Heti abszurd: Hibapásztor

Publikálás dátuma
2019.11.17. 07:30

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
– Leülhettek. Leülnek. Dermedten néznek maguk elé, előttük a kolostor fehér fala. A freskókat takaró mázolás akár a lopásuk allegóriája is lehetne, de ezen egyikük sem gondolkodik. Mindenki a kérdést várja. Ami megérkezik. – Hát akkor ezt most mégis hogy? – kérdezi. Ezt, vagy valami ilyesmit, az értelmetlen kérdést nehéz megjegyezni. Negyedik hete ezt kérdezi. Vagy valami ilyesmit. – Keveset költünk az eredményeink bemutatására, főnök – rekedtes hang szól kiszáradt torokból. – Több mint 90 milliárdot költünk az MTVA-ra, Tóni se tudja mennyit, az országot leuraló KESMÁ-ra, az ÁSZ sose fogja megtudni, mennyit a kampányra. Az Isten pénze sem elég nektek? – Igen, főnök! Szóltál? – Nem, nem szóltam. Figyelnél, az istenfáját, meg a teringettét! – Mint Stüszi vadász a norvég szarvasra, főnök! Monca! – Mit kezdjünk az önkormányzatokkal? Előbb-utóbb elfelejtik, hogy Miskolcon, Gödöllőn is nyíltan megzsaroltam az országot, és Szegeddel távolról tettem ugyanezt? – El, főnök. És hát egyenesen megmondtad, együttműködsz a megválasztott önkormányzatokkal, mert ez Magyarország érdeke, és őket is magyarok választották. – Elmentek otthonról? Szegény tendert az ág is húzza? Csak nem gondolod, hogy ölbe tett kézzel hagyjuk, hogy 2022-ig megerősödjenek, és agyonnyerjék magukat a parlamentin? Éppen elég, hogy kipöckölik egy raklap káderünket a holdingokból, igazgatótanácsokból, felügyelő bizottságokból. Hová tegyük őket? Minisztériumok? Elfér még ott valaki? – Aligha, főnök. Hiába növeltük kétszeresére a bürokráciát, már az erkélyen is lógnak. – Hát ezt mondom, a térgyekalácsit. Sok jó ember mégis csak sok jó ember. Nem pedig kevés. – Akkor, mit tesz Isten, teszünk valamit? – Naná. Elvesszük az önkormányzatok összes pénzét. Mindenki addig nyújtózkodhat, ameddig a közigazgatási vasszűz ér. Judit, egy pofás kis törvény rendel. Az iparűzési bevétel minden fillérjét a tömegközlekedésre kell költeniük, nem szólhatnának bele, mi épül a településükön, és mi nem. Karigeri gellert kap, hihi. – Hihi. – Nem röhög. – Mondom tovább, mint egyszeri székely, aki mondja tovább. A szabálysértési ügyeket a rendőrségnek adjuk. Et cetera. – De nem fogják összekötni az emberek az ő fejükben, Lokál ide, HírTv oda, Sajtóklub ide, Heti Terror oda, Origo ide, Mediaworks oda, TV2 ide, Keménymag oda… – Elszédülök, ha nem hagyod abba. – Szóval, azt mondtuk, nem szívatjuk meg az ellenzéki önkormányzatokat. – Az három hete volt. És úgy tudják, hogy én még sosem hazudtam – kolbásztöltés közben. Nem röhög! – Főnök, megjött Laci javaslatcsomagja a randalírozó, hazaáruló, sorosista, kommunista, judeoplutokrata… – Ez kormányülés, nem igehirdetés. Mi van? – Rendesen beszabályozza a renitens, trágár, elvetemült kutyafattyait, akik nem tisztelik sem az Országgyűlést, sem pedig más állami intézményt. – Így van, főnök. Hadházy Ákos ocsmány trágársága csak a jéghegy csúcsát jelenti, a balliberális politikusok munka helyett már hosszú ideje csak botrányt akarnak okozni. – Ja. És főnök, mindennapos volt a botránykeltés, az ocsmány trágárkodás, a nevetséges fetrengés. – Hamar akarok szavazást. Még egy parlamenti gegmém, nem bír többet az én elmém. – Mehet egy kapitális hihi, főnök? – Nem. És amit az előbb elmondtál, azt dobjátok át az Origónak. Jó szöveg. – Főnök, most vannak a Zsoltiék a tévében, földig ér az orruk. – Kapcsolatban vannak a magyar anyafölddel, az jóság. – „Vissza kell térnünk a nép közé, máskülönben elbukunk…”, mondja Andris. És „hogy a Lőrinc nem lop, csak nyer”. És még egy ilyen választás, és Magyarország elveszett. – Magyarország nem veszhet el. Az mi vagyunk. – Nem lehet, hogy időnként valami hibát mégis elkövetünk, főnök? – Nem. A hiba követel minket…
Szerző
Témák
Heti abszurd

