Előfizetés

Légrádi Gergely: Rokonság (novella)

Légrádi Gergely
Publikálás dátuma
2019.11.23. 11:12

Fotó: Draskovics Ádám
Egyik előadás követte a másikat. Programszerűen álltak fel a kutatók és mutatták be, mire jutottak. Volt, aki a genetika oldaláról közelített. Más a nyelvtörténet összehasonlító eredményeit sorolta fel. Egy professzor a népvándorlást és a korai temetkezési szokásokat vizsgálta. Mindegyikük a maga területén logikus érveket vetített ki a diákra. Közben a szinkrontolmácsok igyekeztek lépést tartani a különböző szakkifejezésekkel és bonyolult összefüggésekkel. Az előadók felváltva képviselték egyik, majd másik nemzetet, így a hallgatók, akik szintén ezen két nemzet képviselői voltak, hol levették, hol felhelyezték fülhallgatóikat. A konferencia címe már előre bejelentette a lényeget. A szervezők nem bíztak semmit a véletlenre, pontosabban a professzorokra. Hiszen a két nemzet kormánya, kissé megelőzve az előzetesen kidolgozott ütemtervet, már a konferencia előtt közös közleményben állt ki ország-világ elé: eleddig csak sejthető volt, most már bizonyosság, hogy a két nemzet rokon, méghozzá közeli. Habár több ezer kilométer választja el egymástól a két nép fiait (olyannyira, hogy más-más kontinensen élnek), a két nemzet egy tőről fakad. Ha pedig a nagy bejelentés megtörtént, mire várjanak a konferenciaszervezők: megváltoztatták a konferencia címét adó mondat végén a központozást. Kérdés helyett álljon kijelentés. Mit kijelentés? Kikiáltás. Így került a kérdőjel helyére egy függőleges vonal és alá egy pont. Minden terület professzora a saját előadásának végén közölte (ki fennhangon, ki unottan és motyogva, de olyan is volt, aki elérzéke­nyülve), hogy két nemzet megkérdőjelezhetetlenül rokon. A hallgatóság – voltak vagy négyszázan – minden tőle telhetőt megtett, hogy higgyen a tudósoknak. Ha nem is értették pontosan a levezetést, a nyelvészeti vagy éppen antropológiai terminusokat, a ­végkövetkeztetést megpróbálták a magukévá tenni. Nem volt könnyű dolguk. A maguk módján hamar észrevették, hogy a két nemzet nyelve betűkészletében, hangzásában, dallamában, de még hangképzésében is jelentősen eltér egymástól. Arról nem beszélve, hogy egyetlen közös szót sem találtak (már ami nem angolszász alapú és a globalizációnak köszönhető). Ha egymásra néztek az előadások csendes tanúi, azt láthatták, hogy igen eltérő a fizimiskájuk, a bőrszínük, az általános testfelépítésük. Ez sem segítette őket abban, hogy elfogadják a kutatók egyöntetű véleményét. Többen – akiket előzetesen erre nyomatékkal megkértek – népviseletbe öltöztek és így hallgatták az elő­adásokat. Ruházatuk színe, mintázata, szabása annyira különbözött, hogy csodálkozva bámulták egymást. Néhányan, akik a hallgatóság közül jár­tasabbak voltak a történelemben, megszeppenve figyelték, ahogy a korábbiakhoz képest némileg eltérően mászkáltak az őseik a térképen, mielőtt végleg letelepedtek volna a két nemzet által mai nap is elfoglalt területeken. Közben a professzorokat szállító sofőrök unatkoztak és iszogattak. Megtehették, hiszen csak másnap kellett a tudós urakat és hölgyeket haza és a reptérre vinni. Aznap mindenki a konfe­ren­ciának is otthont adó szállodában maradt. Az iszo­­gató társaságba vegyült néhány biztonsági őr is. A két nemzet kiszolgálószemélyzete jókat nevetett, és két tolmács segítségével vicces történeteket mesélt egymásnak, különösen a kutatók bolondos világáról. Az idő előrehaladtával aztán inkább ittak, röhögtek és kevesebbet beszéltek, lévén berúgtak. Ekkor történt, hogy valamelyikük, akárcsak egy kocsmában, énekelni kezdett. A saját nemzetéből valóak vele tartottak. Valami népdal volt. Hangosan kántálták. A refrénnél aztán arra lettek figyelmesek – már amennyire a tetemes mennyiségű alkohol elfogyasztása után figyelmesnek lehet lenni –, hogy a másik nemzetből valóak is énekelnek. Bár érthetetlen nyelven, de ugyanazt a dallamot. Ugyanazt a nótát. Így történt, hogy az este hátralévő részében a professzorok többször fel-felébredtek az artikulálatlan ordítozásra, amelyet a sofőrök és a biztonságiak kórusa adott, a két nemzet régről jött közös dalla­maira. Hajnalra a részeg társaság elhalkult, a tudósokat pedig elnyomta az álom. Reggel az előadók fáradt szemmel, mégis büszkeséggel újságolták a sofőröknek hazafelé menet, hogy milyen jól sikerült a konferencia, különösképp a két nemzet rokonságának bizonyítása. A legtöbb sofőr halk dúdolás mellett vette tudomásul a professzori beszámolókat.

