Megfelelések és torzítások - interjú Bern Andrea Allinával

Publikálás dátuma
2019.11.03. 17:25

Fotó: Adományozó: Fortepan / Fortepan
Az amerikai titkosszolgálat fokozottan érdeklődött az 1945 után pár évig Németországban élő Horthy Miklós iránt. Hogy ennek mi volt a célja és az eredménye? – Bern Andrea Allina, a Horthy család hagyatékának feldolgozásával megbízott történész éppen ezt kutatja. Ősszel az Európa Könyvkiadó újra megjelentette Horthy Miklós 1952-ben papírra vetett, Emlékirataim című visszaemlékezését – több fényképpel és Bern Andrea Allina jegyzeteivel kiegészítve. Az Angliában élő történészt a kormányzó memoárjáról és a kutatásairól kérdeztük.
Amikor 2013-ban felkérést kapott Horthy Miklós unokájától, Horthy István Shariftól, hogy Londonban kutathat a családi hagyatékban, mi alapján bízták meg önt a feladattal? Korábban, még nagyon a pályám elején, amikor a doktori disszertációmat írtam a család történetéből, készítettem egy interjút Horthy Istvánnéval, egy közös ismerős közbenjárásával. Ugyanez a közös ismerős kapcsolt össze a családdal, mikor a kormányzóhelyettes (Horthy Miklós idősebb fia – a szerk.) özvegye elhunyt és a magyarul írt dokumentumok rendezéséhez szükség volt egy korszakot ismerő történészre. A néhai grófnő e-mail fiókjából már ismerős volt számukra a nevem az egyik utolsó, Magyarországról érkezett levelének címzéséből. Miért kezdte el kutatni a Horthy család történetét, illetve Horthy Miklós kormányzói tevékenységét? Mi volt a motiváció? 2008-ban ismertem meg a kormányzóhelyettes Horthy István özvegyének emlékiratait, ez indított el ezen az úton. A volt kormányzóhelyettes alakja szoborszerű az emlék­iratban. Jól látszik, hogy özvegye ötven évvel halála után is szerelmes volt belé, amikor emlékirataiban megalkotta az alakját. Engem az egykori hús-vér ember érdekelt a márványszobor mögött, azért kezdtem kutatni, hogy megtaláljam. A kormányzóhelyettes történetének kutatása aztán természetes módon kibővült a kormányzó történetével is. Miután megtalálta Horthy Miklósné, Purgly Magdolna 1944–45-ös, három füzetben vezetett naplóit, és ki is adták az ön szerkesztésében, szó volt róla, hogy a hagyaték egyéb iratait, a levelezést is megjelentetik. Hol tart most ennek az előkészítése? Jelenleg Horthy Istvánné II. világháborúban írt naplóját rendezem sajtó alá, és emellett az ezt tárgyaló monográfián dolgozom. A monográfiában összevetem az 1942–46-ban rögzített naplót az ez alapján írt emlékirataival. Mi adja az apropóját a Horthy Miklós által 1952-ben írt, ’53-ban Buenos Airesben, majd ’75-ben Torontóban, Magyarországon először 1990-ben kiadott memoár ismételt megjelentetésének? Miben különbözik ez a kiadás az előzőektől? Az 1990-es magyarországi ki­adás óta – melyet az Európa Könyvkiadó és a História folyóirat közösen jegyzett – csak utánnyomások jelentek meg, egyszersmind számos nagyon fontos monográfiát írtak róla. Ám rengeteg új forrásanyag is elő­került azóta, többek között az ang­­liai hagyaték. Ennek alapján döntött úgy a kiadó, hogy ismét megjelenteti, az időközben felhalmozott tudás­anyag jegyzetapparátusba kerülésével együtt. Így aztán a mintegy 300 oldalas memoárhoz a függelékeken, képeken kívül 100 oldalas jegyzet­anyag is kapcsolódik, az ön tollából. Jól érzékelhetően távol kerültünk a Horthy fémjelezte korszaktól, ha támasztékul ennyi történeti és egyéb magyarázatra van szükségünk – és valóban szükségünk van rá! –, hogy megértsük azt, amiről az exkormányzó ír. Emlékirat írásakor senki sem tud egy visszajátszás gombot benyomni, ez inkább egy mentális folyamat, amiben az ember alapvetően alakítja a saját múltját. És nem feltétlenül azért, mert a külvilág számára egy átalakított képet akar megmutatni, hanem mert maga az emlékezési folyamat ilyen: a saját normáink szerint idézünk fel eseményeket a magunk számára. Horthy, aki a fiumei katonai akadémián sajátította el társadalmi normáinak nagy részét, az egész életét úgy élte le, hogy ezeknek a normáknak megfeleljen. Amikor leült az emlékiratait megírni, akkor ezek lebegtek a szeme előtt. Számára az egyetlen elviselhető emlékezési és továbbélési mód, ha egy olyan karakterként írja le saját magát, aki ezeknek a normáknak megfelel. Ez a megfelelés hatja át az emlékiratot, és számos esetben torzítja az emlékeit, torzítja saját karakterét, leginkább ez az, ami magyarázatra szorul. 