Mester Györgyi: Megállók (novella-szekvencia)

Publikálás dátuma
2019.11.16. 10:05

I.   Nyirkos, szúrós ködtől csepegő, novemberi este. A villamosmegálló léchiányos padján szakadt ruhájú férfi kornyadozik. Mellre hanyatló fejjel, magába roskadtan ül. Szeme csukva, mintha levegőt se venne, mintha nem is tudna magáról. Nem részeg. Hogy eszméletlenre igya magát, arra nem telne. Beteg. Elesett, gyenge. Párja előtte toporog, hozzá-hozzányúl, halk szavakkal korholja, szidja. „Térj magadhoz, így nem maradhatsz, megfagysz.” Az arcát paskolja, a fejét emeli, lökdösi, a ruhájánál fogva próbálja felrángatni, hiába. A férfi szinte elalélt. Talán már nem is él, hiába a keltegetés. A megállóban jönnek-mennek az utasok. Leszállnak, felszállnak a járműre. Aki teheti, nagy ívben kikerüli a padon ülőt, van, aki hátat fordít, hogy ne is lássa, mi történik. A nő tehetetlen. Semmi nem használ. Körülnéz. A pad mögötti járdán tócsát világít meg a lámpafény. Odamegy, megmeríti kezét a sáros lében, a vizet párja arcába locsolja. Mossa, paskolja az arcát. Mindhiába. A férfi nem mozdul. Összegörnyedt testét csupán a mozdulat görcse tartja egyben, különben eldőlne. Feje a rángatásra sem reagál, újra meg újra a mellére csuklik. A nő oda-vissza jár, a tócsa és a férfi között. Már dühvel pofozza az arcát, tépi a kócos hajat, de nincs változás. A tócsa zavarossá válik a sok meregetéstől, a felkavarodott sár feketére festi az előbb még ragyogó vízfelszínt. Sáros, gyászos feketébe hajlóra.     II. Már többször éjszakázott abban a buszmegállóban, és még soha nem történt baj. Ezért is választotta, a közeli zsúfolt hajléktalanszálló helyett, éjjeli menedékül. Tél volt, de az enyhébb fajtából. Ami kevés hó hullott, az el is olvadt azonnal. A kerekes székkel simán lehetett közlekedni, és azért vigyázni is megtanult már magára. Közel húsz éve élt az utcán, tudta, mit tehet meg és mit nem. A műanyag falú bódé legvédettebbnek tűnő sarkába vackolta el magát. Behúzott kézifékkel nyugodtan alhat, így álmában még véletlenül sem gurul ki az úttestre. Vastag kabátját összébb húzta, a pokrócot eligazította béna lábain, és már majdnem jó éjszakát kívánt magának, amikor csendesen szállingózni kezdett a hó. Amikor esni kezdett, még nem érezte a hideget, ahogy azonban egyre jobban szakadt, már fázott. Hamarosan össze-összekoccantak a fogai. Hidegérzetét a sűrű pelyhekben hulló hó látványa csak fokozta. A csillagtalan ég mélysötét palástot borított fölé, amelynek feketeségén a zuhogó hófehér pelyhek csak szemernyit enyhítettek. A szél is feltámadt. Hordta a havat, ami már szinte vízszintesen esett. Hamarosan az úttest sem látszott. Jobbnak látta kioldani a kéziféket. Nem sikerült. A karja erős volt, tehát nem benne volt a hiba, de azzal nem számolt, hogy a szakadatlan hóesésben erősen lehűlt a levegő. Ahogy vastagodott a hótakaró, a hőmérséklet fokozatosan fagypont alá süllyedt. A kézifék befagyott. Akárhogy erőlködött, a kerekes szék meg se mozdult. A hó először csak a kocsi kerekeit ostromolta, majd elérte örökös