Solymosi Bálint: Vakrepülés (regényrészlet)

1977. Szeged. A tiszazugi tanyavilág nyomorában felnőtt, érettségi előtt álló fiú küzd az életért, egy sajátért. Kíváncsi, tehetséges és tehetetlen, értelmes és értetlen; „szabadsággyakorlatai” miatt egyre inkább kitett. Az alföldi, majd a fővárosi terepen vívott gerillaharcát hosszú évekkel később próbálja rekonstruálni egy megint az összeroppanás határán álló elme – a fiúból lett férfié. Solymosi Bálint a Kalligram Kiadónál december elején megjelenő új regénye, az Életjáradék (2007) méltó folytatása.
Valami miatt átkozottul jókedvű vagyok, Isten bocsássa meg nekem ezt a derűt, nem erre teremtett, azzal tisztában vagyok, de hát mit tehetnék, minden olyan érthetetlen; és minél érthetetlenebb, életörömöm annál inkább érthető. Nagy valószínűséggel átadta magát az elmém magának a poézisnek, ahogy a régiek mondták, ha valami fölfoghatatlan megfogalmazásába kezdtek. Nem jött el a megbeszélt találkozóra sem Nyina, sem az ő állítólagos új barátja, aki szédületes elme és persze rendkívül tehetséges gitáros; nem ez keltette föl az érdeklődésemet, hisz neki mindenki szédületes elme, és rendkívül tehetséges gitárosnak meg éppenséggel mindenki az, nem tudsz negyedórát kint lenni az utcán úgy, hogy ne kellene hallanod, vagy negyedórát üldögélni egy házibuliban, hogy meg ne mutatná valaki, milyen bámulatosan játszik. Aztán a másik is megmutatja. Így megy egész reggelig. Azt hihetnénk, megpihennek, ám tehetségük nem hagyja. Meglátok hímzett válltartóval egy dobgitárt vagy valaki kezében egy másikat vászon gitártokban – bárki lehet Nyina új fiúja. A szerelme úgyis én vagyok, ez az érthetetlen része a kapcsolatunknak, de nem, minden része az; be szokta mutatni az új fiúit. Helyes fiú, szoktam mondani. Maradt azért némi aberrált és tán irigylésre méltó kíváncsiság bennem, hisz az a fajta relativitás, át- vagy elhallás érdekel, ami egy ilyen furcsa csaj eseteiből egyfelől rám, másfelől egy átfogó férfiképre vonatkoztatható. (…) Ritkán vagy sohanapján éreztem ilyen nyugalmat és derűt magamban, szinte már félelmetes. Mitől van ez? Hogy bepasizott, úgy rendesen, minden volt csajom. Micsoda megnyugvás! És derű. Azt a gyönyörű látványt megvárni, amikor majd kiöltöznek, egymás kezét fogják egy ideig, aztán majd elengedik, de azt már nem várjuk meg, emezt se, nem valószínű, amikor majd nyoszolyólányok lesznek egymás esküvőjén, előbb az egyik fogja a menyasszony uszályát, aztán a másik, és felragyognak még utoljára, még mielőtt velük együtt megváltozik az öltözetük is, és fáradt barack lesz, vagy unott kék. Pasztell. (…) Nem örülök más humorának, viccesnek találom néhány pillanatra, ha valaki más humoros, de nem azért, gondolom most váratlan, mintha efféle helyzet fenyegetne, hogy egy humoros ember társaságát kéne elviselni, csak hirtelen felötlött. Amikor azt mondom, az én humorom keleti, az nem azt jelenti, hogy másé nyugati vagy északi, hanem hogy nem elfogadható, elviselhetetlen. Tegyük fel, mondom, az én humorom déli; nem azt jelenti, hogy másé megcsillanhat a lenyugvó nap sugaraiban. Igazából elviselhetetlen, és mint elviselhetetlent találom