2017 nyarán cikksorozata jelent meg a 444.hu-n, és az igazán szórakoztató Casablanca-anekdotán kívül, melyben a híres film és egy Horthy István-anekdota kapcsolatáról ír, Horthy Miklós tevékenységének három olyan sarkalatos pontját elemzi, amikre máig mindenki felkapja a fejét: a zsidók transzportját érintő felelősségéről, a kiugrási kísérlet kudarcáról, illetve IV. Károly 1921-es kétszeri visszatérési kísérletében játszott szerepéről. Ezekben a kérdésekben, Horthy megítélésében mekkora ma a történészi szakma konszenzusa? Ezek a cikkek alapvetően tudománynépszerűsítő-ismeretterjesztő cikkek voltak, melyek már megjelent történészi munkákra támaszkodtak és hivatkoztak. Összefoglalták a már konszenzuális tudást Horthyról. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének viták a történészek között némely kérdésben. Az Emlékiratokat olvasva nekem úgy tűnik, már csak a terjedelmének belső arányait tekintve is, hogy Horthy életében a legmeghatározóbb dolgot a tengerészeti-katonai szolgálaton kívül (kis túlzással) a falkázás (vadászat) jelentette. Noha a monarchiához, közvetlenül a császárhoz való hűség, az ország területi revíziója, a haza iránti kötelezettség, valamint a területi integritás, függetlenség megőrzése is a szeme előtt lebegett. Alkalmas volt egyáltalán a kormányzói szerepre? Nem szabad elfelejteni, hogy amikor megválasztják kormányzónak 1920-ban, az élete nagy részén már túl van, akkorra ő már egy teljes életpályát leélt tengerészként, így tehát nem véletlen, hogy jelentős terjedelmet szentel ennek az életszakaszának. Ahogy az sem, hogy élete végéig tengerész-egyenruhát viselt, pedig már régen nem volt osztrák-magyar flotta. Afelől, hogy alkalmas volt-e a kormányzói feladat betöltésére, árulkodó a saját kétsége is, amikor Gömbösék 1919-ben hadsereg vezetésére kérik, úgy nyilatkozik, hogy „a szárazföldi dolgokhoz annyit értek, mint a szék, amin épp ülök”. Én úgy látom, hogy tengerésztisztként, belátta kívülállóságát a politikai kérdésekben, mindazonáltal tehetséggel tudta maga köré gyűjteni a feladatokra alkalmas vezetőket, legalábbis, míg Magyarország olyan nemzetközi helyzetbe nem került az 1930-as években, ami számára teljesen ismeretlen volt. Innentől kezdve igazából nem tudott eligazodni a politikai viszonyokban, s ennek következtében emberismerete is cserbenhagyta, ez miniszterelnök-választásaiban is sorozatosan tükröződött. Alapvetően nem volt politikus alkat. A Horthy-kutatásban vannak-e még, és ha igen, hol, fehér foltok? Turbucz Dávid Horthy-kutató a kormányzó tengerésztiszti éveinek eredt a nyomába legutóbb. Arra próbált választ találni, mennyi a valóságalapja annak az 1918 utáni hagyománynak, hogy Horthy a legtehetségesebb tengerészeti tisztek közé tartozott. A kutatási eredményeinek megjelentetése, úgy tudom, folyamatban van. Számomra jelenleg az 1945–47 közötti németországi évek történései az érdekesek: az ottani emigráns magyarságban betöltött szerepvállalása, illetve az ott mozgó amerikai tisztekkel való viszonyának alakulása. Mert miután Horthy Miklós hazatért az amerikai vizsgálati fogságból – a vizsgálati fogság részleteit már publikálta és elemezte Turbucz Dávid és Gellért Ádám –, még két évig ugyanezekkel az amerikai tisztekkel körülvéve élt. Horthy Istvánné naplójából pedig úgy tűnik, hogy az amerikai titkos­szolgálat is nagyon érdeklődött a közvetlen környezetük iránt. Hogy ennek mi volt a célja és az eredménye, azt még nem egészen látom át, de ebben az irányban kutakodom.
A képen Horthy István feleségével.
Fotó: Wikimedia

