#MeToo: Mind érintettek vagyunk

Publikálás dátuma
2019.11.16. 12:00
Harvey Weinstein
Fotó: TIMOTHY A. CLARY / AFP
A jogkezelés hiányosságai, az elkövetők tettei felett szemet hunyó munkatársak és az áldozatok kiszolgáltatott helyzete is szerepet játszik a hallgatásban és a felmentésben, derül ki a Harvey Weinstein szexuális zaklatásira fényt derítő amerikai újságírók She Said című kötetéből.
Talán nem fordult ki a világ sarkaiból 2017 október ötödikén, ám olyan változások kezdődtek, amelyek hosszú évtizedekre befolyásolhatják nők és férfiak mindennapjait. Ezen a napon jelent meg a New York Times hasábjain Jodi Kantor és Meghan Twohey első cikke Harvey Weinstein amerikai producer régóta tartó, és sorozatosan ismétlődő szexuális zaklatásairól. Az ügy kirobbanását követően világszerte több ezer nő állt nyilvánosság elé az őket ért visszaélésekről és zaklatásokról szóló beszámolókkal. A #MeToo néven elterjedt mozgalom első képviselői a szórakoztató iparból kerültek ki, ám később az élet minden területéről hasonló történetekkel álltak elő áldozatok. E sokak számára sorsfordító történés kezdeteiről és előzményeiről kaphatunk nagyon részletes beszámolót a két oknyomozó újságíró tollából. A szeptemberben megjelent She Said című kötetben immár a magyar közönség is bepillanthat a kulisszák mögé, és végig követheti az újságírók, és a névvel, vagy kezdetben anélkül megszólaló áldozatok dilemmáit, döntéseit, amelyek végül a filmmogul bíróság elé állításához vezettek.
Az izgalmasan felépített kötet részletes és pontos leírásai az eset komplexitását teljes valójában tárják fel az olvasók előtt, s egyúttal betekintést adnak az amerikai újságírás profizmusába is. A történet a 2016-os elnökválasztási kampány során felmerült Donald Trumphoz kötődő szexuális visszaélések beszámolójától egészen a Brett Kavanugh főbíró szenátusi meghallgatása idején elterjedt zaklatási vádakig terjed, noha legfőképpen a The Weinstein Company többszörös Oscar-díjas vezetőjének visszaéléseit tárgyalja. A különböző történetszálak, és az egyes háttérszereplők karakterének ábrázolása mellett a szerzők felhívják a figyelmet arra a mindhárom esetben fennálló összetett helyzetre, amely többször is az elkövetők felmentését tette lehetővé: a jogkezelés egyértelmű hiányosságai, az erőszaktevők és zaklatók tettei felett szemet hunyó alkalmazottak és közvetlen munkatársak, valamint az áldozatok kiszolgáltatott, bizonytalan pozíciója mind-mind szerepet játszott. A szerzők beszámolói a személyes motivációkat és kollektív okokat is feltárják, felvillantva a jövőbeli megoldások lehetőségét is; s mindezek az itthoni közönség számára is meghatározóak lehetnek – a magyar kulturális közéletet az azóta elhunyt Marton Lászlóval és a Kerényi Miklós Gáborral szemben felmerült vádak rázták meg. 
