lehet és egy levegőt szívhat ezzel a fantasztikus emberrel! És akkor azt mondta neki, jaj, remek történetet találtam ki magának, össze fog jönni „Susan”-nel. És egyszer csak a színész, aki ugye majd kábé negyedév múlva jön össze „Susan”-nel, elkezdett „Susan”-re kacsintgatni a forgatásokon, mielőtt bármi lett volna köztük. Kérdezte a rendező, hogy mi a fenét csinál? És kiderült, hogy a színész úgy gondolta, elkezdi építeni a kapcsolatot a karakterek között. Erre a producer lekapta a tíz körméről, hogy majd akkor építsen kapcsolatot, amikor azt az írók megírják. Szegény lánnyal meg közölték, hogy még egy ilyen, és nagyon rövid lesz a karrierje a sorozatban. Szóval igen, a színészek is nyaggatnak, az ismerősök meg tudják, hogy úgyse mondom el nekik. A Barátok közt, de nagyjából minden szappanopera véget nem érő történetnek tűnik. Az írók azért tudják, hogy mi lesz a sztori vége? Vannak zárt végű napi sorozatok, nemrég fejeztünk be egy ilyet. Ott eleve úgy ültünk le, hogy innen jutunk el oda, tisztában voltunk a végkifejlettel. A Barátok közt típusú napi sorozatoknak tényleg nincs végük. Itt is nagyobb etapokban gondolkozunk, nagy történet ívekben, de tudjuk, hogy majd ezután az etap után is folytatódni fog. Vannak nagyon nagy ívű részek, azokat elvihetjük hónapokig is, de léteznek egyhetes vagy akár egyepizódos sztorik is. Sokszor látni sorozatokban, hogy valamit csak úgy, l’art pour l’art beraknak, történik valami, mozognak a szereplők, egy kicsit talán vicces is, aztán hirtelen vége. Én azt szeretem, ha semmi nincs önmagáért, és egy ilyen kisebb sztori elindít, mondjuk, egy nagyobb történetet. Jövő nyáron már azt a Barátok köztöt fogjuk látni, amelynek ön adja meg az ívét. Ez miben fog különbözni az eddigitől? Nagyon fontosnak gondolom, hogy a Barátok közt olyan témákkal is foglalkozzon, amelyek a nézők hétköznapi életét befolyásolják, az ő életükben is felismerhetők, megfoghatók. Nem napi politikáról beszélek, hiszen a sorozat soha nem foglalkozik politikával. Ez szórakoztató tartalom, és aktuális kérdésekre egyébként sem tud elég gyorsan reagálni. Amit mi tehetünk, az az, hogy felismerjük a trendeket, és olyan dolgokat írunk meg, amik huzamosabb ideig foglalkoztatják az embereket. Mondana példát? Most nem lövöm le, mivel készülünk, de van egy anekdota a Barátok közt indulásáról. Az első vezető író állítólag felcsapta a bulvárlapokat, mondván, ami az embereket érdekli, azokban biztosan benne van. Azt mondta, na, ezzel és ezzel fogunk foglalkozni. Aztán persze nem csak azzal foglalkoztak. Már az elejétől fogva volt egy sor tényleg fontos téma. Például a származás kérdése: van ugye egy félig roma főszereplőnk. Téma a gyerekvállalás, a családon belüli erőszak, vagy a párkapcsolatok színessége: volt több meleg szereplőnk is. Megjelent mozgássérültszál a sorozatban, foglalkoztunk társadalmi témákkal, mint az idős embereket érintő csalások vagy az örök­befogadás témája. De hogy ne kerüljem ki a kérdést, az én Barátok köztöm érezhetően gyorsabb lesz. Nem úgy, hogy a szereplők gyorsabban fognak beszélni vagy ide-oda rohangálnak, hanem a történetmesélés fog felgyorsulni, reményeim szerint. Újságíró volt, miért kezdett el sorozatokat írni? A sorozatok iránti rajongásom sokkal régebbi. Gyerekként komoly Star Trek-rajongó voltam, jelzem, ez a mai napig tart. Először a Sky One-on adták, én akkor szerettem bele. Amikor elvették a Sky One-t, az óriási dráma volt, de nem sokkal később a német Sat1 kezdte játszani. Emlékszem, anyám bejött a szobába, és iszonyatosan lehordott, hogy miért nézek ilyen hülyeséget, ráadásul németül, amit nem is értek. Közöltem