Előfizetés

Szakképzés jelen időben

Vitatkozom azzal a cikkel, amely a múlt héten jelent meg a Népszavában Palotás József és Dr. Szilágyi János tollából, Szakképzési ámokfutás címmel. Először is, mert a szak- és felnőttképzés rendszerének változása és változtatása meglátásom szerint időszerű. A jelenleg még érvényben lévő szakképzési struktúra (OKJ) alapjait még 1993-ban, a piacgazdaság hazai kiépülésének kezdetén rakták le. Ekkor ment végbe a szakmai kvalifikációk gazdaság által igényelt kialakítása, az OKJ létrehozása, amely nagy hatással volt az iskolaszerkezetre és a szakmastruktúrára, valamint megszüntetett mintegy három tucat ágazati jogszabályt, beleértve a vállalati szakmunkásjegyzéket (VSZJ) és a technikusképzési szakok jegyzékét (TSZJ) is. 
Nos, azóta eltelt egy negyed évszázad, és az OKJ – filozófiája és rendszere – szinte változatlan formában fennmaradt, miközben az ipar 3.0 korából a gazdaság átlépett az ipar 4.0 időszakába. Arról nem is beszélve, hogy napjainkban már megjelent az ipar 5.0 filozófiája és gyakorlata, amely a magasan képzett dolgozók és a robotok, a mesterséges intelligencia együttes munkájára épít. Mindezek tükrében talán nem érdemes azon szorongani, hogy 25 év után megérett-e a szakmastruktúra – elemeiben egyre gyarapodó, a munkaerő-piaci igényektől egyre jobban elszakadó – rendszere a változtatásra. 
A napjainkra mintegy 700 szakképesítést tartalmazó OKJ rendszere – leszámítva a 10 évvel korábban bevezetett modularizált struktúrát – érdemi változáson nem esett át, és egyre tagoltabb iskolaszerkezetet indukált. Nyugodtan ki merem jelenteni, hogy az átalakítást már korábban is megtehették volna ennek felelősei. Igaz, a változtatásnak nem mindenki örül, ami természetes. A változásmenedzsmentben is azt tanítjuk és gyakoroljuk, hogy minden változásnak – félelmi vagy kényelmi okokból – vannak ellendrukkerei. Az én tradicionális magatartású édesanyám is nehezen tért át a „lóbálós vasalóról” az elektromos vasalóra, de miután felfedezte előnyeit, már nem akarta kézbe venni a régit.
Én helyeslem az ún. alapszakmák szakmajegyzékben történő összefoglalását és iskolai rendszerbe történő reintegrációját. Nemcsak azért, mert ez jó néhány évtizeddel korábban Magyarországon is így volt, vagy mert az európai modellek is ezt sugallják, hanem azért is, mert egy szakma megszerzése végzettséget is tanúsít. Ha tehát valaki – az iskolai rendszer keretei között – megszerez egy szakképesítést, s kezében van a bizonyítvány, akkor elmondhatja, hogy középfokú végzettséggel és egy vagy több foglalkozás valamennyi munkakörének betöltésére képesítő szakképzettséggel rendelkezik. Nem volna szerencsés, ha iskolarendszeren kívül (a felnőttképzésben) végzettséget igazoló szakképesítéseket lehetne szerezni. Mérnökként én sem örülnék, ha egy egyetemen kívüli szakképzettség megszerzésével egyidőben egyetemi végzettséget is kapna annak birtokosa.  
Szükségesnek tartom, hogy a szakmai képzéshez kapcsolódó vizsgák rendszere egyforma feltételekkel jöjjön létre a szakképző és felnőttképző intézményekben. Jelenleg a szakképzést folytató (iskolai rendszerű) intézményekben a szakma megszerzésére irányuló szakmai vizsga az érintett iskoláknak törvény adta joga, míg a felnőttképzésben erre külön engedélyt kell szerezni, hiába rendelkezik a képzés minden személyi feltételével. (Pedig nagyon gyakori, hogy az üzleti alapon működő felnőttképzők személyi feltételek tekintetében sokkal jobban kondicionáltak, mint a szakképző iskolák, mert képesek a szakszemélyzet értékarányos díjazására.) Nos, az új törvényi elgondolás egyenlő feltételeket kíván teremteni mindkét szektorban, azaz az iskoláknak sem hullana automatikusan az ölükbe a képesítő vizsga joga. Innovatív elgondolásként az a szándék, hogy a szakképzésben érintett iskoláknak és felnőttképzőknek egyaránt, a nemzeti akkreditálásról szóló törvény előírásai szerint, külön eljárásban kellene vizsgajogot szerezni. Független és pártatlan akkreditált vizsgaközpont tehát csak az lehetne, amely intézmény – légyen az iskola vagy felnőttképző – megfelel a személytanústó szervezetekre vonatkozó előírásoknak. 
Ezt a bátor és a minden bizonnyal sok kritikát kiváltó kezdeményezést nem vetném el, mert a sajnálatos szegénység okán a szakképző iskolákból egyre inkább hiányzik az a szakmai csapat, amely letéteményese a minőségi szakoktatásnak és vizsgáztatásnak. Legyen szó tehát bármilyen szakképzést folytató intézményről, a vizsgáztatás joga mindenkinek egyenlő feltételekkel járjon. A vizsgarendszer ilyen formában történő létrehozása sem újszerű gondolat. Még emlékszem azokra a kb. 10 évvel ezelőtti, éppen dr. Szilágyi János, az MKIK akkori oktatási igazgatója által moderált szakmai fórumokra, amelyek azt vizsgálták, hogyan lehetne a kamara ernyője alatt kialakítani ezeket a független és pártatlan vizsgaközpontokat. Talán itt az idő a megvalósítás útjára lépni, ha nem is a kamara keretei között. A szerző felnőttkézési szakértő, c. egyetemi tanár 