mozdulatlanságba dermedt, béna lábait is. Arra gondolt, ha most jönne egy autó, netán egy gyalogos, talán észrevennék, hogy bajban van. De későre járt, egyetlen taxi, egyetlen ember sem tűnt fel az utcán. Még éjszakai buszjáratra se számíthat, hiszen éppen emiatt, a nyugodt pihenés reményében választotta a félreeső zugot. A hótakaró közben elérte a derekát. Először úgy érezte, mintha még melegítené is. Mint a mezőkön a vetést. Ha betakarja a hó, nem fagy ki az elvetett mag. Amikor a melléig befújta a hó, már jócskán megbánta, hogy nem a szállóra ment aludni. Inkább lopják el azt a kevés cókmókját, azt azért túl lehet élni. A szél arcába vágta a havat, az apró jégszilánkok szinte perzselték a bőrét. Hamarosan úgy érezte, levegőt se kap. Hiába hadakozott, kezével fedte volna orrát, száját, tehetetlen volt: a hó változatlan intenzitással szakadt, mintha soha nem akarna alább hagyni. Amikor a sapkáját is befedte a hó, s a leheletétől megolvadt lé jeges kérget fagyasztott az arcára, egyszerre elálmosodott. Mire megvirrad, eláll a hóesés és a kézifék is kioldódik, gondolta, még mielőtt elszenderült. Hajnalra valóban elállt a hóesés. A hókotró sofőrje erősen furcsállotta a buszmegálló sarkában tornyosuló, valószínűtlenül nagy hókupacot. A kikandikáló cipőorra épp csak egy pillantást vetett, mielőtt továbbhajtott volna, hogy folytassa az utak megtisztítását a hamarosan induló forgalom számára. Összeborzadt a gondolattól, hogy valaki netán mezítláb mászkál ebben a cudar időben.    III. A nő a tavaszi zápor elől menekült be a buszmegálló műanyag borítású, védett ölébe. Fedél alá érve aprólékosan vizslatta a ruházatát, nem érte-e valami károsodás. Pillantása lentről felfelé futott a testén, kezdve a cipővel. Elégedetten konstatálta, az elegáns cipő ugyan besározódott, és a nadrágja szára is csatakos lett kissé, de hál’ istennek, a drága háromnegyedes bőrkabátnak csak az ujján csillogott pár esőcsepp. Pedig mintha dézsából öntötték volna, úgy zuhogott, szakadt az ég sűrű leve. Ezután az esernyőjét vette szemügyre, de mielőtt körbeforgatta volna, hogy lerázza róla a vizet, oldalra nézett, nehogy valakit lefröcsköljön. Csak ekkor vette észre, nincs egyedül. A megálló sarkában, zugban megbújó félénk vadként, egy másik nő állt. A kinézete korántsem volt olyan magabiztos, mint az ernyősé. Láthatóan nem várakozott, inkább meghúzódott a borult ég által leárnyékolt, félhomályos sarokban. Öltözete több mint szokatlan volt, ugyanakkor nem nélkülözött némi praktikusságot. Pamut harisnyanadrágba bújtatott lábfejére ráadásnak zöld bokazoknit húzott, lábán – a nedves idő ellenére – nyitott, piszkosszürkére kopott fehér fapapucs otrombáskodott, vastag szoknyája ott harangozott csontos térde magasságában, rajta éktelenkedett még egy kötény és egy oldalt megkötött, rózsaszín kendő. Felső ruházata legalább háromrétegű volt, egymást túllicitálva lógtak a derekán, ferdén, kancsalítva, a sárga trikó, a piros pulóver meg a szürke színű, kinyúlt kardigán. Fekete, rövid haja nedvesen, kócos hullámokban