Így egy nagy nulla a 0.

A 0. évfolyam nem ördögtől való, önmagában nem gyermekellenes, sőt létezhetnek olyan megoldások, amelyek segíthetik az átmeneteket. Több átmenetről lehet szó ugyanis. Az egyik az óvoda-iskola köztudottan éles szakadéka, a másik pedig az alsó és a felső tagozat közti átlépés nehézsége. Ám ha minden gyermeket érint még „plusz” egy év, már nem a 0.-ról, hanem egy 9 osztályos általános iskoláról beszélünk. Ha a 9 éves iskola csak meghosszabbítja a meglévő iskolarendszer jellemzőit, akkor az új évfolyam nem tudja betölteni az átmeneteket segítő szerepét. Jó lenne, ha az átmenet nem szakadék, hanem átlépés lenne!

Szakmai együttműködés nélkül a 0. évfolyam csak egy új „szervetlen” tényező lesz. Az iskolaelőkészítés funkcióját a hazai óvodapedagógia ma is betölti, ha az intézmény játékközpontú, differenciál, és figyelembe veszi a családok élethelyzetét is.

Ha a 0. évfolyam nem vonatkozik minden gyermekre, akkor szegregál, hiszen az „éretlenné nyilvánítás” nem azt jelenti, hogy a gyermek a megszokott közegében élhet tovább, sokat játszva, fejlődését segítő módon, hanem egy olyan osztályba kerül, ami iskola, de nem „az az” iskola, ahova a többiek mehetnek. Itt próbálnak majd meg szocializálódni, s mire „megmelegszenek”, mehetnek is a „rendes” elsőbe, ahol mindenki tudni fogja, hogy honnan kerültek oda. Ha pedig a 0.-ba járók megmaradnak saját osztályukban, még 8 évig érezhetik az elkülönültséget. Egyik út sem jó!

A cél az, hogy az iskola kezdő szakasza legyen az óvodás életforma meghosszabbítása. Az átmenet legyen fokozatos, de ne az óvodában történjen változtatás, hanem az iskolai életben. A közös pontok a következők: azonos gyermekkép, hasonló napirend, sok játék, mozgás, kreatív helyzetek, egyéni értékelés, művészetek, projektek, csoportmunka, hálózatban működés, kollaboratív megoldások az iskolában és azon túl is, az online lehetőségekkel élve.

Mindezekhez jó lenne személyi és tárgyi segítséget kapni, hiszen megvalósításuk nem pusztán elhatározás kérdése, hanem tudás, akarat, munkaidő, anyagi fedezet, szakmai- és szakmaközi együttműködés egyaránt szükséges.

A fenti igények és módszerek tekintetében nemcsak az iskoláknak kéne alakulniuk, hanem az óvodáknak is fejlődniük kell. Ez az egyetlen út, hogy a nemzetközi hírű magyar óvodapedagógia megőrizze a világban betöltött kiemelt szerepét, és ami ennél is fontosabb: természetes módon, ugyanakkor tudatosan biztosítsa a XXI. századi gyermek fejlődését.

Mindezek mellett objektív tényezők is akadályozzák a 0. évfolyam gyors bevezetését. Van-e elég tanterem? Nincs! Van-e elég pedagógus? Nagy a hiány! Felkészültek-e a tanítók erre a pedagógiai módszerre? Még nem! Nem lesz-e az egy év elteltével túl magas az osztálylétszám? Dehogynem! Ebben a magas létszámú osztályban lehet-e differenciáltan tanítani? Nehezen!

A 0. évfolyam nem ördögtől való! Csak nem most, nem így, nem ezért.

A szerző óvodapedagógiai szakértő