Lady Macmillan szeretője

Képzeljünk el egy konzervatív országot konzervatív miniszterelnökkel. Egy közkedvelt First Ladyt, mindenki nagymamáját. Képzeljük el, hogy a házaspár három évtizeden át szerelmi háromszögben él egy másik konzervatív politikussal, amit nem is titkolnak, és a két férfi közösen hajt végre történelmi tettet. Képtelenül hangzik? Pedig mindez megesett a múlt századi Nagy-Britanniában.

Szerelem volt az első látásra. Dorothy Macmillan (1900–1966) egy skóciai fajdkakasvadászaton találkozott Bob Boothby (1900–1986) reményteljes tory parlamenti képviselővel, 1929-ben. Miközben a lápon vártak a lövésre készen, szenvedélyes vonzalom támadt közöttük. A devonshire-i herceg férjezett lánya kész volt mindent feladni a sármos fiatalemberért. Boldogtalan házasságban élt, három pici gyereket nevelt, egy fedél alatt az anyósával, elkeseredett veszekedések közepette. Az energikus, lobbanékony természetű fiatalasszony a kertészkedésben és a teniszben keresett menedéket. Imádott száguldozni; rendszeresen bírságolták meg gyorshajtásért. Be akart nevezni a Monte-Carlo-ralira, amikor a románc felforgatta az életét.

Divatos viszonyok

Férje, Harold Macmillan (1894–1986) megszállottan dolgozott. Politikusi karrierjét építgette, szintén a konzervatív párt színeiben. Közben a családi könyvkiadóban olyan írók műveit gondozta, mint Kipling, Yeats és Thomas Hardy. Mint az előkelő fiúiskolák egykori diákjai közül sokan, ő sem igazán tudott mit kezdeni a nőkkel, kamaszkorában nem volt alkalma, hogy lányokkal ismerkedjék, tapasztalatokat szerezzen. Neveltetése nem engedte, hogy kifejezze szeretetét, hidegnek és érzéketlennek mutatkozott. A családi konfliktusokban mindig az anyja oldalára állt a feleségével szemben. Úgy érezte, eleget tesz házastársi kötelességeinek – nem is értette, mi baja Dorothynak.

Boothby egészen más karakter volt. Könnyed, szellemes, agglegény. Élvezte a társasági életet, flörtölt, gáláns kalandjai voltak, az italt és a szerencsejátékokat sem vetette meg. Mindazonáltal fényes politikai pályafutást jósoltak neki. Már huszonévesen az alsóház tagjává választották Aberdeenben, gyors észjárása miatt Winston Churchill akkori pénzügyminiszter fogadta maga mellé parlamenti magántitkárnak. Liaisonja komolyra fordult Dorothyval, feleségül akarta venni. Ám az asszony hiába kérte a férjét, az hallani sem akart a válásról. A gyerekekre és az anglikán egyház tanítására hivatkozott, aggódott ígéretes előmeneteléért.

A válás ugyanis tabu volt. A házasságon kívüli viszony viszont elfogadott, egyenesen divatos az upper class köreiben. Furcsa, zárt klubokra emlékeztető világ volt az, sajátos erkölcsökkel. „Olyan volt, mint egy fallal körülvett város, ki- és bejáratokkal. Útlevél kellett a belépéshez, de ki is dobhatták az embert”, ahogy Violet Bonham Carter bárónő (Asquith miniszterelnök lánya, Helena Bonham Carter színésznő nagyanyja) fogalmazott. Persze a szeretőknek szigorúan be kellett tartaniuk az íratlan játékszabályokat, főleg a teljes diszkréciót. A fülig szerelmes ifjú pár viszont fütyült ezekre. Nyíltan béreltek közös szállodai szobát Londonban, együtt utaztak Párizsba, Portugáliába. Lányuk született, akit a férj nevére, Sarah Macmillanként anyakönyveztek.

A heves viszony társasági szenzáció lett, híre eljutott a királyhoz is. V. György állítólag csak annyit tanácsolt, csinálják csöndben („keep it quiet”). Többször próbáltak szakítani. Bob hat évvel megismerkedésük után meg is nősült, ráadásul éppen imádottja unokatestvérét, Lady Diana Cavendisht vette el. A házasság eleve kudarcra ítéltetett. Az „öntelt fiatalember” – Boothby önmagát minősítette így visszaemlékezéseiben – belátta ezt, és elvált. Mintha mi sem történt volna, folytatta a viszonyt kollégája feleségével. A két képviselő kapcsolata közben kifogástalanul udvarias maradt, noblesse oblige. Boothby még lobbizott is Churchillnél a férj előléptetéséért.

Két lázadó konzervatív

Ám a történelem rövidesen még bonyolultabb helyzetet teremtett a három ember között. A két ifjú konzervatív együtt vitte vásárra a bőrét egy olyan ügyért, amelyet mindketten létfontosságúnak tartottak hazájuk jövője szempontjából. Németország Hitler hatalomra jutása után fegyverkezni kezdett, egyre agresszívebben fenyegette Európát. A brit kormány azonban tétlen maradt. Neville Chamberlain miniszterelnök az „appeasement” (megbékítés, kielégítés) taktikáját választotta, azaz mindent ráhagyott a nácikra. Elnézte, ahogy bekebelezik Ausztriát, aztán a müncheni konferencián rábólintott Csehszlovákia feldarabolására is.