Horthy Miklós, az Osztrák–Magyar Monarchia Császári és Királyi Haditengerészet utolsó parancsnoka és Purgly Magdolna 1901-ben kötött házasságot; négy gyermekük született. Az elsőszülött lány, Magdolna 1918-ban, Paulette 1940-ben hunyt el. Miklós fiukat a nácik 1944. október 15-én elrabolták, hogy megzsarolhassák kormányzó apját, és a matthauseni fogolytáborba vitték; 1945 májusában került amerikai fogságba. 1993-ban Portugáliában hunyt el. István 1940-ben vette feleségül gróf Edelsheim-Gyulai Ilonát, fiuk, a később muszlim hitre tért ifj. Horthy István Sharif 1941-ben született. A kormányzó fiát 1942. február 20-án választotta meg az Országgyűlés kormányzóhelyettesnek, augusztus 20-án azonban felszállás után nem sokkal lezuhant vadászrepülőgépével és meghalt. Horthy Miklós kormányzót, feleségét, menyét és unokáját 1944. október 17-én a nácik a bajorországi Weilheimba internálták.

Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter 1942. február elején Budapesten járt Horthy Miklós kormányzónál, Alexander Dörnberg protokollfőnöke kíséretében. Látogatásának utolsó estéjéről – február 8. – Horthy Istvánné a következőt jegyzi fel naplójába: „Diner a miniszterelnökségen. 130 ember. Utána Pistával a Moulinbe, hol Scholtz német konzul és Dörenberg (prot.schef.) Műsor után Berkeshez. Rém álmosan 5-kor haza.” – Február 12-én a nyilasok által készített röplapok lepték el a kormányzóhelyettesi poszt várományosáról az országgyűlési folyosókat: „…Ribbentrop budapesti látogatása alkalmával Horthy István egy zsidó társaságban, szokásos szórakozóhelyén, az Arizóna mulatóban dőzsölt. Ugyanoda betért Dürer német protokollfőnök társaságában Pajtás vk. ezredes. Horthy István afeletti elkeseredésében, hogy a német birodalmi külügyminiszter szóba sem állt vele, bosszúból az angol himnuszt játszatta a zenekarral…” – Olasz Lajos történész felvetése, hogy ez a széles körben elterjedt – a Times és a New York Times is írt róla – félresikerült szórólap-anekdota adhatta az ihletet az 1942 májusában forgatott Casablanca című film egyik nagyjelenetéhez, mikor a cseh ellenálló Victor László Rick (Humphrey Bogart) lokáljában a magas rangú német tisztek hazafias indulói ellenében a Marseillaise-t rendeli a zenekartól, és vele énekli tüntetően az egész bár. A sejtést erősíti, hogy a film rendezője Michael Curtiz (Kertész Mihály), az egyik főszereplő, Peter Lorre és a statiszták többsége szintén magyar emigráns volt. 