vele, hogy igenis értem, és elkezdtem neki lefordítani. Tudniillik a németek egy évaddal hátrébb voltak, és azt a történetet én már ismertem. Így hamar összeraktam, hogy melyik német szó melyik angolnak felel meg. Na akkor beírattak egy nyelviskolába, ahol kiderült, hogy egész jól beszélek németül. Hála a Star Treknek. Azóta gyakorlatilag mindenevő vagyok, ami a so­ro­zatokat illeti. A Barátok köztöt is a kezdetektől néztem. Egyébként fel sem merült bennem, hogy írjak is, de egyszer csak úgy alakult, hogy nem volt munkám, és a Barátok közt akkori producere, Kalamár Tamás megkérdezte, nem volna-e kedvem kipróbálni? Ez mikor volt? Úristen, már 15 éve! Először forgatókönyvírónak kért föl. Illetve dehogy kért föl, adott egy esélyt. Utána kaptam a stábtól nagyon sok türelmet, hogy ezt megtanuljam. Évekig dolgoztam benne, aztán kicsit abbahagytam, más dolgok kezdtek érdekelni. De visszajöttem ebbe a világba, mert szeretem. Melyik írására a legbüszkébb? Az Oltári csajok nagyon jól teljesített a csatornának. Annak már én voltam a vezető írója. És egy új napi telenovellát is írtunk az RTL-nek, ami majd egyszer képernyőre kerül. Különleges világa miatt nagy kihívás volt, de szerintem, jól sikerült. Ha eltekintünk a Star Trek-őrülettől, mi a kedvenc sorozata a sorozatírónak? A legjobb sorozat, amit mostanában láttam, az a Years and years („Évek után”), egy hatrészes minisorozat, egy disztópia. Russell T. Da­vies írta, aki egy zseni, egy tévés íróisten, ő indította újra a Dr. Whot is, és ő csinálta a Fiúk a klubbólt. Mitől olyan fantasztikusan jó ez? A történetmesélés technikája miatt. Egy sztori, ami most játszódik, és nem tudjuk, mi igaz, mi nem az, mikor vagyunk benne mi magunk is, és mi fog történni a világunkkal. Elképesztően jó. De nagyon szeretem a Madam Secretaryt (Az elnök embere) is, amit Barbara Hall talált ki. Ez egy politikai dráma, és tulajdonképpen Hillary Clintonról szól. Arról, amikor még úgy volt, hogy elnök lehet belőle. Aztán nem lett, de mégis tudnak a mára reagálni, pedig az ő elnökük cseppet sem Trump. Furcsa dolog ez a sorozat. Az ismerőseim zöme kikéri magának, hogy ilyesmit nézzen, de azért egész jól el tudnak róla vitatkozni. Ön ezt hogyan dolgozza fel? A Barátok közt az a sorozat, amit senki „nem néz”, de mindig tudja, hogy mi volt a tegnapi részben. Szerintem rendkívül fontos sorozat a magyar televíziózásban, és az emberek életében is. A szereplőink, ha jól dolgozunk, barátok és családtagok lesznek, tényleg „beköltöznek” a lakásainkba. Sokan kérdezik, miért nem írok valami „rendes” dolgot? Szerintem ez igenis „rendes” dolog, valódi dráma. Komolyan. Ha nem hinnék benne, nem csinálnám. És még valami. Senki ne higgye, hogy egy „igazi” író a kisujjából kiráz egy napi sorozatot. Láttam már nem is egyet, akinek fogalma sem volt arról, mitől működik egy jelenet, mitől nem. Viszont ha valaki elég jó ahhoz, hogy beszálljon egy napi sorozatba, az néhány év alatt szerez annyi kilométert, hogy bármikor megírjon egy teljesen nézhető filmet. Vagy bármit. Több mint egy évtizede ír különböző sorozatokat. Nem gondolja, hogy ideje lenne megírni azt a „bármit”? Soha nem haltam meg azért, hogy olyan író legyek, akit mondjuk befogad a „magas irodalmi társaság”. És ez szerencse. Ha bennem lenne egy ilyen kényszer, akkor valószínűleg már nem tudnám csinálni azt, amit viszont nagyon szeretek. Vagyis sorozatokat szeretne írni… Igen, és ebben látok jövőt is. Nagyon sok rossz film születik azért, mert valaki meg akarja valósítani önmagát. Rossz filmet biztos, hogy nem szeretnék csinálni. Viszont jó sorozatot igen.
Szerző
Frissítve: 2019.11.09. 20:07

