Brexit;történelem;

2019-11-19 09:01:00

A Brexit szinte természetes

A Brexit ügye csak nem jut nyugvópontra. Mindig, amikor úgy tűnik, hogy már kialakul valamilyen kompromisszum, újabb homokszem kerül a gépezetbe. Nemrégen Jeremy Corbyn, a Munkáspárt vezére jelentette be, hogy esetleges kormányra kerülésük esetén azonnal új népszavazást írnak ki a Brexitről. Ami persze jogos és érthető, csak kérdés: mire jó ez az egész?

A kontinensen élők számára érthetetlennek tűnik az angol politika újabb meg újabb fordulata a Brexit ügyében. Valójában persze a Brexit gyökerei messze vezetnek, jóval messzebb a David Cameron által ostobán kiírt népszavazásnál, de még Nagy-Britannia uniós csatlakozásánál is. Sőt, Nagy-Britannia 1973-as csatlakozásánál is messzebb vezetnek a probléma szálai. A Brexit érthetetlen, ha nem vesszük figyelembe az angol eszmetörténeti és politikatörténeti fejlődést. Az a fölfogás, hogy Anglia különbözik a kontinenstől, nem tegnap alakult ki. A XV. századi rózsák háborúja idején egy John Fortescue nevű bíró írt egy könyvet, amelyben kifejtette, hogy Anglia törvényei és politikai rendszere ősibbek, mint a többi királyságé. Vagyis – lefordítva – ősibbek, mint a kontinentális Európáé. Azzal érvelt, hogy míg a többi ország rendszere a római jogon alapul, Anglia jogrendszere a precedensjogon. A XVI. században VIII. Henrik angol király tanácsosai azzal támasztották alá uralkodójuk igényét az önálló angol egyház alapítására, hogy Anglia törvényei régibbek, mint Rómáéi. 

Az 1688-89-es „dicsőséges forradalom” után kiadott Jogok Nyilatkozata véglegesen rögzítette minden szabad angol ember jogait. Egyebek mellett a szólásszabadságot, a zsarnoksággal szembeni önvédelem jogát, azt, hogy minden adókivetés és békeidőben a hadsereg fönntartása a Parlament döntése nélkül törvénytelen. Az angol alkotmányos monarchia olyannyira megkötötte az uralkodó kezét, hogy a francia követ, aki XIV. Lajostól egészen más uralkodási formát szokott meg, megjegyezte levelében, hogy az angliai rendszert alig lehet monarchikus rendszernek tekinteni. Anglia a filozófusok, írók számára kivételes országnak tűnt alkotmányos rendszere miatt. Európa-szerte irigyelve csodálták és csodálva irigyelték az angol ember szabadságát. Persze, tegyük hozzá: az irigyelt „angol szabadságból” egy ideig kimaradtak a zsidók, még sokkal tovább a római katolikusok, a szolgák és a szegények. Legvégül, a XX. században a nők is választójogot kaptak. Ez azonban nem tette semmissé a XVII. század végi angol polgárok önérzetét és büszkeségét abban a kérdésben, hogy saját politikai rendszerük tökéletes. Mi több, a legjobb, ami elképzelhető. 

Innentől datálhatjuk az Európa ügyeitől való angol tartózkodás gyökerét, azt a bizonyos „fényes elszigeteltséget”, amely azonban soha nem zárta ki az agresszív beavatkozást a kontinentális status quo fönntartása érdekében, előbb Spanyolország, aztán Franciaország, majd Oroszország, aztán Németország, majd a Szovjetunió, végül a francia-német/Macron-Merkel tengely ellensúlyozására. Mai szemmel és mai erkölcsi mércével figyelve furcsa, hogy az angol politikus és átlagember természetesnek tartotta a beavatkozást Európa ügyeibe, ha az angol tengeri fölény védelme vagy a kereskedelem biztonsága megkívánta, de az elittől a munkásosztályig az angol nép egy emberként utasította el, hogy Európa bármilyen formában betegye a lábát az angol belügyekbe. 

Az angol politikát saját kivételességének tudatán kívül még egy tényező távolította el a kontinenstől: a gyarmatbirodalom létrehozása. Bár eleinte a gyarmatok inkább vitték a pénzt, mint hozták, nem kétséges, hogy 2-300 éves történelmi léptékben Anglia profitált a gyarmatosítás folyamatából. Az „angol szabadság” értékei – a korlátozott hatalom elve, a föderalizmus, a precedensen és esküdtbíróságon alapuló angol jogrendszer – a telepesekkel együtt átkerültek az óceán túlpartjára. Az amerikai kultúra az angol-protestáns örökségen alapul, hiába próbálják az új idők szellemében visszamenőlegesen is hangsúlyozni a multikulturalizmust. Nem kétséges, hogy az USA politikai kultúrája és intézményei angol gyökerűek, és így sokkal több közük van Angliához, mint például Közép-Európához vagy Afrikához. Az sem változtat ezen, hogy 1775 és 1783 között a tizenhárom észak-amerikai gyarmat függetlenségi háborút indított Anglia ellen. Az amerikai elit etnikailag és nyelvileg túlnyomórészt angol volt, és az angol kultúrán nevelkedve hitt a minden angol szabad embert megillető jogokban. 