Szerző

Elavult gépek, városok – Réka örök

Publikálás dátuma
2019.11.03. 15:24

Fotó: Barbara Gabriella / Népszava
Ismerős lehet múzeumi közegből, a Vízivárosból, de akár a tévéből is: gyakran hívják, hogy meséljen régi számítógépekről vagy saját verseiről. Képes Gábor magyartanár végzettségű muzeológus, költő. Azt állítja magáról: az X és az Y generáció határán mozog, lételeme a könyvtárazás, a nyomtatott lapok és folyóiratok olvasása, miközben a legújabb számítógépes kütyükkel is teljesen képben van. Az elmúlt 15 évben 50-60 tárlatot rendezett különböző múzeumokban. És mindent tud Vízivárosról.
A szokásos Facebook-görgetés közben egy ismerős fotó tűnt fel: Mucsi Zoltán színész portréja, ami egy régebbi interjúmhoz készült. A Víziváros nevű oldalon egy rövid anekdota illusztrációjaként láttam viszont – meglepően korrektül feltüntetve a kép eredeti forrását. Így jutottam el Képes Gáborhoz, a vízivárosi Facebook oldal létrehozójához, akiről kiderült: modern kori polihisztornak is beillik. Bátyja indította el benne a számítógépek iránti rajongást, a Sinclairek gyűjtésével. Tizenéves korában névjegykártyát is csinált magának: Képes Gábor kibernetikatörténész. „Nagyon hamar avultak el, váltak régiséggé a számítógépek, ezért is érdekelt a muzeológia” – magyarázza a 39 éves Képes Gábor.  

Szerelemmel kezdődött

Szülei jogásznak szánták, de őt inkább a ’70–’80-as évek tárgyi kultúrája és a XX. század költészete érdekelte. A számítógépek és a sci-fik világán túl kialakult egy lírai énje is: 17 évesen beleszeretett egy osztálytársába, sokszor hazakísérte, ekkor kezdte írni a Réka-verseket, és ekkor ismerte meg Vízivárost – amibe szintén beleszeretett. Annyira, hogy kiválasztotta, melyik házban szeretne majd lakni. Tíz évvel később ez az álma valóra is vált. „Az inspiráció helye nekem Víziváros. Itt érzem magam leginkább otthon, itt, ahol Psota Irén és Tandori Dezső is lakott, mindkettőjükkel gyakran találkoztam is a Batthyány tér környékén, de Petri György és Cseh Tamás is sokszor járt errefelé.” Manapság Mucsi Zoltánnal fut össze gyakran. 2007-ben a Para című film forgatásának köszönhetően, amikor egyik reggel köntösben ment a postaládához, a lépcsőfordulóban a cigiző Csuja Imrébe ütközött, majd a szintén köntösben lévő Halász Judit jött vele szembe. Török Ferenc Moszkva tér című filmje pedig identitásalkotó alapmű számára, az abban fontos helyszínként szereplő Pajtás étterem Gábornak is törzshelye volt. Két évvel ezelőtti bezárását szinte személyes katasztrófának élte meg. A ’70–’80-as években ez a városrész volt a magyar Szilícium-völgy: sok számítógépes központ működött itt, például a Csalogány utcában az ÉGSZI és a SZÁMKI. Gimnazistaként állt a kirakatok előtt és megbabonázva bámulta az óriási, mágnesszalagos gépeket. Kezdetben magánmitológiát épített és saját fotóit tette fel a Víziváros Facebook-oldalra. Az olyan utolsó nagy túlélőket fotózta és írt róluk néhány személyes történetet, mint a Róma ételbár vagy a Bambi presszó, illetve régi műhelyeket, mesterembereket örökített meg. Két éve tudatosan építi az oldalt: sikerélmény, hogy már több mint kétezer tagja van, a környékbeliek össze is járnak, sőt fotókat, emlékeket is posztolnak az oldalra.  