Megfelelések és torzítások - interjú Bern Andrea Allinával

Publikálás dátuma
2019.11.03. 17:25

Fotó: Adományozó: Fortepan / Fortepan
Az amerikai titkosszolgálat fokozottan érdeklődött az 1945 után pár évig Németországban élő Horthy Miklós iránt. Hogy ennek mi volt a célja és az eredménye? – Bern Andrea Allina, a Horthy család hagyatékának feldolgozásával megbízott történész éppen ezt kutatja. Ősszel az Európa Könyvkiadó újra megjelentette Horthy Miklós 1952-ben papírra vetett, Emlékirataim című visszaemlékezését – több fényképpel és Bern Andrea Allina jegyzeteivel kiegészítve. Az Angliában élő történészt a kormányzó memoárjáról és a kutatásairól kérdeztük.
Amikor 2013-ban felkérést kapott Horthy Miklós unokájától, Horthy István Shariftól, hogy Londonban kutathat a családi hagyatékban, mi alapján bízták meg önt a feladattal? Korábban, még nagyon a pályám elején, amikor a doktori disszertációmat írtam a család történetéből, készítettem egy interjút Horthy Istvánnéval, egy közös ismerős közbenjárásával. Ugyanez a közös ismerős kapcsolt össze a családdal, mikor a kormányzóhelyettes (Horthy Miklós idősebb fia – a szerk.) özvegye elhunyt és a magyarul írt dokumentumok rendezéséhez szükség volt egy korszakot ismerő történészre. A néhai grófnő e-mail fiókjából már ismerős volt számukra a nevem az egyik utolsó, Magyarországról érkezett levelének címzéséből. Miért kezdte el kutatni a Horthy család történetét, illetve Horthy Miklós kormányzói tevékenységét? Mi volt a motiváció? 2008-ban ismertem meg a kormányzóhelyettes Horthy István özvegyének emlékiratait, ez indított el ezen az úton. A volt kormányzóhelyettes alakja szoborszerű az emlék­iratban. Jól látszik, hogy özvegye ötven évvel halála után is szerelmes volt belé, amikor emlékirataiban megalkotta az alakját. Engem az egykori hús-vér ember érdekelt a márványszobor mögött, azért kezdtem kutatni, hogy megtaláljam. A kormányzóhelyettes történetének kutatása aztán természetes módon kibővült a kormányzó történetével is. Miután megtalálta Horthy Miklósné, Purgly Magdolna 1944–45-ös, három füzetben vezetett naplóit, és ki is adták az ön szerkesztésében, szó volt róla, hogy a hagyaték egyéb iratait, a levelezést is megjelentetik. Hol tart most ennek az előkészítése? Jelenleg Horthy Istvánné II. világháborúban írt naplóját rendezem sajtó alá, és emellett az ezt tárgyaló monográfián dolgozom. A monográfiában összevetem az 1942–46-ban rögzített naplót az ez alapján írt emlékirataival. Mi adja az apropóját a Horthy Miklós által 1952-ben írt, ’53-ban Buenos Airesben, majd ’75-ben Torontóban, Magyarországon először 1990-ben kiadott memoár ismételt megjelentetésének? Miben különbözik ez a kiadás az előzőektől? Az 1990-es magyarországi ki­adás óta – melyet az Európa Könyvkiadó és a História folyóirat közösen jegyzett – csak utánnyomások jelentek meg, egyszersmind számos nagyon fontos monográfiát írtak róla. Ám rengeteg új forrásanyag is elő­került azóta, többek között az ang­­liai hagyaték. Ennek alapján döntött úgy a kiadó, hogy ismét megjelenteti, az időközben felhalmozott tudás­anyag jegyzetapparátusba kerülésével együtt. Így aztán a mintegy 300 oldalas memoárhoz a függelékeken, képeken kívül 100 oldalas jegyzet­anyag is kapcsolódik, az ön tollából. Jól érzékelhetően távol kerültünk a Horthy fémjelezte korszaktól, ha támasztékul ennyi történeti és egyéb magyarázatra van szükségünk – és valóban szükségünk van rá! –, hogy megértsük azt, amiről az exkormányzó ír. Emlékirat írásakor senki sem tud egy visszajátszás gombot benyomni, ez inkább egy mentális folyamat, amiben az ember alapvetően alakítja a saját múltját. És nem feltétlenül azért, mert a külvilág számára egy átalakított képet akar megmutatni, hanem mert maga az emlékezési folyamat ilyen: a saját normáink szerint idézünk fel eseményeket a magunk számára. Horthy, aki a fiumei katonai akadémián sajátította el társadalmi normáinak nagy részét, az egész életét úgy élte le, hogy ezeknek a normáknak megfeleljen. Amikor leült az emlékiratait megírni, akkor ezek lebegtek a szeme előtt. Számára az egyetlen elviselhető emlékezési és továbbélési mód, ha egy olyan karakterként írja le saját magát, aki ezeknek a normáknak megfelel. Ez a megfelelés hatja át az emlékiratot, és számos esetben torzítja az emlékeit, torzítja saját karakterét, leginkább ez az, ami magyarázatra szorul. 