viccesnek, már ha humoromnál vagyok. A múzeum előtti szökőkúttól délkeletre állok, ha se Nyina, se az új fiúja nem jön el a találkozónkra, akkor jöhet Andrzej. Elmegyek vele cukrászdázni, és akkor végre megszabadulok ettől a szerencsétlen tértől, ahová annyira szeretnek randevúkat megbeszélni. Szólt Andrzej tegnap, hogy találkozzunk ma délután, rendben, válaszoltam, már csak azért is, mert így le tudtam volna lépni Nyinától és az új fiújától, ha eljöttek volna ide, a szobrok és a fák szomorú hűvösébe. Andrzej új hóbortja a fotózás, ezért szerethet délutánonként sétálni, imádja a kora alkonyi fényviszonyokat, Paál László festészetét. Nemkülönben megveszik a sarokházért és a rigójancsiért; nekem is ugyanazt kell kérni, mert ő fizet; egy sarokház és egy rigójancsi, eszpresszó és kiskonyak. Élvezem. Ezt a menüt egy kis kerek márványasztalra pakoljuk a kedvenc cukrászdánkban, ahol ilyenkor rajtunk kívül szinte senki nincs, majd helyet foglalunk. Vigyorog. „Na?! Mi?! Apám! Ez nem piskóta!” Mind a ketten igényesen megválasztott barna kordzakóban, az övén mindig van valami ámulatos jelvényféle, kitűző. Szemüvege teknőckeretű, rálehel, és az erre a célra elkülönített zsebkendőjével megtörli. Még nem nyúltunk semmihez, hiszen alig kezdődött meg a ceremónia, és a desszert elfogyasztása mintegy mellesleg történik majd, amikor bármi előzetes nélkül hatalmas harapásokkal lát neki. „Nyárfák!”, ordít fel. Elkalandozunk. Sűrűn redőzött homlokába húzza Agócs a kék svájcisapkáját, egészen az orrtövéről fölfutó két mély ráncra, azokkal táncoltatja, lovait hosszú ostorral zavarja be a nyárfák övezte tó sekélyébe a meredek lejárón, mellettük üget egy sárga kiscsikó. A kölyök fönt ül a bakon, az apja helyén, az apja nemrég ugrott le, borért ment valakihez, farzsebében a bicskája, kése és fésűje. Azt kiáltja utána Pali, üdvrivalgó haraggal, hogy: „Addig meglovagoltatom a gyereket!” A szája sarkából köp egyet, senki más nem tud így. Meglovagoltatja? Az apja hagyja, hogy nélküle? A fiú megriad. Alig örült valaminek ennyire. A zsebrádiójának. A tőrének. A kórháznak. Kint ébredek egy krumpliföldön, nem lehetek túl messze Szabadka határától, fagyos sár bakancsomon és ballonomon, elindulok vissza. Varjak. Hajnal. Nem kérdezem, hogy kerültem oda, hoznak, visznek a szerek. A városba megérkezve elfáradok, és felszállok egy villamosra. A rendőrök a sínek közt állva találnak rám, kapaszkodok bal kezemmel a levegőbe, azt mondogatom, hogy dodeszka-den, dodeszka-den, az első járat öröme.

Mag a mélyben - Interjú Karafiáth Orsolyával

Rácz I. Péter
Publikálás dátuma
2019.11.17. 13:00

Fotó: Legát Anna Franciska
„Finomodik, árnyalódik az ember, de a hozzáállás, az indulat, az ösztönös reakciók maradnak… alapvetően még mindig a primér dolgok irányítanak… úgy hiszem, 5-6 éves korom óta nem változtam alapvetően semmit” – vázolja személyiségének vonásait és mélységeit Karafiáth Orsolya, aki az Amikor a mama lelegelte a papa haját című első tárcakötetében éppen azokat a pontokat próbálja elcsípni, amelyek ebből a szempontból fontosak. Az írót Pozsonyban értük utol, ahol egy ösztöndíj keretében már az új regényét írja.