Remény

Nagy a kísértés, hogy azt higgyük: elmondtunk már mindent, mégsem változik semmi. Újdonság valakinek, hogy az Orbán-kormány rendszerré fejlesztette a korrupciót? Akad, aki még nem hallott róla, hogy a korrupt államműködés legfőbb haszonélvezője Tiborcz István, Mészáros Lőrinc és a többi rokon, barát, oligarcha és stróman? 
Aztán jön egy választás, ami után az ember újragondolja, levonva a következtetést: a pusztába kiáltott szavak néha mégis protestszavazatokká változnak. És abban, hogy ez a csodaszámba menő fejlemény bekövetkezik, túlbecsülhetetlen szerepet játszanak azok a jól dokumentált történetek, amelyek a köznép számára is átélhetővé teszik a felfoghatatlan összegekkel játszott itt a piros, hol a pirost. Ezúttal (is) Jávor Benedek révén tudhattuk meg, hogy Magyarország a jelen uniós támogatási ciklusban legalább 500 milliárd forintot kénytelen visszafizetni a megbundázott közbeszerzések, Orbán vejére/szomszédjára/egyéb pereputtyára kiírt pályázatok miatt. 
Egyikünk sem tud elszámolni 500 milliárdig, de ha úgy fogalmazzuk meg, ahogy az információt kiásó korábbi EP-képviselő tette – hogy miközben Mészáros dollárban is milliárdossá, Tiborcz a leggazdagabb magyarok egyikévé vált pár év alatt az uniós pénzesőben, minden egyes magyar állampolgárra legalább 50 ezer forintnyi jut a sorozatos korrupciós bűncselekmények miatt fizetendő büntetésből -, talán többekhez eljut. Mert az 50 ezret mindenki érti. És ha azt is hozzávesszük, hogy közben a magyar államigazgatás úgy tesz, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, akkor esetleg az a konklúzió is megfogalmazódik sokakban, hogy a közös kassza szervezett dézsmálása nem „óhatatlan veszteség”, hanem maga a nagyszerű cél, ami miatt az egész vircsaftot működtetik. 
Bayer, Bencsik és a Sajtóklub többi gyászvitéze mindenesetre hamar megtalálta a választási eredmények mögött Mészárosékat (még azelőtt, hogy hallhattak volna a legújabb unióspénz-botrányról), pedig ebben a témakörben alighanem az ő szemük nyílik ki utoljára. Lehet, hogy mégis van remény?

Valami történt

Pécsen megtörtént az, ami az elmúlt években Magyarországon sehol: lemondott egy politikus a posztjáról, amikor kiderült, hogy „sara” van. A szocialista Nyőgéri Lajos azért távozott a pécsi közgyűlés gazdasági bizottságának éléről, mert korábban a bíróság öt évre eltiltotta őt a cégvezetéstől. A döntés jogilag nem gátolta, hogy Nyőgéri bizottsági elnök legyen, mégis távozott.
Ehhez az is kellett, hogy a pécsi ellenzéki pártszövetség győzelméért sokat tevő civilek megüzenték: az umbuldáknak vége, ezért a megtévedt képviselőnek mennie kell. Ha marad, tüntetést szerveznek. Ezek a civilek éveken át támadták a kormánypártok korrupt húzásait és mindenkin átgázoló hatalomgyakorló praktikáit, s most az általuk segített városvezetés ellen készültek demonstrálni. Az a Nyirati András is ezt tette, akinek alapítványát – azért, mert közösségfejlesztő projektjét Soros támogatta – Pécs fideszes vezetése 2017-ben ki akarta kínozni a városból mint „migránsbetelepítőt”. A közgyűlés fideszes többsége megszavazta az alapítvány nem kívánatosságát Pécsen. Az ocsmány hazugságra épülő állásfoglalást a testület csütörtökön megsemmisíti. Nyirati örül ennek, ám az a véleménye, hogy tüntetni kell az őt rehabilitálni készülő városvezetés ellen, ha az nem vonja vissza amorális döntését.
A fideszesek azt szűrték le ebből, hogy az ellenzéki koalíció pécsi bázisa szétesik. Nem hisznek abban, hogy a valódi civilnek nem egy párt parancsol, hanem az igazságérzete. Ők a CÖF a kormány által pénzelt és mozgatott csatlósait vélik polgárnak. Nem értik, hogy nem az a polgár, aki annak mondja magát, hanem az a civil, aki a közjóért tesz, megvehetetlen, és aki szabadon, felelősen gondolkodik. 
Az ő kiirtásukért sokat tett a kormány. Pécsen mégis léteznek, és elszántabbak, mit rég. Hiába: ami nem öl meg, az megerősít.