2017 nyarán cikksorozata jelent meg a 444.hu-n, és az igazán szórakoztató Casablanca-anekdotán kívül, melyben a híres film és egy Horthy István-anekdota kapcsolatáról ír, Horthy Miklós tevékenységének három olyan sarkalatos pontját elemzi, amikre máig mindenki felkapja a fejét: a zsidók transzportját érintő felelősségéről, a kiugrási kísérlet kudarcáról, illetve IV. Károly 1921-es kétszeri visszatérési kísérletében játszott szerepéről. Ezekben a kérdésekben, Horthy megítélésében mekkora ma a történészi szakma konszenzusa? Ezek a cikkek alapvetően tudománynépszerűsítő-ismeretterjesztő cikkek voltak, melyek már megjelent történészi munkákra támaszkodtak és hivatkoztak. Összefoglalták a már konszenzuális tudást Horthyról. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének viták a történészek között némely kérdésben. Az Emlékiratokat olvasva nekem úgy tűnik, már csak a terjedelmének belső arányait tekintve is, hogy Horthy életében a legmeghatározóbb dolgot a tengerészeti-katonai szolgálaton kívül (kis túlzással) a falkázás (vadászat) jelentette. Noha a monarchiához, közvetlenül a császárhoz való hűség, az ország területi revíziója, a haza iránti kötelezettség, valamint a területi integritás, függetlenség megőrzése is a szeme előtt lebegett. Alkalmas volt egyáltalán a kormányzói szerepre? Nem szabad elfelejteni, hogy amikor megválasztják kormányzónak 1920-ban, az élete nagy részén már túl van, akkorra ő már egy teljes életpályát leélt tengerészként, így tehát nem véletlen, hogy jelentős terjedelmet szentel ennek az életszakaszának. Ahogy az sem, hogy élete végéig tengerész-egyenruhát viselt, pedig már régen nem volt osztrák-magyar flotta. Afelől, hogy alkalmas volt-e a kormányzói feladat betöltésére, árulkodó a saját kétsége is, amikor Gömbösék 1919-ben hadsereg vezetésére kérik, úgy nyilatkozik, hogy „a szárazföldi dolgokhoz annyit értek, mint a szék, amin épp ülök”. Én úgy látom, hogy tengerésztisztként, belátta kívülállóságát a politikai kérdésekben, mindazonáltal tehetséggel tudta maga köré gyűjteni a feladatokra alkalmas vezetőket, legalábbis, míg Magyarország olyan nemzetközi helyzetbe nem került az 1930-as években, ami számára teljesen ismeretlen volt. Innentől kezdve igazából nem tudott eligazodni a politikai viszonyokban, s ennek következtében emberismerete is cserbenhagyta, ez miniszterelnök-választásaiban is sorozatosan tükröződött. Alapvetően nem volt politikus alkat. A Horthy-kutatásban vannak-e még, és ha igen, hol, fehér foltok? Turbucz Dávid Horthy-kutató a kormányzó tengerésztiszti éveinek eredt a nyomába legutóbb. Arra próbált választ találni, mennyi a valóságalapja annak az 1918 utáni hagyománynak, hogy Horthy a legtehetségesebb tengerészeti tisztek közé tartozott. A kutatási eredményeinek megjelentetése, úgy tudom, folyamatban van. Számomra jelenleg az 1945–47 közötti németországi évek történései az érdekesek: az ottani emigráns magyarságban betöltött szerepvállalása, illetve az ott mozgó amerikai tisztekkel való viszonyának alakulása. Mert miután Horthy Miklós hazatért az amerikai vizsgálati fogságból – a vizsgálati fogság részleteit már publikálta és elemezte Turbucz Dávid és Gellért Ádám –, még két évig ugyanezekkel az amerikai tisztekkel körülvéve élt. Horthy Istvánné naplójából pedig úgy tűnik, hogy az amerikai titkos­szolgálat is nagyon érdeklődött a közvetlen környezetük iránt. Hogy ennek mi volt a célja és az eredménye, azt még nem egészen látom át, de ebben az irányban kutakodom.
A képen Horthy István feleségével.
Fotó: Wikimedia

