Mester Györgyi: Megállók (novella-szekvencia)

Nyirkos, szúrós ködtől csepegő, novemberi este. A villamosmegálló léchiányos padján szakadt ruhájú férfi kornyadozik. Mellre hanyatló fejjel, magába roskadtan ül. Szeme csukva, mintha levegőt se venne, mintha nem is tudna magáról. Nem részeg. Hogy eszméletlenre igya magát, arra nem telne. Beteg. Elesett, gyenge. Párja előtte toporog, hozzá-hozzányúl, halk szavakkal korholja, szidja. „Térj magadhoz, így nem maradhatsz, megfagysz.” Az arcát paskolja, a fejét emeli, lökdösi, a ruhájánál fogva próbálja felrángatni, hiába. A férfi szinte elalélt. Talán már nem is él, hiába a keltegetés.

A megállóban jönnek-mennek az utasok. Leszállnak, felszállnak a járműre. Aki teheti, nagy ívben kikerüli a padon ülőt, van, aki hátat fordít, hogy ne is lássa, mi történik.

A nő tehetetlen. Semmi nem használ. Körülnéz. A pad mögötti járdán tócsát világít meg a lámpafény. Odamegy, megmeríti kezét a sáros lében, a vizet párja arcába locsolja. Mossa, paskolja az arcát. Mindhiába. A férfi nem mozdul. Összegörnyedt testét csupán a mozdulat görcse tartja egyben, különben eldőlne. Feje a rángatásra sem reagál, újra meg újra a mellére csuklik. A nő oda-vissza jár, a tócsa és a férfi között. Már dühvel pofozza az arcát, tépi a kócos hajat, de nincs változás.

A tócsa zavarossá válik a sok meregetéstől, a felkavarodott sár feketére festi az előbb még ragyogó vízfelszínt. Sáros, gyászos feketébe hajlóra.

II.

Már többször éjszakázott abban a buszmegállóban, és még soha nem történt baj. Ezért is választotta, a közeli zsúfolt hajléktalanszálló helyett, éjjeli menedékül.

Tél volt, de az enyhébb fajtából. Ami kevés hó hullott, az el is olvadt azonnal. A kerekes székkel simán lehetett közlekedni, és azért vigyázni is megtanult már magára. Közel húsz éve élt az utcán, tudta, mit tehet meg és mit nem.

A műanyag falú bódé legvédettebbnek tűnő sarkába vackolta el magát. Behúzott kézifékkel nyugodtan alhat, így álmában még véletlenül sem gurul ki az úttestre. Vastag kabátját összébb húzta, a pokrócot eligazította béna lábain, és már majdnem jó éjszakát kívánt magának, amikor csendesen szállingózni kezdett a hó.

Amikor esni kezdett, még nem érezte a hideget, ahogy azonban egyre jobban szakadt, már fázott. Hamarosan össze-összekoccantak a fogai. Hidegérzetét a sűrű pelyhekben hulló hó látványa csak fokozta. A csillagtalan ég mélysötét palástot borított fölé, amelynek feketeségén a zuhogó hófehér pelyhek csak szemernyit enyhítettek.

A szél is feltámadt. Hordta a havat, ami már szinte vízszintesen esett. Hamarosan az úttest sem látszott. Jobbnak látta kioldani a kéziféket. Nem sikerült. A karja erős volt, tehát nem benne volt a hiba, de azzal nem számolt, hogy a szakadatlan hóesésben erősen lehűlt a levegő. Ahogy vastagodott a hótakaró, a hőmérséklet fokozatosan fagypont alá süllyedt. A kézifék befagyott. Akárhogy erőlködött, a kerekes szék meg se mozdult. A hó először csak a kocsi kerekeit ostromolta, majd elérte örökös mozdulatlanságba dermedt, béna lábait is.

Arra gondolt, ha most jönne egy autó, netán egy gyalogos, talán észrevennék, hogy bajban van. De későre járt, egyetlen taxi, egyetlen ember sem tűnt fel az utcán. Még éjszakai buszjáratra se számíthat, hiszen éppen emiatt, a nyugodt pihenés reményében választotta a félreeső zugot.

A hótakaró közben elérte a derekát. Először úgy érezte, mintha még melegítené is. Mint a mezőkön a vetést. Ha betakarja a hó, nem fagy ki az elvetett mag.

Amikor a melléig befújta a hó, már jócskán megbánta, hogy nem a szállóra ment aludni. Inkább lopják el azt a kevés cókmókját, azt azért túl lehet élni.

A szél arcába vágta a havat, az apró jégszilánkok szinte perzselték a bőrét. Hamarosan úgy érezte, levegőt se kap. Hiába hadakozott, kezével fedte volna orrát, száját, tehetetlen volt: a hó változatlan intenzitással szakadt, mintha soha nem akarna alább hagyni.

Amikor a sapkáját is befedte a hó, s a leheletétől megolvadt lé jeges kérget fagyasztott az arcára, egyszerre elálmosodott. Mire megvirrad, eláll a hóesés és a kézifék is kioldódik, gondolta, még mielőtt elszenderült.

Hajnalra valóban elállt a hóesés.