Érdemes kiemelni az írás egy pontját, amelyben a szerzők arról számolnak be, azok, akik egyetértettek a #MeToo mozgalommal, és azok, akik túlzónak találták azt, egy dologban ugyanazt gondolták: még nem történt jelentős változás a munkahelyeken és a törvényhozásban a szexuális bántalmazás megelőzését illetően. „A kisebbik falat viszont sikerült áttörni: a nők hallgatásának falát. A nagyobbikat, a társadalom vagy a társadalmak egy részének a problémától való elzárkózását, valamint azt a falat, amit a hibás joggyakorlat jelent, valószínűleg még nem. De nem zárult le semmi” – mondta a Népszavának Bokor Pál, az Atlantic Press Könyvkiadó főszerkesztője, a kötet fordítója. „Magyarországon voltak hasonló ügyek, de szó sincs arról, hogy bekövetkezett volna komolyabb szemléletváltás. A közbeszédben nem csak a férfiak, hanem a nők részéről is az a nézet dominál, hogy nem kell nagy ügyet csinálni ezekből az esetekből, mert amióta világ a világ, azóta így van, és mi lenne például, ha a férfiak nem mutathatnák ki az érdeklődésüket a nők iránt. Csakhogy ezekben a zaklatási ügyekben nem is erről van szó, hanem arról, hogy senki ne élhessen vissza a hatalmi pozíciójával”. A legtöbb kifogás azért éri ezeket a leleplező ügyeket, mert az áldozatok nem beszéltek akkor, amikor az eset megtörtént. „A késői megszólalásokért lehet a nőket hibáztatni, ám a könyvből elég világosan kiderül, hogy ez nem igazságos. Nagyon gyakran a hallgatási alkuk megkötésével is a nőket vádolják, főleg akkor, hogyha pénzt kaptak érte. Csakhogy itt egy nagyon is megkérdőjelezhető joggyakorlatról van szó: mivel az ügyvédek gyakran húsz-negyven százalékos jutalékot zsebelnek be a hallgatási pénzekből, így valószínűleg nem arra fogják rábeszélni az alanyt, hogy elmondja a hatóságoknak, mi történt, hanem arra, hogy írja alá a titoktartási záradékkal ellátott szerződést".
Az már kiderült, hogy mennyire elterjedt a jelenség az Egyesült Államokban. Magyar viszonylatban még nem világos, milyen mélyre hatolt a munkahelyi viszonyokba az ilyen magatartásforma, és mennyire meghatározó a nők karrierjében – véli Bokor Pál. Lehet, hogy ebből a szempontból is más a magyar gyakorlat, mint az amerikai, de ahogy Harvey Weinstein leleplezése sem maradt nyomtalan, valamiféle szemléletváltozás nálunk is megkezdődött. „Ez egy megállíthatatlan folyamat. Megállíthatatlan, mert a nőknek a társadalomban, a munkaerőpiacon, a közéletben, a politikában betöltött szerepe is változik. A házimunka megváltozása, a háztartások technikai fejlődése, és a technikai fejlődés általában véve is elkerülhetetlenné tesz bizonyos életmódbeli változásokat.”
A könyv megjelenése e változásban is kiemelt szerepet játszhat, azáltal, hogy pontos lenyomatát adja mindazoknak a folyamatoknak, amelyek az ügy kirobbanásához nélkülözhetetlenek voltak. Kivétel nélkül példaértékű azoknak a nőknek a személyes történeteit olvasni, akik nyilatkozataikkal előrébb vitték a történéseket. Az érintettek személyes sorsa megannyi sürgetően megválaszolásra váró kérdést felvethet mindazokban, akik a könyvet a kezükbe veszik. S egyúttal tudatosít is egy fontos tényezőt: bizonyos módon mind érintettek vagyunk.

