Légrádi Gergely: Rokonság (novella)

Egyik előadás követte a másikat. Programszerűen álltak fel a kutatók és mutatták be, mire jutottak. Volt, aki a genetika oldaláról közelített. Más a nyelvtörténet összehasonlító eredményeit sorolta fel. Egy professzor a népvándorlást és a korai temetkezési szokásokat vizsgálta. Mindegyikük a maga területén logikus érveket vetített ki a diákra. Közben a szinkrontolmácsok igyekeztek lépést tartani a különböző szakkifejezésekkel és bonyolult összefüggésekkel. Az előadók felváltva képviselték egyik, majd másik nemzetet, így a hallgatók, akik szintén ezen két nemzet képviselői voltak, hol levették, hol felhelyezték fülhallgatóikat.

A konferencia címe már előre bejelentette a lényeget. A szervezők nem bíztak semmit a véletlenre, pontosabban a professzorokra. Hiszen a két nemzet kormánya, kissé megelőzve az előzetesen kidolgozott ütemtervet, már a konferencia előtt közös közleményben állt ki ország-világ elé: eleddig csak sejthető volt, most már bizonyosság, hogy a két nemzet rokon, méghozzá közeli. Habár több ezer kilométer választja el egymástól a két nép fiait (olyannyira, hogy más-más kontinensen élnek), a két nemzet egy tőről fakad. Ha pedig a nagy bejelentés megtörtént, mire várjanak a konferenciaszervezők: megváltoztatták a konferencia címét adó mondat végén a központozást. Kérdés helyett álljon kijelentés. Mit kijelentés? Kikiáltás. Így került a kérdőjel helyére egy függőleges vonal és alá egy pont.

Minden terület professzora a saját előadásának végén közölte (ki fennhangon, ki unottan és motyogva, de olyan is volt, aki elérzékenyülve), hogy két nemzet megkérdőjelezhetetlenül rokon. A hallgatóság – voltak vagy négyszázan – minden tőle telhetőt megtett, hogy higgyen a tudósoknak. Ha nem is értették pontosan a levezetést, a nyelvészeti vagy éppen antropológiai terminusokat, a végkövetkeztetést megpróbálták a magukévá tenni. Nem volt könnyű dolguk. A maguk módján hamar észrevették, hogy a két nemzet nyelve betűkészletében, hangzásában, dallamában, de még hangképzésében is jelentősen eltér egymástól. Arról nem beszélve, hogy egyetlen közös szót sem találtak (már ami nem angolszász alapú és a globalizációnak köszönhető). Ha egymásra néztek az előadások csendes tanúi, azt láthatták, hogy igen eltérő a fizimiskájuk, a bőrszínük, az általános testfelépítésük. Ez sem segítette őket abban, hogy elfogadják a kutatók egyöntetű véleményét. Többen – akiket előzetesen erre nyomatékkal megkértek – népviseletbe öltöztek és így hallgatták az előadásokat. Ruházatuk színe, mintázata, szabása annyira különbözött, hogy csodálkozva bámulták egymást. Néhányan, akik a hallgatóság közül jártasabbak voltak a történelemben, megszeppenve figyelték, ahogy a korábbiakhoz képest némileg eltérően mászkáltak az őseik a térképen, mielőtt végleg letelepedtek volna a két nemzet által mai nap is elfoglalt területeken.

Közben a professzorokat szállító sofőrök unatkoztak és iszogattak. Megtehették, hiszen csak másnap kellett a tudós urakat és hölgyeket haza és a reptérre vinni. Aznap mindenki a konferenciának is otthont adó szállodában maradt. Az iszogató társaságba vegyült néhány biztonsági őr is. A két nemzet kiszolgálószemélyzete jókat nevetett, és két tolmács segítségével vicces történeteket mesélt egymásnak, különösen a kutatók bolondos világáról. Az idő előrehaladtával aztán inkább ittak, röhögtek és kevesebbet beszéltek, lévén berúgtak. Ekkor történt, hogy valamelyikük, akárcsak egy kocsmában, énekelni kezdett. A saját nemzetéből valóak vele tartottak. Valami népdal volt. Hangosan kántálták. A refrénnél aztán arra lettek figyelmesek – már amennyire a tetemes mennyiségű alkohol elfogyasztása után figyelmesnek lehet lenni –, hogy a másik nemzetből valóak is énekelnek. Bár érthetetlen nyelven, de ugyanazt a dallamot. Ugyanazt a nótát. Így történt, hogy az este hátralévő részében a professzorok többször fel-felébredtek az artikulálatlan ordítozásra, amelyet a sofőrök és a biztonságiak kórusa adott, a két nemzet régről jött közös dallamaira.

Hajnalra a részeg társaság elhalkult, a tudósokat pedig elnyomta az álom. Reggel az előadók fáradt szemmel, mégis büszkeséggel újságolták a sofőröknek hazafelé menet, hogy milyen jól sikerült a konferencia, különösképp a két nemzet rokonságának bizonyítása. A legtöbb sofőr halk dúdolás mellett vette tudomásul a professzori beszámolókat.