tapadt a fejére, bőre azonban tiszta volt, simán feszült időjárástól barnára cserzett arcára. Nem volt nála se csomag, se táska. Ő nem aggódott a ruházata miatt. Közömbösen bámult kifelé az esőbe, mely változatlan intenzitással szakadt. A jól öltözött asszony is az esőt nézte, de távolról sem olyan érdektelen bámészkodással. Arcára volt írva, valójában gyönyörködik az égből patakzó vízözönben. A lezúduló sűrű, kemény cseppek apróbb-nagyobb köröcskéket, örvényeket rajzoltak maguk köré, az aszfalton hömpölygő áradat tetejére. Pillantása ekkor távolabbra, a ködből kibontakozó hegyek felé révedt, képzeletben maga elé vetítve a tavaszi erdők zöldjét, az erdő fáinak, cserjéinek, összességükben áttetsző fátyolt alkotó, szilvamag nagyságú zsenge levélkéit, amint éppen nagy locspoccsal fürdeti őket az anyatermészet… Micsoda jót tesz ez a nagy eső az agrikultúrának! Gazdag gabonatermés várható az idén… Mintha olvasott volna erről valamelyik lapban. A gondolattól szinte az orrában érezte a frissen sült kenyér illatát, és nyelt egyet. A másik asszony egyre fokozódó elkeseredéssel nézte a szűnni nem akaró zuhatagot. Kátránypapírral fedett lombkunyhójukra gondolt, ahol társával éjszakázni szoktak. Ebben a nagy felhőszakadásban bizonyára mindenük elázik, hiába mondta a férfinak, hogy muszáj keríteniük valami nagyobb nejlonzsákot, esetleg többet is, és biztosítékul ráteríteni a búvóhelyükre. Tavaly ősszel is, a nagy esőkben mindketten összeszedtek egy-egy tüdőgyulladást, a párját majdnem elvitte. A fák meg… Még igazán ki sem lombosodtak, kopár, száraz kórónak tűnnek, az apró levelek pedig nem fogják fel az esőt. Vacak, nyamvadt kis levelek, minden vizet áteresztenek, egyenest a nyakukba hullik az áldás. Milyen nehezen fog megszáradni a rajta lévő, többrétegű nedves ruha! A cipője is teljesen átázott. Pedig, tetszik, nem tetszik, ezt kell viselnie egészen télig. Talán még a sár is elönti őket. Hiába polcolták fel az ennivalót, az a kis száraz kenyér meg fog penészedni. Elfordult, és kiköpött az úttesten piszkos áradatként levonuló vízbe. Közben, egyik pillanatról a másikra, mintha elvágták volna, elállt az eső. A hegyek felől még gomolygott a köd, a megázott aszfalt azonban már száradva gőzölgött, és az égen felsejlett egy halovány szivárvány. Megjelentével egy időben, mint egy látomás, feltűnt a kanyarban az autóbusz. A jól öltözött nő felszállt, a másik pedig elindult. Gyalog, ugyanabba az irányba.
Szerző

Párnával a fején – Interjú Babarczy Eszterrel

Publikálás dátuma
2019.11.09. 16:50

Fotó: Barbara Gabriella / Népszava
Depresszió, demenciával való küzdelem, öngyilkossági kísérletek, saját test elfogadása, szülés, anya-gyerek kapcsolat, nagymamaság vagy éppen egy melltartóvásárlás viszontagságai és örömei. Babarczy Eszter A mérgezett nő című, regényfolyammá váló novellafüzére tabusított érzéseket, élethelyzeteket jár körül – mellbevágóan őszintén és nyersen. Az egyetemi oktató, műfordító, eszme- és művészettörténésszel új, életrajzi ihletésű fikciós kötetéről beszélgettünk.