A hókotró sofőrje erősen furcsállotta a buszmegálló sarkában tornyosuló, valószínűtlenül nagy hókupacot. A kikandikáló cipőorra épp csak egy pillantást vetett, mielőtt továbbhajtott volna, hogy folytassa az utak megtisztítását a hamarosan induló forgalom számára. Összeborzadt a gondolattól, hogy valaki netán mezítláb mászkál ebben a cudar időben.

III.

A nő a tavaszi zápor elől menekült be a buszmegálló műanyag borítású, védett ölébe. Fedél alá érve aprólékosan vizslatta a ruházatát, nem érte-e valami károsodás. Pillantása lentről felfelé futott a testén, kezdve a cipővel. Elégedetten konstatálta, az elegáns cipő ugyan besározódott, és a nadrágja szára is csatakos lett kissé, de hál’ istennek, a drága háromnegyedes bőrkabátnak csak az ujján csillogott pár esőcsepp. Pedig mintha dézsából öntötték volna, úgy zuhogott, szakadt az ég sűrű leve. Ezután az esernyőjét vette szemügyre, de mielőtt körbeforgatta volna, hogy lerázza róla a vizet, oldalra nézett, nehogy valakit lefröcsköljön. Csak ekkor vette észre, nincs egyedül. A megálló sarkában, zugban megbújó félénk vadként, egy másik nő állt.

A kinézete korántsem volt olyan magabiztos, mint az ernyősé. Láthatóan nem várakozott, inkább meghúzódott a borult ég által leárnyékolt, félhomályos sarokban. Öltözete több mint szokatlan volt, ugyanakkor nem nélkülözött némi praktikusságot. Pamut harisnyanadrágba bújtatott lábfejére ráadásnak zöld bokazoknit húzott, lábán – a nedves idő ellenére – nyitott, piszkosszürkére kopott fehér fapapucs otrombáskodott, vastag szoknyája ott harangozott csontos térde magasságában, rajta éktelenkedett még egy kötény és egy oldalt megkötött, rózsaszín kendő. Felső ruházata legalább háromrétegű volt, egymást túllicitálva lógtak a derekán, ferdén, kancsalítva, a sárga trikó, a piros pulóver meg a szürke színű, kinyúlt kardigán. Fekete, rövid haja nedvesen, kócos hullámokban tapadt a fejére, bőre azonban tiszta volt, simán feszült időjárástól barnára cserzett arcára. Nem volt nála se csomag, se táska. Ő nem aggódott a ruházata miatt. Közömbösen bámult kifelé az esőbe, mely változatlan intenzitással szakadt.

A jól öltözött asszony is az esőt nézte, de távolról sem olyan érdektelen bámészkodással. Arcára volt írva, valójában gyönyörködik az égből patakzó vízözönben. A lezúduló sűrű, kemény cseppek apróbb-nagyobb köröcskéket, örvényeket rajzoltak maguk köré, az aszfalton hömpölygő áradat tetejére. Pillantása ekkor távolabbra, a ködből kibontakozó hegyek felé révedt, képzeletben maga elé vetítve a tavaszi erdők zöldjét, az erdő fáinak, cserjéinek, összességükben áttetsző fátyolt alkotó, szilvamag nagyságú zsenge levélkéit, amint éppen nagy locspoccsal fürdeti őket az anyatermészet… Micsoda jót tesz ez a nagy eső az agrikultúrának! Gazdag gabonatermés várható az idén… Mintha olvasott volna erről valamelyik lapban. A gondolattól szinte az orrában érezte a frissen sült kenyér illatát, és nyelt egyet.

A másik asszony egyre fokozódó elkeseredéssel nézte a szűnni nem akaró zuhatagot. Kátránypapírral fedett lombkunyhójukra gondolt, ahol társával éjszakázni szoktak. Ebben a nagy felhőszakadásban bizonyára mindenük elázik, hiába mondta a férfinak, hogy muszáj keríteniük valami nagyobb nejlonzsákot, esetleg többet is, és biztosítékul ráteríteni a búvóhelyükre. Tavaly ősszel is, a nagy esőkben mindketten összeszedtek egy-egy tüdőgyulladást, a párját majdnem elvitte. A fák meg… Még igazán ki sem lombosodtak, kopár, száraz kórónak tűnnek, az apró levelek pedig nem fogják fel az esőt. Vacak, nyamvadt kis levelek, minden vizet áteresztenek, egyenest a nyakukba hullik az áldás. Milyen nehezen fog megszáradni a rajta lévő, többrétegű nedves ruha! A cipője is teljesen átázott. Pedig, tetszik, nem tetszik, ezt kell viselnie egészen télig. Talán még a sár is elönti őket. Hiába polcolták fel az ennivalót, az a kis száraz kenyér meg fog penészedni. Elfordult, és kiköpött az úttesten piszkos áradatként levonuló vízbe.

Közben, egyik pillanatról a másikra, mintha elvágták volna, elállt az eső. A hegyek felől még gomolygott a köd, a megázott aszfalt azonban már száradva gőzölgött, és az égen felsejlett egy halovány szivárvány. Megjelentével egy időben, mint egy látomás, feltűnt a kanyarban az autóbusz.

A jól öltözött nő felszállt, a másik pedig elindult. Gyalog, ugyanabba az irányba.