A könyvborítón lévő kép ferde, az oldalak tördelése messze nem 90 fokos dőlésszögű – már a kötet vizuális kialakítása is egyfajta instabilitást mutat. Ez a kizökkentettség aztán az olvasásmódra is igaz lesz, többszörösen is. Mi adta ezt a furcsa ötletet, hogy felkészítse ekképpen az olvasót?  Először, amikor felkértem a közös munkára Koronczi Endre képzőművészt, még teljesen más elképzeléseim voltak a könyv kinézetével kapcsolatban: egy színes, képekben sokkal gazdagabb, csillivilli album lebegett a lelki szemeim előtt. Bármilyen fertelmesen is hangzott a terv, a kiadó is rábólintott, Endre pedig elkészítette ezek alapján az első fejezetet. Szembesülhettem vele, mennyire bazári az ízlésem. Dobtuk is az ötletem. Endre ekkor arra kért, fogalmazzam meg, mit is jelent nekem a szöveg, és én azt tartottam a legfontosabbnak, hogy a könyv dizájnja tükrözze, mennyire el akarom vonatkoztatni a leírtakat a személyemtől és a valóságtól is. Ő erre ezt a döntött tördelést készítette el, amire rögtön rá is bólintottam. Az emlékmozaikokból építkező tárcákból álló kötet egy sorozat nyitánya. Mi a koncepció az egészre, mi erre, a már megjelent könyvre vonatkozólag?  Több oldalról éreztem egy kis nyomást, hogy adjuk ki a tárcáimat végre egy kötetben, de mindig elzárkóztam ez elől. Most, hogy 20 éve írok különféle lapoknak tárcákat, végül beadtam a derekam. Szembesültem vele, hogy több mint 1000 ilyen rövid írásom halmozódott már fel, elkezdtem hát válogatni. De mivel nem tetszettek már, így is csak a történetek magját vagy egy-egy jó megfogalmazást tartottam meg belőlük, a többségét újraírtam. Egy évig naponta közöltem egy részüket, közel százötven teljesen újjal kiegészítve, 365 cím alatt a Facebookon, mintegy személyes blogként. Itt is volt egy eredeti elképzelésem, hogy mindezt egy kötetben adjuk ki, ám az egy igen vaskos könyv lett volna, ekkor merült föl, hogy tematikus válogatások jelenjenek meg. Jelen állás szerint háromkötetes lesz a sorozat. És mivel még mindig nem tudtam leszakadni a felnövés és gyerekkor kérdéskörétől, úgy gondoltam, nosza, legyek túl rajta, legyen ez az első kötet, az Amikor a mama lelegelte a papa haját. Mit ne mondjak, persze azóta sem hagy nyugodni a téma, az új, íródó regényemnek szintén ez a problematikája. Szóval menthetetlen vagyok. A politikai-közéleti tárcái is önálló kötetet kapnak?  Bár jó részüket ma is érdekesnek és ak­tuálisnak tartom, egyelőre nem tervezem kiadni őket. Milyen időközönként várhatóak az újabb kötetek?  Korábban úgy gondoltam, félévente jelennek majd meg, de borultak a tervek, mert közben elkészült az új verseskötetem, amit a könyvhétre szeretnék kihozni. Az alkotó nem pihen, de még ennél a kötetnél maradva: hogyan működött az emlékezet(re)konstrukció? Először a ládafiába, szekrényébe túrt bele, majd az emlékezetébe, milyen történetek is kapcsolhatók az adott gyerekkori „talált” tárgyhoz?  Ez volt az egyik módszer, mivel én mindent elteszek, de tényleg! Iszonyú ládákban gyűlnek az emlékek – amiket aztán soha nem veszek elő, vagy legalábbis jó ideig. A gyerekkori cuccaimmal épp így voltam – nem csak szép és cukorka emlékeim vannak –, ezért ezeket sem nézegettem évekig. A nagyi hatalmas fekete albuma például ott hevert bezacskózva, spárgákkal át- meg átkötve. Vannak, amikhez most sem nyúltam, nem merek beléjük nézni. Cetlik, naplók, útinaplók, rengeteg minden. Ám tavaly annyira magam alatt voltam, hogy vettem egy nagy levegőt, és mégis elkezdtem szisztematikusan rendezgetni, nézegetni őket. S menet közben rá kellett jönnöm, hogy míg korábban elhittem magamról, vacak a memóriám, hát egyáltalán nem az, nagyon is jó, csak jól elnyomom az emlékeim egy részét. Szóval elővettem, és továbbgondoltam az emlékeket szövegekké, de vigyázat!, ezek jó része nem igaz, nem a valóságot idézik fel. Ez nem volt fontos, inkább az, hogy érdekesnek találjam a történeteket. És annak ellenére, hogy nem hiszek az írásban mint terápiában, azt tapasztaltam, mégis egyfajta gyógyító erőként működött a dolog. Végre úgy foglalkozhattam magammal, hogy eközben nem láttam magam körül vádló tekinteteket. A történetek szereplői ugyanis jórészt már meghaltak, nem kellett senkire sem tekintettel lennem – most először. Ez az antikváriusi, gyűjtögetői hajlam egészen elképesztő. Akár igaz, akár nem, a könyvben leírt iskolai pad alatti levelezések papírjainak eltevése, lefűzése…  Ez pont igaz! …egészen agyrém. De mi az, ami mégis hiányzik, mert annak idején mégsem őrizte meg?  