A világ katasztrófába rohant. A Führer vérszemet kapott attól, hogy nem ütközik ellenállásba, és 1939-ben lerohanta Lengyelországot. A brit birodalom erre formálisan hadat üzent neki, valójában a sorsukra hagyta a lengyeleket. Ez volt a hírhedt „furcsa háború”. Ám egy maroknyi kormánypárti képviselő felismerte, hogy ez öngyilkos politika, és szembefordult Chamberlainnel. Macmillan és Boothby vakmerő szövetséget kötött, a csoport vezéralakjai lettek. Pánikkeltőknek, árulóknak kiáltották ki őket. A miniszterelnök még Dánia és Norvégia elestekor is hajlott arra, hogy további engedményeket tegyen Berlinnek. A toryknak csak 1940 májusában sikerült megbuktatniuk saját miniszterelnöküket.

Az utód, Churchill már nem alkudozott Hitlerrel. Méltán tiszteli ezért az utókor, ugyanakkor megfeledkezik az őt hatalomra segítő rebellis konzervatívok érdemeiről. Pedig ha ők sutba nem vágják az elvárt vak lojalitást, talán egész Európa a nácik prédája lesz. „Akármilyen cinikus, megcsömörlött, opportunista, politikailag önfejű lett is későbbi életében Macmillan és a többi parlamenti lázadó, akkor tanúsítottak eltökéltséget és erkölcsi bátorságot, amikor a legnagyobb szükség volt rá, a brit történelem legsúlyosabb válsághelyzetében”, összegez Lynne Olson, aki ragyogó monográfiát írt ezekről a „problémás fiatalemberekről” (Troublesome Young Men, 2007).

Hűséges politikusfeleség

A történelmi fordulatok nem vetettek véget a magánéleti drámának, Lady Macmillan a viharos esztendőkben is Boothby szeretője maradt. Ez pedig a férfi karrierjébe került; nem is csoda, elvégre a szigetországban még Eduárd királynak sem nézték el Wallis Simpsont. A férj, Harold ellenben az új konzervatív nemzedék befolyásos figurája lett, Churchill személyes képviselője Algírban, azután a megszállt Szicíliában a második világháború alatt. Később hadügyminiszter, majd a szuezi válság és Anthony Eden bukása után Nagy-Britannia miniszterelnöke (1957–63). Dorothy pedig, legalábbis politikai értelemben, mindvégig hűséges maradt hozzá.

First Ladyként született arisztokratához méltón látta el protokolláris feladatait. Beszédeket mondott, teadélutánokat szervezett, jótékonykodott, elvegyült a nép között, egyszóval fáradhatatlanul dolgozott férje sikeréért. Nem csupán népszerűségével segítette Macmillant, hanem a tanácsaival is, hiszen a kormányfő minden lényeges döntése előtt bizalmasan kikérte a véleményét. A Lady szerteágazó rokoni kapcsolatai szintén aranyat értek a diplomáciában: unokaöccse Kennedy amerikai elnök egyik húgát vette feleségül, ami informális csatornát nyitott a két vezető között. JFK a kubai rakétaválság idején „Uncle Haroldnak” szólította brit kollégáját.

Ám Dorothy eközben is rendíthetetlenül ragaszkodott régi szerelméhez, akihez addigra már több mint három évtizedes házasságtörő kapcsolat fűzte. Csupán arra volt hajlandó, hogy diszkrétebben találkozgasson Bobbal, mint azelőtt. Kényszerű távolléteik alatt naponta beszéltek telefonon, és folyamatos intim levelezésben álltak. Különös, de a sajtó sohasem leplezte le őket, pedig viszonyuk ismert volt úri körökben, így értelemszerűen a Westminster bennfentes újságírói is tudtak róla. Ám a lapok – a hagyományos fair play szellemében – tiszteletben tartották, hogy a „ménage à trois” magánügy, kizárólag a három érintettre tartozik.

A háromszög sírig tartott. Amikor 1966-ban Lady Dorothy szívinfarktusban váratlanul meghalt, mindkét férfi összeomlott. Boothby az ivásban keresett vigaszt, Macmillan a feszített munkában. A nyugalmazott miniszterelnök nagy rakás szerelmes levélre bukkant az asszony hátrahagyott holmija között a Birch Grove-i családi birtokon, amelyektől sohasem volt szíve megválni néhai hitvesének. Úgy határozott, elégeti őket a kert végében. Ám amint hozzálátott, hirtelen szél kerekedett, az idős, rövidlátó államférfi pedig kétségbeesetten kergette a megsemmisítésre ítélt papírlapokat a bokrok között. A tragikomikus esetet utóbb ő maga mesélte el Boothbynak, mert közös gyászukban ketten néha összejártak.