Horthy Miklós, az Osztrák–Magyar Monarchia Császári és Királyi Haditengerészet utolsó parancsnoka és Purgly Magdolna 1901-ben kötött házasságot; négy gyermekük született. Az elsőszülött lány, Magdolna 1918-ban, Paulette 1940-ben hunyt el. Miklós fiukat a nácik 1944. október 15-én elrabolták, hogy megzsarolhassák kormányzó apját, és a matthauseni fogolytáborba vitték; 1945 májusában került amerikai fogságba. 1993-ban Portugáliában hunyt el. István 1940-ben vette feleségül gróf Edelsheim-Gyulai Ilonát, fiuk, a később muszlim hitre tért ifj. Horthy István Sharif 1941-ben született. A kormányzó fiát 1942. február 20-án választotta meg az Országgyűlés kormányzóhelyettesnek, augusztus 20-án azonban felszállás után nem sokkal lezuhant vadászrepülőgépével és meghalt. Horthy Miklós kormányzót, feleségét, menyét és unokáját 1944. október 17-én a nácik a bajorországi Weilheimba internálták.

Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter 1942. február elején Budapesten járt Horthy Miklós kormányzónál, Alexander Dörnberg protokollfőnöke kíséretében. Látogatásának utolsó estéjéről – február 8. – Horthy Istvánné a következőt jegyzi fel naplójába: „Diner a miniszterelnökségen. 130 ember. Utána Pistával a Moulinbe, hol Scholtz német konzul és Dörenberg (prot.schef.) Műsor után Berkeshez. Rém álmosan 5-kor haza.” – Február 12-én a nyilasok által készített röplapok lepték el a kormányzóhelyettesi poszt várományosáról az országgyűlési folyosókat: „…Ribbentrop budapesti látogatása alkalmával Horthy István egy zsidó társaságban, szokásos szórakozóhelyén, az Arizóna mulatóban dőzsölt. Ugyanoda betért Dürer német protokollfőnök társaságában Pajtás vk. ezredes. Horthy István afeletti elkeseredésében, hogy a német birodalmi külügyminiszter szóba sem állt vele, bosszúból az angol himnuszt játszatta a zenekarral…” – Olasz Lajos történész felvetése, hogy ez a széles körben elterjedt – a Times és a New York Times is írt róla – félresikerült szórólap-anekdota adhatta az ihletet az 1942 májusában forgatott Casablanca című film egyik nagyjelenetéhez, mikor a cseh ellenálló Victor László Rick (Humphrey Bogart) lokáljában a magas rangú német tisztek hazafias indulói ellenében a Marseillaise-t rendeli a zenekartól, és vele énekli tüntetően az egész bár. A sejtést erősíti, hogy a film rendezője Michael Curtiz (Kertész Mihály), az egyik főszereplő, Peter Lorre és a statiszták többsége szintén magyar emigráns volt. 