Szellemidézés

Publikálás dátuma
2019.11.10. 21:29

Fotó: Barbara Gabriella / Népszava
Ocskay László, az egyik leginkább elfeledett embermentő hős életéről rendeztek különleges előadást a budapesti ELTE Radnóti Miklós Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium diákjai és tanárai.
Ocskay százados 1944 és '45 fordulóján fantasztikus bátorsággal és leleményességgel több ezer üldözött életét mentette meg az egykori zsidó gimnáziumban működő varrodában. A radnótisok a fennmaradt dokumentumok, levelek, és a túlélők beszámolói alapján rekonstruálták a varroda történetét. A több szálon és hely­színen futó interaktív sétaszínházi előadás és a hozzá kapcsolódó kiállítás létrehozása összekovácsolta az iskola tanárait és diákjait.  „Megdöbbentem. Tizenkét éve járok a Radnótiba, és eddig fogalmam sem volt, hogy ez mind itt, ezek között a falak között történt. Elképesztő, hogy a kollektív emlékezet hogyan képes ­elfeledkezni egy ilyen hősről és egy ilyen történetről” – mondja Szojka Tamás, aki idén érettségizik, és egyike volt annak a kilencven szereplőnek, akik előadták Ocskay százados történetét. Ocskay László, „a magyar Schindler” katonai ruhavarró műhelyt működtetett az egykori Abonyi utcai Zsidó Gimnáziumban a vészkorszak idején, zsidók ezreit mentve meg a biztos pusztulástól. (A százados életéről bővebben keretes írásunkban olvashat.) Tanárok és diákok hónapokon át készültek, hogy a lehető legélethűbben adják vissza a több mint 70 évvel ezelőtti történetet. Korabeli ruhákat, tárgyakat, varrógépeket, emlékeket gyűjtöttek össze, így teremtve meg a szokatlan estét. Az ablakokat fekete vászonnal takarták le, ahogy a légi­riadók miatt annak idején is sötétítettek. 
A neonokat pucér izzókra cserélték; aki ezekben a napokban tért be a Cházár András (egykori Abonyi) utcai épületbe, úgy érezhette, hogy egy időkapun át egy másik világba csöppent. „Azt akartuk, hogy a nézők velünk együtt éljék át újra azokat a tragikus időket. Az épület felől közelítettünk, azt remélve, hogy ha közösen járjuk be a helyet, ahol emberek ezreit mentette meg egy csodálatosan bátor ember, könnyebben átélhető lesz a történet. Így találtuk ki a sétálószínházi formát is.” Ezt már Szabó Emese tanárnő mondja. Az Erdélyben született pedagógus angolt és drámát tanít a Radnótiban. Párjával együtt két éve látták az Ocskay Lászlóról készült portréfilmet, és akkor határozták el, hogy mindenképpen létrehozzák ezt az előadást. Számos akadályt kellett leküzdeniük, a pénzhiánytól kezdve a szokatlan feladattól óvakodó diákokig, de végül minden összejött. „Sok szereplő csak az első közös próbán értette meg, miről is szól ez az egész. Voltak, akik sírtak, például a csodálatos szombat köszöntés jelenetnél – meséli Szojka Tamás –, és voltak, akik szóltak a barátaiknak, jöjjenek, mert ebben mindenképpen részt kell venniük. Így aztán végül az lett, hogy bár előre megírt forgatókönyvünk volt, az újonnan jötteknek is ki kellett találnunk kisebb szerepeket.” A varrodában bujkált hosszabb-rövidebb ideig a kor számos kiválósága, köztük Mányai Lajos–Simon Zsuzsa színészházaspár, Jób Dániel rendező, színházigazgató, Kadosa Pál zeneszerző, zongoraművész, Keleti Arthúr író és műfordító, Goda Géza költő és fia, Gábor, a későbbi Kossuth-díjas író és Kabos Endre kardvívó olimpiai bajnok. És persze Kellér Dezső, az ismert kabarészerző és konferanszié, aki – az előadás tanúsága szerint – épp itt mondta az egyik legabszurdabb bon mot-ját, „Nehogy minket vonjanak felelősségre a háború után, csak mert együtt láttak a Duna-parton néhány nyilassal…”. Valahogy ilyen volt az előadás is: szellemes, tragikus és szép.