Infó:

Jodi Kantor – Megan Twohey: She Said Atlantic Press Könyvkiadó, 2019.

Szerző

Itthon is „mindenki” nézi az új Star Wars-szériát

Publikálás dátuma
2019.11.16. 10:05
LUCASFILM
A mandalori megdöntötte a torrentrekordokat, ami több száz milliós letöltésszámot is jelenthet.
Szűk hete a The Mandalorian című sorozat pilot epizódja (próbaepizódja) körül forog a mozgóképes világ. (Úgy tudjuk, a hivatalos magyar cím A mandalori lesz.) Teszem hozzá gyorsan, Magyarországon is, noha a Disney+ nevű új streaming szolgáltatás nálunk csak 2021 őszén tervezik elindítani, de ez nem tudta megakadályozni a filmfogyasztókat abban, hogy „azonnali hatállyal” megnézzék a Star Wars kánon első élőszereplős sorozatának az első epizódját. Nem véletlen tehát, hogy már most, néhány nap után A mandalori megdöntötte a torrentrekordokat, ami több száz milliós letöltésszámot is jelenthet. Biztosan vannak nálam okosabb piaci elemzők a Disney-nél, aki szerint jó ötlet volt első körben csak az Egyesült Államokban, Kanadában és Hollandiában elindítani a Netflix-gyilkosnak szánt vállalkozást, hiszen a tartalom, amelyre dollármilliárdos keretet szánnak – ebből A mandalori első évada csak 130 millió dollár volt – a világ legnagyobb részén illegális tartalomként terjed. Ráadásul úgy, hogy a Disney+ kínálatából „kinyert” verzió tartalmaz dán, francia, finn, lengyel, német, svéd, spanyol és portugál feliratsávot, így a fordítással sem kell bajlódni sok helyen. Persze, az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy a Disney+ egy nap alatt így is több mint tízmillió előfizetőt regisztrálhatott. Ebben pedig vitathatatlanul nagy szerepe van A mandalorinak. A Disney-nek azonban nem csak a streamingszolgáltatás miatt volt fontos, hogy szexi legyen az emberek szemében A mandalori, miután a mozis univerzumban nagyon sok az elégedetlen hang. A Star Wars: Az utolsó jedik az ős rajongók körében népharagot, a Solo: Egy Star Wars történet pedig kvázi érdektelenséget provokált ki – utóbbi, egyes elemzések szerint, ha veszteséget nem is, de a reméltnél csak töredékprofitot termelt. Ennek megfelelően a szűk negyvenperces A manadalori pilotot olyanra kellett megalkotni, hogy egyrészt nehezen lehessen belekötni, másrészt legyen annyira érdekfeszítő, hogy megtartja a nézőket, sőt azokon keresztül újakat húz be. A feladatot a színészből lassan meghatározó rendezővé avanzsáló Jon Favreau kapta meg, aki egyszerre igyekszik tradíciókat tisztelő és modern lenni. A mandalori papíron nagyon bombasztikus elegy. Hiszen a címszereplő belépője nagyon jó – a George Lucastól megszokott intergalaktikus kocsmahangulatban –, amelyből megtudjuk, hogy a főhős, aki egy Boba Fett-féle fejvadász, egyáltalán nem szószátyár, kérdés nélkül öl és ha kell, akkor ehhez még az ajtószerkezetet is igénybe veszi. Az atmoszféra nem véletlen, hiszen a sorozat körülbelül öt évvel A jedi visszatér, tehát a Birodalom bukása után játszódik. A pilot további része egy akciófilmes tempóba feszített western, buddie movie-ba illő dialógusokkal. Mindemellett telerakták sztárokkal és legendákkal az egészet: kisebb időre feltűnik Nick Nolte (és a maszk), Werner Herzog (aki hozza a németes vonásokat), Taika Waititi (egy hisztérikus fejvadász droid hangjaként élvezhetjük) és még Carl Weathers-t (az egykori Apollo Creed) is benyomták. A mandalorit a kitűnő Pedro Pascal (Narcos, Trónok harca, A lelőhely) alakítja, aki, népe és kultúrája szokásai szerint soha nem veszi le a sisakját – reméljük később kiderül, hogy miért kell őt egy ilyen szerepre elpazarolni. Mert, tény, hogy a hangjával játszik, de a fárasztó forgatást egy testdublőrrel is meg lehetett volna oldani –, hangsúlyozom, egyelőre.
Mindemellett a cselekmény szerkezete már-már tisztelgésnek is felfogható a western műfaja előtt: A mandalori tulajdonképpen a névtelen pisztolyhős parafrázisa, aki megy, ahova viszi a megbízatása. Joggal kérdezhetjük: hol van a magányos igazságtévő morális tartása? Merthogy a pilot negyven percéből legalább harmincban gyilkol, ha úgy tetszik, zsoldért. Aztán az utolsó jelenetben lesz egy olyan fordulat, amit a szakmai körökben cliffhangernek (függőben hagyott cselekménynek) hívunk. Annak is a pofátlanabb fajtájából: azonnal néznénk is tovább. A mandalori első része eléri a kívánt hatást. Képes arra, hogy megszólítsa a rajongókat, de azoknak is megfelelő produkció, akiket hidegen hagy a Lucas-féle Skywalker családi kör szappanoperája és a péntek esti mese az erőről. A western megidézésének tekintetében nem annyira innovatív, mint a Firefly című Joss Whedon-sorozat volt, de szűk negyven percből nem lehet nagy következtetéseket levonni. Még az is, lehet, hogy csak beetettek minket.

