Stadionok megálló

Szívesen élnék olyan országban, ahol csak a metrómegálló neve emlékeztet egy hajdani kormány stadion-fixációjára, de ez itt egy politikai napilap, ahol nincs helye az ilyesfajta vágyvezérelt gondolkodásnak. Meg amúgy is, egy 1989-es, botrányosan alacsony színvonalú Fradi-Tatabánya óta nem jártam meccsen (húsz éves voltam csupán, és olyankor az élet még csaknem végtelennek tűnik, mégis úgy éreztem, hogy az én időmbe ez nem fér bele), nem biztos, hogy mérvadó a véleményem. Illetve… ha jobban belegondolok, a futballfogyasztási szokásaim alapján valószínűleg én képviselem a – legalább – kétharmadot, a miniszterelnök pedig a saját mániájával a reménytelen kisebbséget. Szerintem a fővárosban – amennyiben a csütörtöki koreográfiájú diktátorlátogatások rendszeresítését nem számítjuk – aligha van népszerűtlenebb gondolat annál, mint hogy az itt beszedett adót a választott képviselőink a professzionális sport finanszírozására használják, és nem hiszem, hogy ez a hozzáállás az október 13-i választás eredménye nyomán megváltozott volna. Én, mint választó és szavazó, az október 13. előtti Karácsony Gergellyel értek egyet, aki egyértelműen kimondta: „az én városomban nem épül új stadion, amíg nincs minden kerületben CT”. Egyáltalán nem gondolom, hogy ez a fajta szembeállítás demagógia lenne. Direkt átnéztem a vonatkozó törvényeket: az államnak nincs semmilyen számon kérhető kötelezettsége a profi sportban, az egészségügyben viszont annál inkább. Ha a kormány a sportot az egészségügy elé helyezi, akkor megszegi az állampolgárokkal kötött szerződését. És valóban megszegi: míg a foci magyarországi infrastruktúrája immár utolérte Európa élvonalát, a friss OECD-kimutatás szerint a közegészségügyben nálunk jut a legkevesebb MR és CT egy lakosra, és az előbbitől egyáltalán nem függetlenül évente egy nagyvárosnyi magyart veszítünk el megelőzhető betegségek miatt, ami szintén európai rekord, csak éppen negatív. Kedves labdabolond politikus urak: nem erre adtunk felhatalmazást – és ez jobb- illetve balfelé egyaránt érvényes. Nem a mi problémánk, hogy a a Puskás Stadion 200 milliárdosra hízott költségvetésébe nem fért bele az atlétikai funkciók kiszolgálása, nem akarunk további 200 (vagy akárhány) milliárdot egy atlétikai stadionkomplexumra költeni, hívják akár rekreációs központnak, élményparknak, kiserdőnek vagy bárminek. Nem nekünk fáj, hogy Orbán Viktor, a nemzetközi kézilabda szövetség vagy a Jóisten szerint a Papp László Sportaréna nem elég nagy/nem elég jó/nem elég drága egy kézilabda világesemény megrendezésére; nem szeretnénk az adónkból 100 (vagy akárhány) milliárdot egy újabb kézicsarnokra áldozni, akkor sem, ha átmenetileg kongresszusi központnak keresztelik (köszönjük, kongresszusi központot is építtettünk már). Számunkra nem az jelenti a problémát, hogy a Honvédnak már nem jutott új pálya, hanem az, hogy a többieknek jutott, és nekünk kellett kifizetni. És ha ezt valaki másképp gondolja, akkor – attól tartok – teljesen félreértette, amit a választók négy hete üzenni akartak.

Legendák a patikában

Gyógyszertár, majdnem a falu közepén, mégis eldugva, hisz egy díszes ház mögött bújik meg szerényen, az orvosi rendelővel teljes L alakzat kisebbik téglatestében. Nagy dolog a saját gyógyszertár errefelé, másoknak kilométereket kell utazni a távolsági busszal, hogy patikára leljenek. 
Először járok errefelé, nincs receptem, az orvosom se itteni, úgyhogy inkább a kíváncsiság vezet. Elmúlt két óra, nyitva vannak, az idős asszonyok mégis kint toporognak az udvaron. Esik, még jó, hogy van egy kis beálló, így nem áznak agyon, de igazából nem lehet eldönteni, orvosra várnak, gyógyszerészre, vagy csak úgy ottragadtak ácsorogni, beszélgetni kicsit. Lépek az ajtó felé, egyszerre szisszennek fel, be ne menjek, odabent még pakolnak, meg ide amúgy se lehet csak úgy bemenni, sora van annak, egyesével léphet be mindenki, akinek pirula vagy kenőcs kell. - Tudja, itt nincs sorszám, meg fehér vonal, mint a városban, odabent mindenki hallana mindent, az meg kinek jó? - fontoskodik az egyik szürke kabátos, hófehér hajú nénike. A hangsúlyából rájövök, hogy a gyógyszertár itt afféle szentély, s miképp a paphoz se mennek gyónni kettesével vagy csoportosan, ennél is szeretik – sőt, talán igénylik is – a személyességet. 
Míg várakozom, egy hóbortos sapkás, idős asszony érezik, rózsaszín paplankabátban. A műfogsorát otthon felejthette, vagy nincs is neki, emiatt arcának két oldala befelé homorodik, a szája meg összecsücsörödik, mint aki savanyú cukrot szopogat. Két perc se kell, már megtudom, hogy itt született, lassan nyolcvan éves, de a lábát is alig tette még ki a faluból. Pedig mehetett volna akár Pestre is – és a Pest nevet úgy ejti ki, mintha azt mondaná, az Óperencián túlra –, a párja is noszogatta, hogy menjenek el innét, de ő maradt. Gyerek nem született, nincs kiért utazni, nincs kit hazavárni, aztán meg mi van a világban, ami nincs ebben a kis faluban, nagyobb házak, forgalmasabb utak, kevélyebb templomok talán. Jó neki itt, nem vágyik sehová. Most meg, hogy még gyógyszertár is nyitott pár éve, s orvos is rendel minden nap, még ha mindig más is, nincs miért buszra ülni.  
Fekete nadálytő kenőcsért jött, oszt meg újabb információt a küszöb előtt, mert képzeljem el, hogy két hónapja, a nagy árvízkor, amikor az egész falut elöntötte az özönvízszerű eső, őrá ráesett előbb a tévé, aztán meg rádőlt az egész szekrény, azóta is kenegetni kell a zúzódásokat. Nézem töpörödött, vékonyka kis testét, hihetetlennek tűnik, hogy egy ilyen test túlélje, ha ráomlik a fél szoba, csoda eshetett, már ha valóban megesett, és valóban úgy. Mert hát a tévé lehetett akár egy kicsi, hordozhatós, a szekrény meg alacsony, könnyű farostból összetákolt. De azt megtanultam már, hogy jobb ilyenkor az ilyen falusi igazságokat nem feszegetni. Bizonyára legendák is szövődnek majd a történetből, s erre a töpörödött, fura kalapos, paplankabátos asszonyra úgy emlékszik majd vissza az utókor, mint akit maga Szent Péter mentett meg a nagy árvíz idején, amikor rádőlt az egész ház.
Szerző
Doros Judit

Hátraarc

Amikor középiskolai angoltanár voltam, pontosan tudtuk: az átlagos osztályoknak, abban a heti három órában egyszerűen képtelenek vagyunk olyan biztos nyelvtudást adni, amely képessé teszi őket a hatékony kommunikációra, és lehetővé válik, hogy megszerezzék a nyelvvizsgát. Világos volt, hogy ehhez jóval több kell: minden nap nyelvtanítás, rendszeres találkozás anyanyelvi beszélőkkel, és persze másként, jobban képzett nyelvtanárok.
A baj csak az, hogy immár harminc éve nem tanítok angolt. Ennyi idő alatt pedig igazán el lehetett volna érni, hogy a gyerekek már általános iskolától hatékonyan ismerkedjenek a nyelvvel, középiskolásként pedig különösebb gond nélkül megszerezhessék a nyelvvizsgát. De még az az öt év is kínált volna lehetőségeket, amely azóta telt el, hogy egy előző Orbán-kormány kimondta: nyelvvizsga nélkül nincs felvételi.
Érdemi változás azonban mindmáig nem történt. Ahogy harminc éve, úgy most is az tud nyelvvizsgázni, aki motiváló környezetből, anyagi biztonságból kerül az iskolarendszerbe. Az ő útjuk vezet a speciális nyelvi képzést nyújtó gimnáziumokba, nekik jut szükség esetén magántanár, nekik van korlátlan internet elérésük, hogy letölthessék az eredeti nyelven élvezhető filmeket, és ők tudnak utazni is. Nekik csak macera a nyelvvizsga, de nem átugorhatatlan akadály. Annak viszont, akit az iskolának kéne eljuttatnia odáig, az egyetemek kapuja előtt ágaskodó, égig érő fal.
Ezt egyébként öt éve is tudta mindenki, ahogy azt is, hogy éppen ezért súlyosan diszkriminatív a Fidesz-kormány döntése a kötelező nyelvvizsgáról. Aminek fényében kissé meglepő, hogy Gulyás Gergely miniszter szerint korábban konszenzus volt a bevezetésről, s hogy a kormányt felkészületlenül érte a nyelvtanárok és a roma szakkollégisták tiltakozása. De mindegy is, miért döntöttek a korlátozó intézkedés visszavonása mellett, a lényeg, hogy megtették. 
És senki se idegeskedjék, végül is még jó néhány hete van a szaktárcának, hogy a tavaszi felvételi új feltételrendszerét és pontszámítási módját kidolgozza.
Szerző
N. Kósa Judit