Szobából a múzeumba

Az 1992-től gyűjtött, általában apróhirdetések útján megszerzett, nagyjából 60-70 számítógép sokáig volt lakásának a dísze. Majd 2003-ban a Neumann János Számítógép-tudományi Társaság szervezett egy kiállítást, s oda kölcsönadta néhány féltve őrzött tárgyát. Ekkor figyelt fel rá az akkori Országos Műszaki Múzeum vezetője, s hívta, hogy dolgozzon náluk a diplomázás után. Miután igent mondott, úgy érezte: az aktív magángyűjtést abba kell hagynia, összeférhetetlen a muzeológusi munkával. „Az sem lenne etikus szerintem, ha mondjuk a Szépművészeti egyik muzeológusa több száz milliós képeket gyűjtene, pláne kereskedne azokkal” – így hangzik a magyarázat. Tehát számítógép-gyűjteményének nagy ré­szét a múzeumnak adta, persze kedvenc darabjait megtartotta. Büszke arra, hogy Űrhódító címmel 70 ezer látogatót vonzó kiállítást is rendezett a Közlekedési Múzeumban. Onnan – az átalakítások miatt – a MaNDába, a digitális archívumba ment dolgozni, ahol az Európai Unióban is elérhető közgyűjteményi adatbázist épített fel kollégáival. 2016 óta a Neumann Társaságnál dolgozik, időszaki kiállításokat rendez, például robotikáról, mobiltelefonokról. Vezette az Öntödei Múzeumot is: áfás számlát adott, besegített a terem­őrzésben, ha beázott a tető, átrohant vödrözni, e mellett jazzesteket, fotókiállítást, szoboröntést bemutató programokat szervezett. „Nem túl jó a píárja ennek a mesterségnek, pedig Ganz Ábrahám egykori gyárának vízivárosi épületében a XIX–XX. század egy csodálatos darabja maradt meg, élő múzeumi gyűjteménnyel.” Itt tartották a Mobilmementók című kiállítást egy lelkes egyetemista, Csernák Márton és más fiatal magángyűjtők tárgyaiból, amit később felkarolt, kiegészített a Neumann Társaság és GSM (Generációk Saját Mobiljai) címen vándorkiállítást hoztak belőle létre. Ezt a gyűjteményt mutatta be nemrég Képes Gábor a Fábry Show dizájncenterében. A szereplés nem áll távol tőle, csak akkor van lámpaláza, ha például verses felolvasóestjein rokonai is részt vesznek. Kitartó típus: addig rágta egykori ELTE-s oktatóinak fülét, hogy informatikatörténetet taníthasson az ELTE Bölcsészettudományi Karán, hogy 2004 óta megbízott előadóként tart órákat, ma már az Informatikai Karon. Azt mondja, mindig különc, csodabogár figura volt: amikor az egyetemi tanárképzésen az egyik pedagógiai szemináriumon feltette a kérdést az oktatónak, hogy hogyan lehet felkészülni kezdő, huszonéves gimnáziumi tanárként a megfelelő tanár-diák kapcsolatra az alig fiatalabb, ellentétes nemű diákokkal, a tanár egyszerűen kinevette. „Az a legszomorúbb, hogy valószínűleg azóta sem képezi a tananyag részét ez a fontos témakör” – teszi hozzá.  