Az amerikai-angol viszony a XIX. század elején-közepén tartósan rossz volt, egyebek mellett Kanada hovatartozásának kérdése, az állandó határviták miatt, sőt 1812-1814-ben egy második brit-amerikai háborúra is sor került. Ám a század végén számos amerikai és angol gondolkodó, politikus és publicista (újra) megtalálta az angolszász, azaz amerikai-angol sorsközösséget. Andrew Carnegie acélmágnás 1892-ben prognosztizálta a „Brexitet” (Európától mint kulturális közösségtől), megálmodva az angolszász világ egyesülését: „Mondjanak, amit akarnak, de miként a Nap az égről egyaránt lesüt Angliára és Amerikára, ugyanúgy egy szép hajnalon majd felmegy az égre, és fénylő sugaraival köszönti a Brit-Amerikai Újraegyesült Államokat.” Olyanok hangsúlyozták az amerikai-angol sorsközösséget, mint Rudyard Kipling, aki idősebb testvérként köszöntötte a gyarmatosítók sorába lépő amerikaiakat, vagy John Dos Passos, valamint – az anyagi ágon egyébként amerikai – Winston Churchill. A nagyszámú ír bevándorló ugyan magával hozta engesztelhetetlen – és érthető – angolellenességét, de lényegében az amerikai politikai és gazdasági elitet még mindig az angol, kisebb mértékben a holland rétegek határozták meg. 

Az angol-európai gyökerek kifejezésre jutottak a művészetben is: ez az időszak Amerikában egyes angol művészek, John Ruskin és William Morris által ihletett középkorkultusz, a gothic style kora, amikor az amerikai felső tízezer elkezdi építeni a gótikus stílusú kastélyutánzat-szerű villákat és középületeket, könyvtárakat, és a lakberendezéstől kezdve a képeskönyvek tündérfiguráinak illusztrációjáig mindenben a középkor hangulata dominál. 

Az amerikai polgári rétegek angolbarátsága nagy szerepet játszott az I. világháború idején is. Noha 1917-ig az Egyesült Államok semlegesnek nyilvánította magát, a társadalom angol ajkú része inkább Nagy-Britanniával rokonszenvezett. Fokozatosan alakult ki az a különleges kapcsolat, amely Nagy-Britanniát az Egyesült Államokhoz fűzi. Winston Churchill 1946-os zürichi beszédében meghirdette az egységes Európa koncepcióját. Ám általában rosszul idézik föl a mondottakat. Churchill az „Európai Egyesült Államok” tervét a kontinens népeinek címezte, és nem saját hazájának. Nagy-Britannia helyét a volt miniszterelnök a Nemzetközösségben helyezte el, szoros katonai és politikai szövetségben az Egyesült Államokkal. Tony Blair és Bill Clinton, majd George W. Bush, ma pedig Boris Johnson és Donald Trump viszonya a „különleges kapcsolat” jegyében folytatása a Churchill-Roosevelt viszonynak.

Végső soron sok angol érzi úgy, hogy nem történik más, mint az, hogy Nagy-Britannia visszatér az egykori angolszász dominanciájú világba. Furcsa, hogy sokan még azt a kockázatot is vállalják, hogy Skócia és Észak-Írország elszakad. Ám rosszindulatú interpretáció, amikor az angol társadalom jelentős részének kilépési szándékát leegyszerűsítik a migráció által okozott kihívásokra, a közép- és kelet-európai munkavállalóktól való idegenkedésre. Nyilvánvaló, hogy sok angol számára az Egyesült Államok kulturálisan, intézményrendszerét tekintve (precedensjog, korlátozott hatalom elve, fékek és ellensúlyok rendszere) ma is közelebb van, mint akár Németország, akár Franciaország. 

Ez a kulturális hagyomány nagy mértékben szerepet kapott a tragikus népszavazáson. Nem az angol társadalom egészének, hanem az angol elitnek a felelőssége, hogy ne szítsa az Európai Unióval szembeni gyűlöletet. Ebben viszont valóban lehetne az Unió válasza határozottabb.

A szerző történész-politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa