Szakképzés jelen időben

Vitatkozom azzal a cikkel, amely a múlt héten jelent meg a Népszavában Palotás József és Dr. Szilágyi János tollából, Szakképzési ámokfutás címmel. Először is, mert a szak- és felnőttképzés rendszerének változása és változtatása meglátásom szerint időszerű. A jelenleg még érvényben lévő szakképzési struktúra (OKJ) alapjait még 1993-ban, a piacgazdaság hazai kiépülésének kezdetén rakták le. Ekkor ment végbe a szakmai kvalifikációk gazdaság által igényelt kialakítása, az OKJ létrehozása, amely nagy hatással volt az iskolaszerkezetre és a szakmastruktúrára, valamint megszüntetett mintegy három tucat ágazati jogszabályt, beleértve a vállalati szakmunkásjegyzéket (VSZJ) és a technikusképzési szakok jegyzékét (TSZJ) is.

Nos, azóta eltelt egy negyed évszázad, és az OKJ – filozófiája és rendszere – szinte változatlan formában fennmaradt, miközben az ipar 3.0 korából a gazdaság átlépett az ipar 4.0 időszakába. Arról nem is beszélve, hogy napjainkban már megjelent az ipar 5.0 filozófiája és gyakorlata, amely a magasan képzett dolgozók és a robotok, a mesterséges intelligencia együttes munkájára épít. Mindezek tükrében talán nem érdemes azon szorongani, hogy 25 év után megérett-e a szakmastruktúra – elemeiben egyre gyarapodó, a munkaerő-piaci igényektől egyre jobban elszakadó – rendszere a változtatásra.

A napjainkra mintegy 700 szakképesítést tartalmazó OKJ rendszere – leszámítva a 10 évvel korábban bevezetett modularizált struktúrát – érdemi változáson nem esett át, és egyre tagoltabb iskolaszerkezetet indukált. Nyugodtan ki merem jelenteni, hogy az átalakítást már korábban is megtehették volna ennek felelősei. Igaz, a változtatásnak nem mindenki örül, ami természetes. A változásmenedzsmentben is azt tanítjuk és gyakoroljuk, hogy minden változásnak – félelmi vagy kényelmi okokból – vannak ellendrukkerei. Az én tradicionális magatartású édesanyám is nehezen tért át a „lóbálós vasalóról” az elektromos vasalóra, de miután felfedezte előnyeit, már nem akarta kézbe venni a régit.

Én helyeslem az ún. alapszakmák szakmajegyzékben történő összefoglalását és iskolai rendszerbe történő reintegrációját. Nemcsak azért, mert ez jó néhány évtizeddel korábban Magyarországon is így volt, vagy mert az európai modellek is ezt sugallják, hanem azért is, mert egy szakma megszerzése végzettséget is tanúsít. Ha tehát valaki – az iskolai rendszer keretei között – megszerez egy szakképesítést, s kezében van a bizonyítvány, akkor elmondhatja, hogy középfokú végzettséggel és egy vagy több foglalkozás valamennyi munkakörének betöltésére képesítő szakképzettséggel rendelkezik. Nem volna szerencsés, ha iskolarendszeren kívül (a felnőttképzésben) végzettséget igazoló szakképesítéseket lehetne szerezni. Mérnökként én sem örülnék, ha egy egyetemen kívüli szakképzettség megszerzésével egyidőben egyetemi végzettséget is kapna annak birtokosa.

Szükségesnek tartom, hogy a szakmai képzéshez kapcsolódó vizsgák rendszere egyforma feltételekkel jöjjön létre a szakképző és felnőttképző intézményekben. Jelenleg a szakképzést folytató (iskolai rendszerű) intézményekben a szakma megszerzésére irányuló szakmai vizsga az érintett iskoláknak törvény adta joga, míg a felnőttképzésben erre külön engedélyt kell szerezni, hiába rendelkezik a képzés minden személyi feltételével. (Pedig nagyon gyakori, hogy az üzleti alapon működő felnőttképzők személyi feltételek tekintetében sokkal jobban kondicionáltak, mint a szakképző iskolák, mert képesek a szakszemélyzet értékarányos díjazására.) Nos, az új törvényi elgondolás egyenlő feltételeket kíván teremteni mindkét szektorban, azaz az iskoláknak sem hullana automatikusan az ölükbe a képesítő vizsga joga. Innovatív elgondolásként az a szándék, hogy a szakképzésben érintett iskoláknak és felnőttképzőknek egyaránt, a nemzeti akkreditálásról szóló törvény előírásai szerint, külön eljárásban kellene vizsgajogot szerezni. Független és pártatlan akkreditált vizsgaközpont tehát csak az lehetne, amely intézmény – légyen az iskola vagy felnőttképző – megfelel a személytanústó szervezetekre vonatkozó előírásoknak.

Ezt a bátor és a minden bizonnyal sok kritikát kiváltó kezdeményezést nem vetném el, mert a sajnálatos szegénység okán a szakképző iskolákból egyre inkább hiányzik az a szakmai csapat, amely letéteményese a minőségi szakoktatásnak és vizsgáztatásnak. Legyen szó tehát bármilyen szakképzést folytató intézményről, a vizsgáztatás joga mindenkinek egyenlő feltételekkel járjon. A vizsgarendszer ilyen formában történő létrehozása sem újszerű gondolat. Még emlékszem azokra a kb. 10 évvel ezelőtti, éppen dr. Szilágyi János, az MKIK akkori oktatási igazgatója által moderált szakmai fórumokra, amelyek azt vizsgálták, hogyan lehetne a kamara ernyője alatt kialakítani ezeket a független és pártatlan vizsgaközpontokat. Talán itt az idő a megvalósítás útjára lépni, ha nem is a kamara keretei között.

A szerző felnőttkézési szakértő, c. egyetemi tanár