Az anyámmal való viszonyom elég terhelt volt, ő aztán egyáltalán nem bírta ezt a gyűjtögetést, és miután Halásztelekről Pestre költöztünk, az általános iskola első öt osztálya idejének dokumentációját szemétre dobta – leveleket, szülinapi meghívókat, emlékkönyveket stb. –, mondván, a lakás nem raktár. Ezeket nagyon sajnálom, ám miközben a levelek az enyészeté lettek, a levelezőtársaim neve és címe máig a fejemben van. A gimis dolgaim viszonylag jól dokumentáltak, ahogy a Sárkányfű irodalmi folyóirat kezdetei is… Ha azok véletlenül napvilágra kerülnének, azt hiszem, nem csak én kerülnék cikis helyzetbe. Nocsak-nocsak, egy kis zsaroló poten­ciál a ma már népszerű és híres írók-költőkkel szemben? Rendelkeztem már róla, ha meghalok, elsők között vessék tűzbe. (nevet) Talán nem jár úgy, mint Kafka Max Broddal. És mi az, amitől viszont eleve magától megszabadul?  A saját kudarcaimmal vagy azzal, amit rosszul csinálok, fura a viszonyom. Ezek a sötét vagy szégyenletes dolgok a naplómban is feketével vannak áthúzva. Miközben persze ezek maradnak meg a legmélyebben, hiába irtom őket. Vagy például megvan az összes szerkesztői levél, ami a nagyszerűségem ecseteli, ellenben az elutasítások – volt ez is szép számmal – miszlikbe aprítva végzik a kukában. Noha azok mindig érdekesebbek. Többször említette a valóságtól való elrugaszkodás tényét, ám ebben a kötetben is Karafiáth Orsi az elbeszélő, bár az „emlékeiből” akár több gyerekkor is kitelne. A borítón is olvasható: A valósággal való minden egyezés a véletlen műve! Az írói játék és móka ellenére sokan mégis mindig önéletrajzként olvassák a könyveit. Most akkor ki játszik és mit?  Nem tudom. A Kicsi Lili idején leszbikus társfüggőnek gondoltak… Mivel minden történetet egyes szám első személyben fogalmazok, így tudok írni, ez egy csapda. Az említett új regényemről beszéltem a minap valakivel, amiben az egyik főszereplőm a családja zsidó gyökereit keresi – máris jött a kérdés: hát te is zsidó családból származol?... Visszatérve a most megjelent könyvre, a személyiség kialakulásának időszaka, mit gondol, életünk hány évét öleli fel úgy igazán?  Rengeteget gondolkodom ezen. Abban biztos vagyok, hogy ami 16-17 éves korunkig történik velünk, az határoz meg minket, de az is igaz, hogy én, úgy hiszem, 5-6 éves korom óta nem változtam alapvetően semmit. Ebben a könyvben épp azokat a pontokat próbáltam elcsípni, amelyek ebből a szempontból fontosak, számítanak. A múlt akár effajta írói újrarendezése szolgálhat alapjául egy személyiségváltozásnak?  Az alapok nem változnak. Finomodik, árnyalódik az ember, de a hozzáállás, az indulat, az ösztönös reakciók maradnak. Saját magamban is rémületesnek tartom, hogy hiába tanultam meg kezelni őket – hogyan kell viselkedni, hogy nem feltétlenül mondom ki, amit gondolok –, mégis alapvetően még mindig a primér dolgok irányítanak. Ugyanazok mozgatnak kicsi korom óta. Hiába élek élményekben gazdag életet, a mélyben a magot semmi meg nem érintette. Az anyjával való kapcsolatának árnyoldalait már említette, a könyvet olvasva nekem az anya figurája kapcsán mégis hiányérzetem volt, mintha nem annyira lenne az emlékezet része, ahogy azt várná az ember. Nehéz róla írni szereplőként is vagy nem része a koncepciónak?  Íróként csak arról tudok beszélni, amit már megértettem, az anya figuráját vagy azt, ami nekem az anyát jelenti, valószínűleg még nem tudtam fel- és megfogni. Nem is nagyon szeretek róla gondolkodni, mint ahogy az elzárt mappák egy részét sem mertem még kinyitni. Illetve szeretnék gondolkodni róla, de abban a pillanatban, érzem, lehull a függöny az agyamra, befelé fordulok. Még nem megy. Ezt a határt még nem sikerült átlépnem.