Itt lesz jövőre

A Disney+ nevű streaming szolgáltatás terjeszkedésének következő állomása Ausztrália és Új-Zéland: itt november 19-től elérhető a szolgáltatás. Az Egyesült Királyságban és Európa boldogabbik felén márciusra tervezik az indulást. Magyarországra és a keleti régióba őszre ígérik az indulást, de a magyar nyelvű honlapon már most elő lehet jegyezni.

Témák
sorozat Star Wars

Hofi Géza nyomában

Publikálás dátuma
2019.11.15. 19:50

Fotó: Béres Márton / Népszava
Bemutatták a Kossuth Kiadó gondozásában megjelent Hofi naplója című kötetet.
Nem ismertem senkit, aki ennyire megtalálta volna a saját szerepét a világban, mint Hofi Géza – mondta lapunknak Szirtes Tamás, a Madách Színház igazgatója az Örkény Könyvesboltban, ahol a Kossuth Kiadó gondozásában megjelent Hofi naplója című kötetet mutatták be. – Nem volt benne semmi színjáték, hamisság, önazonos tudott lenni és őszinte, valószínűleg a szinte páratlan népszerűségét is ennek köszönhette. Én még emlékszem arra az időre, amikor a közgondolkodást az határozta meg, hogy mit mond valamiről Hofi. Többet jelentett az ő véleménye, mit az, hogy mi hangzik el valamiről a rádióban, vagy a televízióban. Arra a kérdésre, hogy mennyire lehetett rendezni őt, a direktor azt felelte: erre nem nagyon volt szükség, mert Hofi a maga műfajában gyakorlatilag önmagát rendezte, mivel nagyon szorgalmas volt, és nagyon gyorsan reagált az aktualitásokra, ezért minden este új elemeket illesztett az estjébe. Hofi Gézát Ádám Ottó, a Madách Színház korábbi igazgatója hívta az akkori Madách Kamarába, és biztosított neki két, három estét hetente. Ezekben az önálló műsorokban partnerként ott ült a színpadon Malek Miklós zeneszerző, aki írt is Hofiról a kötetben. A zene és Hofi kapcsolatáról Malek lapunknak úgy fogalmazott: Hofi prózája és a zenéje összefüggött, egyik segítette a másikat. – Géza ritmusérzéke genetikai adottság volt, de folyamatosan hallgatott zenét, és ha a zenei, vagy énekesei pályát választja, abban is sokra vihette volna. És a legfontosabb, hogy sokakkal ellentétben ő nem a saját fejére tette fel a koronát, hanem megvárta, illetve megdolgozott azért, amíg a közönségtől kapja meg – jegyezte meg Malek Miklós. Hofi Ildikó, aki a kiadó rendelkezésére bocsátotta Hofi képes, rajzos naplóját és több fotót, amelyet még eddig nem publikáltak, kérdésünkre elmondta: hét évig éltek együtt, mivel Hofi tizenhét évvel ezelőtt, nagyon korán, hatvanöt évesen elment. Ám ez az időszak maga volt a tűz, végig egyetértésben és szeretetben. A kötet előszavát Müller Péter írta, de írt benne Hofiról Spiró György, Kalmár Tibor, és több, a művésszel készült archív interjú is bekerült az impozáns kiadványba. Szerepel benne beszélgetés Gajdó Tamás színháztörténésszel és Hofi Ildikóval is. A kötet melléleteként Hofi Gézának a magyar fociról készített karikatúrasorozatát vehetik a kézbe.

Infó:

Hofi naplója Kossuth Kiadó

Szerző
Témák
Hofi Géza könyv