Ocskay László családjának története a XIII. századig vezethető vissza, magukat a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc kuruc ezredese, a híres-neves Ocskay brigadéros leszármazottjának tartják. Maga Ocskay az Osztrák–Magyar Monarchiában, a közös hadseregben szolgált az I. világháborúban és súlyosan megsebesült. Bár teljesen felépült, mereven maradt bal térdét nem tudta behajlítani. Hadirokkantnak számított, mégis tartalékos tiszt maradt. 1943-ban egy úgynevezett kisegítő munkásszázad parancsnoka lett. Úgy hírlik, kezdetben vonakodott elfogadni a felkínált posztot, ám egy zsidó barátja, dr. Wilhelm György, aki jól ismerte a liberális, náciellenes gondolkodású Ocskayt, végül meggyőzte. Az Ocskay vezette 101/359 számú, úgynevezett ruhagyűjtő század 1944 októberében, a legvadabb nyilasterror idején költözött az Abonyi utcába. A százados már előtte, az I. világháborúban harcolt tiszteken, főtiszteken keresztül, valamint gazdasági és családi vonalon is mindent megmozgatott, hogy megvédje munkaszolgálatos századát az atrocitásoktól. Mivel a háború előtt a Vacuum Oil nevű amerikai olajvállalatnak dolgozott, később az ott szerzett kapcsolatai és anyagi javai segítségével úgy működtette a századot az Abonyi utcai Zsidó Gimnázium falai között, hogy a költségek jelentős részét az olajcég fedezte. Valószínűleg több német egység parancsnokát sikerült lefizetnie az amerikai pénzből. Azt is elintézte a többi között, hogy német katonák adjanak őrséget, akik maguk fékezték meg a kíméletlen nyilas különítményeseket. Ocskayt a háború után, valószínűleg orosz kérésre, letartóztatták. Ellenséges ügynöknek tartották, három és fél hónapot ült börtönben. 1948-ban a család illegálisan Bécsbe menekült, majd 1956-ban az Egyesült Államokba emigrált. Igen szerényen éltek, de a volt százados nem kért, nem várt segítséget – éjjeliőrként kereste kenyerét. Néhány évvel később elesett, eltörte a csípőjét. Kórházba szállították. Tisztelői kórházi ápolására, majd később – mivel sérülése után röviddel elhunyt – temetésére gyűjtésből külön alapot hoztak létre. 1966. március 27-én halt meg. Ocskay Lászlót – mint több háborús embermentőt – a következő évtizedekben Magyarországon elfeledték. Az 1990-es évek közepén bukkant fel újra a neve először az izraeli, majd a magyar sajtóban. Göncz Árpád köztársasági elnök 1996. október 23-án posztumusz arany érdemrenddel ismerte el életmentő tevékenységét.

Szerző

Lady Macmillan szeretője

Publikálás dátuma
2019.11.10. 16:26
Harold és Dorothy Macmillan
Képzeljünk el egy konzervatív országot konzervatív miniszterelnökkel. Egy közkedvelt First Ladyt, mindenki nagymamáját. Képzeljük el, hogy a házaspár három évtizeden át szerelmi háromszögben él egy másik konzervatív politikussal, amit nem is titkolnak, és a két férfi közösen hajt végre történelmi tettet. Képtelenül hangzik? Pedig mindez megesett a múlt századi Nagy-Britanniában.
Szerelem volt az első látásra. Dorothy Macmillan (1900–1966) egy skó­ciai­ fajdkakasvadászaton találkozott Bob Boothby (1900–1986) reményteljes tory parlamenti képviselővel, 1929-ben. Miközben a lápon vártak a lövésre készen, szenvedélyes vonzalom támadt közöttük. A devonshire-i herceg férjezett lánya kész volt mindent feladni a sármos fiatalemberért. Boldogtalan házasságban élt, három pici gyereket nevelt, egy fedél alatt az anyósával, elkeseredett veszekedések közepette. Az energikus, lobbanékony természetű fiatalasszony a kertészkedésben és a teniszben keresett menedéket. Imádott száguldozni; rendszeresen bírságolták meg gyors­hajtásért. Be akart nevezni a Monte-Carlo-ralira, amikor a románc felforgatta az életét.

Divatos viszonyok

Férje, Harold Macmillan (1894–1986) megszállottan dolgozott. Politikusi karrierjét építgette, szintén a konzervatív párt színeiben. Közben a családi könyvkiadóban olyan írók műveit gondozta, mint Kipling, Yeats és Thomas Hardy. Mint az előkelő fiúiskolák egykori diákjai közül sokan, ő sem igazán tudott mit kezdeni a nőkkel, kamaszkorában nem volt alkalma, hogy lányokkal ismerkedjék, tapasztalatokat szerezzen. Neveltetése nem engedte, hogy kifejezze szeretetét, hidegnek és érzéketlennek mutatkozott. A családi konfliktusokban mindig az anyja oldalára állt a feleségével szemben. Úgy érezte, eleget tesz házastársi kötelességeinek – nem is értette, mi baja Dorothynak. Boothby egészen más karakter volt. Könnyed, szellemes, agglegény. Élvezte a társasági életet, flörtölt, gáláns kalandjai voltak, az italt és a szerencsejátékokat sem vetette meg. Mindazonáltal fényes politikai pályafutást jósoltak neki. Már huszonévesen az alsóház tagjává választották Aberdeenben, gyors észjárása miatt Winston Churchill akkori pénzügyminiszter fogadta maga mellé parlamenti magántitkárnak. Liaisonja komolyra fordult Dorothyval, feleségül akarta venni. Ám az asszony hiába kérte a férjét, az hallani sem akart a válásról. A gyerekekre és az anglikán egyház tanítására hivatkozott, aggódott ígéretes előmeneteléért. A válás ugyanis tabu volt. A házasságon kívüli viszony viszont elfogadott, egyenesen divatos az upper class köreiben. Furcsa, zárt klubokra emlékeztető világ volt az, sajátos erkölcsökkel. „Olyan volt, mint egy fallal körülvett város, ki- és bejáratokkal. Útlevél kellett a belépéshez, de ki is dobhatták az embert”, ahogy Violet Bonham Carter bárónő (Asquith miniszterelnök lánya, Helena Bo­nham Carter színésznő nagyanyja) fogalmazott. Persze a szeretőknek szigorúan be kellett tartaniuk az íratlan játékszabályokat, főleg a teljes diszkréciót. A fülig szerelmes ifjú pár viszont fütyült ezekre. Nyíltan béreltek közös szállodai szobát Londonban, együtt utaztak Párizsba, Portugáliába. Lányuk született, akit a férj nevére, Sarah Macmillanként anyakönyveztek. A heves viszony társasági szenzáció lett, híre eljutott a királyhoz is. V. György állítólag csak annyit tanácsolt, csinálják csöndben („keep it quiet”). Többször próbáltak szakítani. Bob hat évvel megismerkedésük után meg is nősült, ráadásul éppen imádottja unokatestvérét, Lady Diana Cavendisht vette el. A házasság eleve kudarcra ítéltetett. Az „öntelt fiatalember” – Boothby önmagát minősítette így visszaemlékezéseiben – belátta ezt, és elvált. Mintha mi sem történt volna, folytatta a viszonyt kollégája feleségével. A két képviselő kapcsolata közben kifogástalanul udvarias maradt, noblesse oblige. Boothby még lobbizott is Churchillnél a férj előléptetéséért.  