Életének olyan intim helyzeteit, érzéseit taglalja, amelyeket mások talán még saját maguk előtt is szégyellnek. Ön viszont közreadta. Honnan a bátorság?  Szélsőségesen vitatott dolgokba megyek bele, ilyen vagyok. Nagy részben valóban önéletrajzi a kötet, illetve olyan szi­tuá­ció­kat bont ki, amelyek az én életemhez kötődnek, de azért ezek fikciós történetek. Reményeim szerint úgy megírva, hogy irodalommá és másoknak is átélhetővé válik. És persze meghagytam azt a szabadságot, hogy az olvasó másra, akár saját magára is vonatkoztathassa. Az eddigi visszajelzések szerint sokan ismertek a saját életükre, amit igazából sajnálok, mert egyes novellákban szörnyű dolgok történnek. Többféle, a női sorsba belekódolt, tabudöntögető témát feszegetek: eutanázia, a halálközeliség nehézségei a család számára, nőnek születés és nővé válás különbsége, női szerepekkel való azonosulás, nemi erőszak. Mennyi köze van az írásoknak a #metoo kampányhoz?  Nem áll távol tőle, de a #metoo csak az áldozatokról szól, a novelláim ennél összetettebb problémákat vetnek fel. A főszereplőt többször megerőszakolják – aminek szintén van konkrét alapja, ahogy a legtöbb nő sajnos átél ilyet –, de foglalkozom az elkerülés lehetséges módjaival és az önsorsrontással is. Az erőszak gyakran nem úgy néz ki, hogy kést tartanak a torkunkhoz, hanem úgy, hogy beleszokunk egy passzív szerepbe, és így csúszunk bele ilyen helyzetekbe, s vesznek erőszakot rajtunk. Nincs erőnk, magabiztosságunk, hogy azt mondjuk: nem akarom, hagyjál békén! Az erőszakkal foglalkozó szövegeknek az is a célja, hogy megmutassa, mi mit teszünk magunkkal, hogyan romboljuk a saját sorsunkat úgy, hogy sokszor észre sem vesszük. És honnan jött az ötlet, hogy minderről szépirodalmat írjon?  Eredetileg felkérésre születtek női sorsokról szóló írásaim, amik megjelentek például Forgács Zsuzsa Szomjas Oázis című antológiájában és más folyóiratokban. Volt egy majdnem kész önéletrajzi könyvem, abban is szerepeltek ilyen tematikájú írások, de azt kidobtam, nem éreztem elég jónak. Aztán tavaly októberben elérkezettnek láttam az időt, összeszedtem a kéz­iratai­mat, vettem egy nagy levegőt és elküldtem Nagy Boglárkának, a Jelenkor szerkesztőjének. Pozitív volt a válasza. Írtam még hozzá nagyjából 6-7 novellát, így lett egy posztmodern életrajz, ami egy (vagy több) nő lehetséges életeit, élethelyzeteit mutatja be. A sokféle nehézség, tragédia, útkeresés után mikor kötött békét magával, mikor szerette meg magát nőként?  A gyerek születése változtatott meg mindent. Biológiailag egy gyermekem van, de két másik gyereket is nevelgetek. Az anya-gyerek viszony a legtisztább és legcsodálatosabb viszony, és én ilyenből gyönyörűeket kaptam, amik minden rosszért – abból is volt jó sok – kárpótolnak. Ez tett engem nővé. Nem vagyok nagy puszilgatós, ölelgetős típus, de az nekem természetes és nagyon jólesik, hogy a 26 éves fiam időnként még ma is megfogja a kezemet az utcán.