Szerző

Elavult gépek, városok – Réka örök

Publikálás dátuma
2019.11.03. 15:24

Fotó: Barbara Gabriella / Népszava
Ismerős lehet múzeumi közegből, a Vízivárosból, de akár a tévéből is: gyakran hívják, hogy meséljen régi számítógépekről vagy saját verseiről. Képes Gábor magyartanár végzettségű muzeológus, költő. Azt állítja magáról: az X és az Y generáció határán mozog, lételeme a könyvtárazás, a nyomtatott lapok és folyóiratok olvasása, miközben a legújabb számítógépes kütyükkel is teljesen képben van. Az elmúlt 15 évben 50-60 tárlatot rendezett különböző múzeumokban. És mindent tud Vízivárosról.
A szokásos Facebook-görgetés közben egy ismerős fotó tűnt fel: Mucsi Zoltán színész portréja, ami egy régebbi interjúmhoz készült. A Víziváros nevű oldalon egy rövid anekdota illusztrációjaként láttam viszont – meglepően korrektül feltüntetve a kép eredeti forrását. Így jutottam el Képes Gáborhoz, a vízivárosi Facebook oldal létrehozójához, akiről kiderült: modern kori polihisztornak is beillik. Bátyja indította el benne a számítógépek iránti rajongást, a Sinclairek gyűjtésével. Tizenéves korában névjegykártyát is csinált magának: Képes Gábor kibernetikatörténész. „Nagyon hamar avultak el, váltak régiséggé a számítógépek, ezért is érdekelt a muzeológia” – magyarázza a 39 éves Képes Gábor.  

Szerelemmel kezdődött

Szülei jogásznak szánták, de őt inkább a ’70–’80-as évek tárgyi kultúrája és a XX. század költészete érdekelte. A számítógépek és a sci-fik világán túl kialakult egy lírai énje is: 17 évesen beleszeretett egy osztálytársába, sokszor hazakísérte, ekkor kezdte írni a Réka-verseket, és ekkor ismerte meg Vízivárost – amibe szintén beleszeretett. Annyira, hogy kiválasztotta, melyik házban szeretne majd lakni. Tíz évvel később ez az álma valóra is vált. „Az inspiráció helye nekem Víziváros. Itt érzem magam leginkább otthon, itt, ahol Psota Irén és Tandori Dezső is lakott, mindkettőjükkel gyakran találkoztam is a Batthyány tér környékén, de Petri György és Cseh Tamás is sokszor járt errefelé.” Manapság Mucsi Zoltánnal fut össze gyakran. 2007-ben a Para című film forgatásának köszönhetően, amikor egyik reggel köntösben ment a postaládához, a lépcsőfordulóban a cigiző Csuja Imrébe ütközött, majd a szintén köntösben lévő Halász Judit jött vele szembe. Török Ferenc Moszkva tér című filmje pedig identitásalkotó alapmű számára, az abban fontos helyszínként szereplő Pajtás étterem Gábornak is törzshelye volt. Két évvel ezelőtti bezárását szinte személyes katasztrófának élte meg. A ’70–’80-as években ez a városrész volt a magyar Szilícium-völgy: sok számítógépes központ működött itt, például a Csalogány utcában az ÉGSZI és a SZÁMKI. Gimnazistaként állt a kirakatok előtt és megbabonázva bámulta az óriási, mágnesszalagos gépeket. Kezdetben magánmitológiát épített és saját fotóit tette fel a Víziváros Facebook-oldalra. Az olyan utolsó nagy túlélőket fotózta és írt róluk néhány személyes történetet, mint a Róma ételbár vagy a Bambi presszó, illetve régi műhelyeket, mesterembereket örökített meg. Két éve tudatosan építi az oldalt: sikerélmény, hogy már több mint kétezer tagja van, a környékbeliek össze is járnak, sőt fotókat, emlékeket is posztolnak az oldalra.  