Két lázadó konzervatív

Ám a történelem rövidesen még bonyolultabb helyzetet teremtett a három ember között. A két ifjú konzervatív együtt vitte vásárra a bőrét egy olyan ügyért, amelyet mindketten létfontosságúnak tartottak hazájuk jövője szempontjából. Németország Hitler hatalomra jutása után fegyverkezni kezdett, egyre agresszívebben fenyegette Európát. A brit kormány azonban tétlen maradt. Neville Chamberlain miniszterelnök az „appeasement” (megbékítés, kielégítés) taktikáját választotta, azaz mindent ráhagyott a nácikra. Elnézte, ahogy bekebelezik Auszt­riát, aztán a müncheni konferencián rábólintott Csehszlovákia feldarabolására is. A világ katasztrófába rohant. A Führer vérszemet kapott attól, hogy nem ütközik ellenállásba, és 1939-ben lerohanta Lengyelországot. A brit birodalom erre formálisan hadat üzent neki, valójában a sorsukra hagyta a lengyeleket. Ez volt a hírhedt „furcsa háború”. Ám egy maroknyi kormánypárti képviselő felismerte, hogy ez öngyilkos politika, és szembefordult Chamber­lainnel. Macmillan és Boothby vakmerő szövetséget kötött, a csoport vezéralakjai lettek. Pánikkeltőknek, árulóknak kiáltották ki őket. A miniszterelnök még Dánia és Norvégia elestekor is hajlott arra, hogy további engedményeket tegyen Berlinnek. A toryknak csak 1940 májusában sikerült megbuktatniuk saját miniszterelnöküket. Az utód, Churchill már nem alkudozott Hitlerrel. Méltán tiszteli ezért az utókor, ugyanakkor megfeledkezik az őt hatalomra segítő rebellis konzervatívok érdemeiről. Pedig ha ők sutba nem vágják az elvárt vak lojalitást, talán egész Európa a nácik prédája lesz. „Akármilyen cinikus, megcsömörlött, opportunista, politikailag önfejű lett is későbbi életében Macmillan és a többi parlamenti lázadó, akkor tanúsítottak eltökéltséget és erkölcsi bátorságot, amikor a legnagyobb szükség volt rá, a brit történelem legsúlyosabb válsághelyzetében”, összegez Lynne Olson, aki ragyogó monográfiát írt ezekről a „problémás fiatalemberekről” (Troublesome Young Men, 2007). 

Hűséges politikusfeleség

A történelmi fordulatok nem vetettek véget a magánéleti drámának, Lady Macmillan a viharos esztendőkben is Boothby szeretője maradt. Ez pedig a férfi karrierjébe került; nem is csoda, elvégre a szigetországban még Eduárd királynak sem nézték el Wallis Simpsont. A férj, Harold ellenben az új konzervatív nemzedék befolyásos figurája lett, Churchill személyes képviselője Algírban, azután a megszállt Szicíliában a második világháború alatt. Később hadügyminiszter, majd a szuezi válság és Anthony Eden bukása után Nagy-Britannia miniszterelnöke (1957–63). Dorothy pedig, legalábbis politikai értelemben, mindvégig hűséges maradt hozzá. First Ladyként született arisztokratához méltón látta el protokolláris feladatait. Beszédeket mondott, teadélutánokat szervezett, jótékonykodott, elvegyült a nép között, egyszóval fáradhatatlanul dolgozott férje sikeréért. Nem csupán népszerű­ségével segítette Macmillant, hanem a tanácsaival is, hiszen a kormányfő minden lényeges döntése előtt bizalmasan kikérte a véleményét. A Lady szerteágazó rokoni kapcsolatai szintén aranyat értek a diplomáciában: unokaöccse Kennedy amerikai elnök egyik húgát vette feleségül, ami informális csatornát nyitott a két vezető között. JFK a kubai rakétaválság idején „Uncle Haroldnak” szólította brit kollégáját. Ám Dorothy eközben is rendíthetetlenül ragaszkodott régi szerelméhez, akihez addigra már több mint három évtizedes házasságtörő kapcsolat fűzte. Csupán arra volt hajlandó, hogy diszkrétebben találkozgasson Bobbal, mint azelőtt. Kényszerű távolléteik alatt naponta beszéltek telefonon, és folyamatos intim levelezésben álltak. Különös, de a sajtó sohasem leplezte le őket, pedig viszonyuk ismert volt úri körökben, így értelemszerűen a Westminster bennfentes újságírói is tudtak róla. Ám a lapok – a hagyományos fair play szellemében – tiszteletben tartották, hogy a „ménage à trois” magánügy, kizárólag a három érintettre tartozik. A háromszög sírig tartott. Amikor 1966-ban Lady Dorothy szívinfarktusban váratlanul meghalt, mindkét férfi összeomlott. Boothby az ivásban keresett vigaszt, Macmillan a feszített munkában. A nyugalmazott miniszterelnök nagy rakás szerelmes levélre bukkant az asszony hátrahagyott holmija között a Birch Grove-i családi birtokon, amelyektől sohasem volt szíve megválni néhai hitvesének. Úgy határozott, elégeti őket a kert végében. Ám amint hozzálátott, hirtelen szél kerekedett, az idős, rövidlátó államférfi pedig kétségbeesetten kergette a megsemmisítésre ítélt papírlapokat a bokrok között. A tragikomikus esetet utóbb ő maga mesélte el Boothbynak, mert közös gyászukban ketten néha összejártak.