Anekdotákban verhetetlen

Irigylésre méltó memóriájának köszönhetően szinte verhetetlennek tűnik anekdotamesélésben. Nevek, titulusok, évszámok röpködnek, ahogy mesél. „Anyai nagyapám, Kornis György a Goldberger textilgyár főmérnöke volt. Amikor Moldova György a textiliparról írt könyvet, interjúzott a nagypapámmal, jóban lettek. A szüleimmel Óbudán véletlenül Moldova Györggyel laktunk egy házban. Amikor a nagypapámék a mi házunkba akartak költözni, Moldováék épp árulták a lakásukat, a foglalót oda is adták az írónak, de utána a nagyszüleim megszorultak, és sajnos nem tudták megvenni a lakást. Moldova visszaadta a foglalót, azt mondta, nem akar más szegénységén meggazdagodni. Május 1-jén általában kimegyek a Ligetbe és néhány mondatot váltok ­Moldova Györggyel, ha már babakorom óta ismer.” Szabadidejében fotózik, novellákat, illetve könyvekről, filmekről, lemezekről recenziókat ír, verseit az Ezredvég folyóirat rendszeresen közli. Eddig három verseskötete jelent meg, a negyedik, Réka-verseinek gyűjteménye most készült el. A versírás és a költemények szeretete nagyban köszönhető Szepes Erika egyetemi verstani szemináriumának. A V. kerületi Pesti Barnabás utcai épületben – a cseppkővé rohadt falak között, döglött denevérek társaságában – késő estig vagy a kutyás őrök megjelenéséig elemezgették diáktársaival egymás verseit. Második kötetét az akkori Fiatal Írók Szövetségének elnöke, L. Simon László adta ki, akit azóta beszippantott a politika. „Az egyik baráti hangú tárgyalásra olyan mobiltelefonnal érkezett, amit akkor csak amerikai filmekben láthattunk. Azt mondtam neki, Laci, akinek ilyen készüléke van, abból egyszer miniszter lesz. Végül is nem tévedtem nagyot” – mondja Gábor nevetve.

Dirndlis divatdiktatúra - avagy hogyan öltözködjék a nemzetiszocialista nő?

Publikálás dátuma
2019.11.03. 13:03

Fotó: AFP - Farabola / Leemage
Használhat-e sminket, rúzst, hajfestéket? Dohányzik-e? Politikai kérdések voltak ezek a hitleri Németországban, ellentmondásos válaszokkal. Nácik diktálták a divatot is, de nem sok sikerrel.
Margarethe Klimt (1892–1987) tehetséges osztrák ruhatervező volt, előkelő párizsi szalonok szívesen látott vendége a húszas években. Eredeti kreációkkal kísérletezett, iskolát teremtett, professzori címet szerzett Németországban. A nácik hatalomátvétele után megbízták a frankfurti Modeamt (divathivatal) vezetésével. Merész, extravagáns, méregdrága estélyi ruháit nem tömeggyártásra szánták, a hivatal az üzletnél fontosabbnak tekintette kulturális küldetését: „megnyerni Európát a német céloknak, a német jövőnek”. A Majna-parti modern haute couture a diktatúra külföldi propagandáját szolgálta.  