A novellákból úgy tűnik: az anyaságon kívül nem sok jó van abban, ha az ember nő.  Különböző női sorsok vannak. Én depressziós vagyok, ezt vállalom, anyukám is az volt, és szerintem az ő anyukája is. Erről is nyíltan kell beszélni. Volt öngyilkossági kísérletem is, vállalom, de normális ember vagyok, anya vagyok és egyetemen tanítok. Ez azért nem magánügy, mert segíthet másoknak. Rengeteget számít, hogy valaki arccal, névvel vállalja ezeket a dolgokat. Ha olyan privilégiumaim vannak, hogy könyvem jelenhet meg, cikket írnak rólam, akkor tartozom annyival, hogy elmondjam a sorstársaimnak: nem vagytok egyedül és meg lehet küzdeni a problémákkal. 19 éve működik egy online lelkisegély-szolgálatom, a honlapon (bura.hu), kiadványokon, történeteken kívül konkrét segítségnyújtás is zajlik. Nem teszi kiszolgáltatottá magát a diákjai, kollégái előtt azzal, hogy a könyvből ezt az oldalát is megismerhetik?  Ez egy nagyon nyers, erős mondatokból álló, bevállalós könyv, vállalom az összes következményét. Eddig még nem ért hátrány miatta. Rengeteg diák jön oda hozzám, hogy segítségre szorul, és teljesen ismeretlenek is rám írtak, hogy gyomronvágásszerű élmény volt számukra a könyv. A háromból két gyerekem olvasta és tetszett nekik. Attól szorongok picit, hogy az irodalmi közeg hogyan fogadja. Örülnék, ha nem önvallomásként, hanem irodalmi szövegként állná meg a helyét. Azt tudom, hogy Nádas Péter kért egy példányt belőle, nagyon kíváncsi lennék a véleményére. Máshogy ír szépirodalmat, mint mondjuk tanulmányt vagy publicisztikát?  Az ágyban fekszem, fejemre rakok egy párnát, és így, szinte teljes izolációban megszületik az első mondat és a mondandóm körvonala, utána leülök a géphez és viszonylag gyorsan megírom a szöveget, bármilyen műfajról van szó. Tervezek egy következő novellafüzért is a magyarországi romák helyzetéről, valós alappal, de szintén fikcionalizálva. Van egy roma család, akiket több mint 10 éve patronálok, rengeteget tanultam tőlük arról például, hogy milyen romaként, 8 általánost végezve élni a keleti határszélen. Már gondolkozom az első mondaton, fejemen a párnával.
Frissítve: 2019.11.09. 19:27

Dragomán György: Látósdi (Kontra Ágnes képei közé)

Publikálás dátuma
2019.11.09. 14:17
Kontra Ágnes: Fényszigetek 100x150cm olaj-vászon
Látósdit fogunk játszani a testvéremmel. Lehunyom a szemem, a testvérem is lehunyja az övét, a nap felé tartja az arcát, a nap átsüt a szemhéján, át a bőr és rétegein, át az erek falain, át az izmok szövetein, át a sejtek membránjain, át a finom hártyákon, át a retinán, a pupillán, a csarnokvizen, fénykört lobbant a szemhéja mögött, vörös fénykört, fekete lángot, érzem, látom. Én háttal állok a napnak, háttal állok a testvéremnek, az én arcom nem éri fény, az én szemhéjam nem éri fény, mégis ott a szemhéjam mögött az, amit a testvérem lehunyt szeme lát, szinte nem is látom még, csak érzem, halványan finoman Messze vagyunk még egymástól, de elindulunk szépen lassan egymás felé, lépésről lépésre közeledünk a másik felé, aztán amikor összeér a hátunk, akkor megállunk, és összekulcsoljuk a két karunkat, és forogni kezdünk, először lassan, aztán gyorsabban, aztán még gyorsabban, aztán még annál is gyorsabban, még annál is, még annál is, még annál is gyorsabban aztán, amikor már nem bírjuk tovább lezökkenünk a földre, úgy, hogy közben végig egymás hátának nyomjuk a hátunk. Örvénylik és forog a szemhéjunk mögött a sötétség, örvénylik és forog a szemhéjunk mögött a fény, megtámasztjuk a földön a lábunk, és egymásnak nyomjuk a gerincünk és a hátunk és a vállunk, olyan erővel, hogy tudjuk, hogyha akarnánk, akkor akár fel is tudnánk egyszerre állni, tántorogva, egymást támogatva állnánk fel, elképzelem, és tudom, hogy a testvérem is elképzeli, majdnem