Szobából a múzeumba

Az 1992-től gyűjtött, általában apróhirdetések útján megszerzett, nagyjából 60-70 számítógép sokáig volt lakásának a dísze. Majd 2003-ban a Neumann János Számítógép-tudományi Társaság szervezett egy kiállítást, s oda kölcsönadta néhány féltve őrzött tárgyát. Ekkor figyelt fel rá az akkori Országos Műszaki Múzeum vezetője, s hívta, hogy dolgozzon náluk a diplomázás után. Miután igent mondott, úgy érezte: az aktív magángyűjtést abba kell hagynia, összeférhetetlen a muzeológusi munkával. „Az sem lenne etikus szerintem, ha mondjuk a Szépművészeti egyik muzeológusa több száz milliós képeket gyűjtene, pláne kereskedne azokkal” – így hangzik a magyarázat. Tehát számítógép-gyűjteményének nagy ré­szét a múzeumnak adta, persze kedvenc darabjait megtartotta. Büszke arra, hogy Űrhódító címmel 70 ezer látogatót vonzó kiállítást is rendezett a Közlekedési Múzeumban. Onnan – az átalakítások miatt – a MaNDába, a digitális archívumba ment dolgozni, ahol az Európai Unióban is elérhető közgyűjteményi adatbázist épített fel kollégáival. 2016 óta a Neumann Társaságnál dolgozik, időszaki kiállításokat rendez, például robotikáról, mobiltelefonokról. Vezette az Öntödei Múzeumot is: áfás számlát adott, besegített a terem­őrzésben, ha beázott a tető, átrohant vödrözni, e mellett jazzesteket, fotókiállítást, szoboröntést bemutató programokat szervezett. „Nem túl jó a píárja ennek a mesterségnek, pedig Ganz Ábrahám egykori gyárának vízivárosi épületében a XIX–XX. század egy csodálatos darabja maradt meg, élő múzeumi gyűjteménnyel.” Itt tartották a Mobilmementók című kiállítást egy lelkes egyetemista, Csernák Márton és más fiatal magángyűjtők tárgyaiból, amit később felkarolt, kiegészített a Neumann Társaság és GSM (Generációk Saját Mobiljai) címen vándorkiállítást hoztak belőle létre. Ezt a gyűjteményt mutatta be nemrég Képes Gábor a Fábry Show dizájncenterében. A szereplés nem áll távol tőle, csak akkor van lámpaláza, ha például verses felolvasóestjein rokonai is részt vesznek. Kitartó típus: addig rágta egykori ELTE-s oktatóinak fülét, hogy informatikatörténetet taníthasson az ELTE Bölcsészettudományi Karán, hogy 2004 óta megbízott előadóként tart órákat, ma már az Informatikai Karon. Azt mondja, mindig különc, csodabogár figura volt: amikor az egyetemi tanárképzésen az egyik pedagógiai szemináriumon feltette a kérdést az oktatónak, hogy hogyan lehet felkészülni kezdő, huszonéves gimnáziumi tanárként a megfelelő tanár-diák kapcsolatra az alig fiatalabb, ellentétes nemű diákokkal, a tanár egyszerűen kinevette. „Az a legszomorúbb, hogy valószínűleg azóta sem képezi a tananyag részét ez a fontos témakör” – teszi hozzá.  

Anekdotákban verhetetlen

Irigylésre méltó memóriájának köszönhetően szinte verhetetlennek tűnik anekdotamesélésben. Nevek, titulusok, évszámok röpködnek, ahogy mesél. „Anyai nagyapám, Kornis György a Goldberger textilgyár főmérnöke volt. Amikor Moldova György a textiliparról írt könyvet, interjúzott a nagypapámmal, jóban lettek. A szüleimmel Óbudán véletlenül Moldova Györggyel laktunk egy házban. Amikor a nagypapámék a mi házunkba akartak költözni, Moldováék épp árulták a lakásukat, a foglalót oda is adták az írónak, de utána a nagyszüleim megszorultak, és sajnos nem tudták megvenni a lakást. Moldova visszaadta a foglalót, azt mondta, nem akar más szegénységén meggazdagodni. Május 1-jén általában kimegyek a Ligetbe és néhány mondatot váltok ­Moldova Györggyel, ha már babakorom óta ismer.” Szabadidejében fotózik, novellákat, illetve könyvekről, filmekről, lemezekről recenziókat ír, verseit az Ezredvég folyóirat rendszeresen közli. Eddig három verseskötete jelent meg, a negyedik, Réka-verseinek gyűjteménye most készült el. A versírás és a költemények szeretete nagyban köszönhető Szepes Erika egyetemi verstani szemináriumának. A V. kerületi Pesti Barnabás utcai épületben – a cseppkővé rohadt falak között, döglött denevérek társaságában – késő estig vagy a kutyás őrök megjelenéséig elemezgették diáktársaival egymás verseit. Második kötetét az akkori Fiatal Írók Szövetségének elnöke, L. Simon László adta ki, akit azóta beszippantott a politika. „Az egyik baráti hangú tárgyalásra olyan mobiltelefonnal érkezett, amit akkor csak amerikai filmekben láthattunk. Azt mondtam neki, Laci, akinek ilyen készüléke van, abból egyszer miniszter lesz. Végül is nem tévedtem nagyot” – mondja Gábor nevetve.