Goebbels kontra Goebbels

Odahaza más divatot diktáltak a nácik 1933 után. Mindenekelőtt „helyükre tették” a nőket, akik szerintük a weimari köztársaság idején elszemtelenedtek, és azt képzelték, hogy egyenrangúak a férfiakkal. Ezért az új rendszer igyekezett megtisztítani az országot a „degenerált” szokásoktól: kampányt indítottak a smink, a hajfestés, rúzs, a dohányzás ellen. Ehelyett az anyaság szent kötelességét írták elő. A harmadik birodalom hivatalos nőideálja a falusi asszony lett, aki sok gyermeket szül. Az ilyen, „nordikus típusba tartozó, tiszta vérű” honleány pedig mi mást hordana, mint népviseletet? A Die deutsche Landfrau magazin fotóin az egészségtől majd’ kicsattanó, szőke nők dirndliben mosolyognak. Ám nem arattak osztatlan sikert.      A déli, katolikus vidékeken, Bajorországban és Ausztriában kedvelt volt a népies „Trachtenkleid” – néhol ma is az –, viszont Berlinben, Kölnben, Hamburgban nevetségesnek tar­tot­ták. A városi nők idegenkedtek a felülről rájuk erőszakolt völkisch divattól, változatlanul francia ruhákról ábrándoztak, amerikai filmszínésznőkre akartak hasonlítani. A náci nőszervezetek fanatikus tagjai, akik komolyan vették a puritán előírásokat, „kiríttak a többiek közül”, ahogy egy kortárs mesélte ­Irene Guenthernek, aki tanulmányt írt a témáról (Nazi Chic, Fashioning Women in the Third Reich, 2004). A hátuk mögött ki is nevették őket. A külföldi elegancia az új elit asszonyait is csábította, pláne, hogy ők meg is engedhették maguknak. A propagandaminiszter felesége, Mag­da ­Goebbels (1901–45) úgy fogalmazott egy interjúban, hogy a jövő germán nője „stílusos, gyönyörű és intelligens”, hozzátéve, hogy a Juliska-fazon a múlté. Csakhogy ez szöges ellentétben állt azzal az eszménnyel, amit éppen a férje próbált a nép fejébe verni. Meg is haragudott rá Goebbels, és lemondatta a Divathivatal díszelnökségéről. A lánc­dohányos asszony továbbra is hivalkodóan öltözött. Kedvenc zöld bársonykalapját még 1945 márciusában is viselte, mintha koktélpartira volna hivatalos, pedig csak a föld alá menekültek a szövetséges bombázás elől.  

Árjásított konfekció

Az új rendszer nagy lendülettel látott hozzá a divatipar „árjásításához”. A lapokban dörgedelmes cikkek sulykolták, hogy szégyen „zsidó konfek­ciót” hordani. Ám a jól menő üzletágat eszük ágában sem volt felszámolni: inkább átvették. A nagy cégeket, áruházakat egy Georg Riegel nevű gyáros, náci párttag vezetésével lenyúlták, a kis boltokat sugallt bojkottokkal megfojtották, a francia konkurenciát pedig kitiltották a belföldi piacról. A kisajátítások miatt sok német elveszítette munkahelyét, de ez sem számított. Az antiszemita hisztériakeltés csupán ürügyül szolgált, a diktatúra kiváltságos haszonélvezői vagyonokat kerestek rajta. Goebbelsné csalódottan jegyezte meg, hogy „a zsidókkal együtt az elegancia is eltűnik Berlinből”. A háború kitörése után a propagandagépezet új, még fontosabb értelmet tulajdonított a női divatnak. Segítségével akarták fenntartani a hátországban a látszatot, vagyis a normális élet illúzióját a nők között. Kevés volt a papír, de hangulatjavító intézkedésként rendületlenül nyomtatták tovább a divatmagazinokat. A lélektani hatás kedvéért olyan árucikkeket reklámoztak a lapokban, amelyeket már régóta egyáltalán nem lehetett kapni. Minden anyag egyenruhának kellett, ezért egyre súlyosbodó hiány volt textilből, bőrből.  

Szexi hadiipar

Ahogy fokozatosan romlott a kimerülőben lévő birodalom helyzete, mindinkább a „csináld magad” akciókat népszerűsítették. Oktatták a nőket, hogyan varrjanak maguknak szép, új ruhát használt függönyből, lepedőből, asztalterítőből. Klimt professzor asszony 1943 végén betegségre hivatkozva lemondott, és hazatért szülővárosába, Bécsbe. Frankfurti iskolájának épületét légitámadás döntötte romba. Ám a divathivatal még ezután is működött, futurisztikus formaruhákat tervezett gyári munkásoknak és parasztoknak – mintha karnyújtásnyira lenne a végső győzelem. Közben plakát jelent meg az utcákon: fiatal nő csinos nadrágkosztümben, pirosra pingált körömmel, cigarettázva. Nem vásárlásra buzdított, hanem hadiipari önkéntes munkára, és azt sugallta: férfimunkát végezni „szexi”. Nagyobb tabudöntés volt ez, mint a nadrág, a körömlakk és a cigi, hiszen addig azt hirdették, hogy a nők helye a bölcső és a tűzhely mellett van. Sokan az agymosás dacára megértették a hirtelen fordulatból, hogy kétségbeejtő szükség van a munkaerőre a katonai üzemekben. Arról árulkodott a plakát is, amiről az abroszból készülő ruha: nem olyan rózsás a helyzet a fronton, mint ahogy a filmhíradók dia­dalmas tudósításai hazudják.  