olyan, mintha megtörtént volna, de nem állunk fel, hanem csak ülünk, és érezzük a hátunkon a másik hátát, a vállunkon a másik vállát, nem mondunk semmit, hanem csak szépen ülünk és várjuk, hogy elmúljon a szédülés, és összehangolódjon a légzésünk, úgy, hogy amikor én kifújom a levegőt, akkor a testvérem beszívja, és amikor a testvérem beszívja, akkor én kifújom, szépen lassan, szépen lassan, szépen lassan, figyelni kell a légzést, de gondolni nem szabad rá, mert hogyha gondolnék is rá, akkor a testvérem testére kéne gondoljak, arra, hogy ott a gerince a gerincem mögött, és a bordái a bordám mögött, és a tüdeje a tüdőm mögött, és a szíve a szívem mögött, és akkor ő is az én testemen gondolkozna, az egy másik játék lenne, a testesdi, azt már nem szoktuk játszani, mert túl fájdalmas abbahagyni, mert amikor felállunk és ellépünk egymástól, akkor azt érezzük, hogy levágták a karunk, levágták a vállunk, levágták a fejünk, ezért egy ideje már nem játszunk testesdit, és most se fogunk, de persze mind a ketten gondolunk rá egy kicsit, arra, hogy milyen jó volt, amikor még úgy tudtunk játszani, hogy nem fájt, amikor még úgy tudtunk elválni is és összekapcsolódni is, hogy nem tudtuk se azt, hogy mi az összekapcsolódás, se azt, hogy mi az elválás, mert nem fájt egyik se, hanem csak megtörtént, de mind a ketten tudjuk, hogy a testesdi, az már túl fájdalmas játék, azt most nem játszhatjuk, úgyhogy most nem is szabad egymás testére gondoljunk, hanem csak ülünk és várjuk, hogy összehangolódjon a légzésünk, és amikor már szépen lassan egyszerre lélegzünk, akkor elkezdünk látni, egyikünk kinyitja a szemét, nem tudjuk, hogy melyikünk, vagy én, vagy a testvérem, nem számít, mert egyszerre látunk, én úgy, mintha az ő szemén át, és ő úgy, mintha az én szememen át, még ha az enyém is, akkor is a másiké, még ha az övé is, akkor is a másiké, ez a látósdi lényege, máskor is látunk, igen, mindig, amikor nyitva a szemünk, mindig, de ez most nem olyan, ez nem sima látás, ez több is, és kevesebb is, ez más, olyan, mintha először, olyan, mint amikor először, hiába tudjuk, hogy sokadszor, mégis először, legelőször, legeslegelőször. Mindegy, hogy mi van előttünk, mondjuk legyen egy régi út kanyarulata, vagy legyen az ég előtt lengő sötét levélerdő, vagy legyen a nap árnyéka, vagy a telihold fényes lenyomata, vagy legyen egy darab uszadékfa, amit kisodort az áramlás a homokra, amikor látósdit játszunk, nem számít, hogy mit látunk, hanem az számít, hogy látunk, egyszerre a magunk szemén át, és a másik szemén át, a valóság felragyog, meghunyorgat, szemünkbe veri a fényt, minden régi és minden új, minden felület mélyebb önmagánál, a rétegek alatt újabb rétegek, és azok alatt még továbbiak, úgy, ahogy az ég kékje mögött is ott az űr feketéje, csak nehéz kilátni belőle, úgy, ahogy a homok fehérsége alatt is ott az agyagos föld vöröse, csak nehéz kilátni mögüle, ezt látom, amikor a testvérem szemén keresztül látok, és ő is ezt látja, amikor az én szememen keresztül lát, egyszerre a felszínt és egyszerre a mélyet, a világ egyszerre nagyon régi és a nagyon új, amikor látósdit játszunk, semmit se látunk, de mindent látunk, úgy látjuk a mindent, mint a semmit, úgy látjuk a semmit, mint a valamit, ez a látósdi, amikor egyszerre látunk nagyon közelről és nagyon távolról, ez, amikor oda látunk be a másik szemén át, abba a résbe, ami elválasztja egymástól a létezőket és nemlétezőket, a valamit és a semmit. Ülünk a testvéremmel, egymás légzésének ritmusában, egyikünk lehunyja, másikunk ugyanabban a pillanatban kinyitja a szemét, látósdit játszunk, mindent látunk, semmit se látunk.  Elhangzott Kontra Ágnes Kijelölt tér című kiállításmegnyitóján a B32 Galériában október 21-én.
Frissítve: 2019.11.10. 09:18