Auschwitz varrodája

Persze a ruházkodási trendek csak a teljes jogúnak elismert németekre vonatkoztak, arra nem, akit valamiért – származási vagy világnézeti okból – kirekesztettek a nemzetből, a Volksgemeinschaftból. A lágerekben elvették a női foglyok minden személyes tárgyát, öltözetét, még az alsóneműjüket is. Durva rabruhában küldték őket kényszermunkára vagy anyaszült meztelenül gázkamrába. Ám aki közülük értett a ruhákhoz, megmenekülhetett. Auschwitz hírhedt parancsnokának a felesége, Hedwig Höss (1908–1989) varrodát rendeztetett be a haláltáborban. Ott készítettek a foglyokkal egyedi ruhakölteményeket az SS-feleségeknek és a női őröknek. Heti két ruha volt a norma. Az egyik tiszt neje annyira el volt ragadtatva, hogy megírta a barátnőjének: amint vége a háborúnak, divatszalont nyit. Hogy a ruhákat többnyire zsidók varrják, vagyis semmiképp sem tekinthetők „árja terméknek”, szemlátomást cseppet sem zavarta. Hössné maga sem volt finnyás. Amikor a fegyverletétel után elkapták, értékes bundák és szőrmék sokaságát foglalták le nála, amit meggyilkolt nőktől rabolt. (Rudolf Hösst utóbb halálra ítélték, ám az asszony szerint Auschwitz „földi paradicsom” volt, ahol kétszintes villájukban bejárónők, fodrászok, ker­tészek, sofőrök lesték minden óhajukat, miközben a teraszról ráláttak a barakkokra és a krematóriumra.)  

Romeltakarítás rongyosan

Egy fiatal lány, Ursula Schewe a müncheni mesteriskola elvégzése után, 1941-ben alapított varrodát a fővárosban. Leleményesen helyettesítette a hiányzó nyersanyagokat, üzlete nagy siker lett a nehéz időkben. Amikor a szovjet hadsereg elfoglalta a várost – és a mindig jól öltözött Magda Goebbels megölte hat gyerekét, majd magával is végzett a bunkerban –, kiderült, hogy a szabászati szakértelem ebben a helyzetben is életmentő. Orosz tisztek Ursulánál csináltattak „nyugati” ruhákat a feleségeiknek, szeretőiknek. A varrónők dupla élelmiszer-fejadagot kaptak az éhező városban, és tüzelőt, hogy télen se kelljen leállniuk. Kivételezett helyzetük, a parancsnokok figyelme megvédte őket az erőszakos katonáktól is. A porig bombázott Németországban a háború utáni években új fogalom született: a „Trümmerfrau”. Azokat a nőket nevezték el így, akik puszta kézzel takarították a romokat. Folytonos életveszélyben, leomló falak és fel nem robbant lövedékek között dolgoztak, ép téglákat és más anyagokat kerestek a törmelékhegyekben, amelyeket gondosan megtisztogatva használni lehetett az újjáépítéskor. Hősies munkát végeztek, kimerülten, éhesen – és persze rongyosan. Hosszú időre ez a szánalmas, szedett-vedett szerelés maradt a német nők tipikus viselete, nem a dirndli, nem is a frankfurti extravagancia. Biztos akadt köztük, aki eltűnődött: a nácik nem ezt ígérték.