Előfizetés

Kis-nagy emberek egymás közt (Csabai László: A vidék lelke)

CS. O.
Publikálás dátuma
2019.11.23. 13:01

Kevesen tudhatják magukénak azt a fajta irodalmi érzékletességet, mely mintegy VR-szemüvegként befolyásolva az olvasó látását, akár egyetlen mondatával feladja ránk a szerepjáték gúnyáját. Sűrű szövésű, nehéz szövet, az igaz, mégsem vágyja levenni az ember, inkább maradna benne az utolsó bekezdés után is, tudva ugyan, hogy ahogyan Csabai László fogalmaz: „a történelem aljas fickó, nem sokáig engedi az embert boldogan élni”, ám az a kis méz, amit nyalat vele, megédesíti a szinte törvényszerűen felszolgált feketelevest. Másképp mondva: az író nem külső és passzív szemlélővé teszi olvasóját, hanem közeli szemtanúvá, ami néha kínosan kényelmetlen ugyan, mégis nagyobb az élvezeti értéke, mint a puszta fogyasztásnak. A szerkezetileg a Száraz évszak című, úgynevezett duovellákat sorakoztató korábbi elbeszéléskötete mentén, most már hármas egységekben (triovella) továbbgondolkodó Csabai ezúttal is a beregi-nyírségi kis- és nagyemberek életének apró rezdüléseibe avat be, motivációikban és viszonyrendszereik alakulásában kísértetiesen maivá téve a történelem elmúlt nagyjából 70-80 évén átívelő történeteiket. Ha egy-egy adott sztori önmagában – mind időben, mind pedig térben – távol is állna az olvasótól, a hatalmi játszmák hierarchián alapuló ismétlődései, a társadalmi különbségekből fakadó kiszolgáltatottságérzés koroktól függetlenül újra- és újrateremtődő jelensége húsba vájóan ismerőssé teszi a kondás apró stiklijeit éppúgy, mint a pártvezető ok-okozatiságon alapuló kedélyes fenyegetőzését. Van még valami, ami Csabai szerint állandó: a tenyészkanok, amióta világ a világ, termékenyítenek, az anyakocák fogannak s fialnak, a malacok szopnak szorgalmasan, a süldők pedig erősödnek. „A sertéseket ­egyáltalán nem érdekli az országos politika, a békeharc hullámhegyei és hullámvölgyei, a nemzetközi helyzet fokozódása.” A civilben történelemtanár író gondosan ügyel a szociografikus hitelességre, ugyanakkor olyan irodalmi zamatossággal, nem utolsósorban pedig humorral szövi a valószerű – többnyire fikciós, néhol valósághű – történeteit, hogy a mondatai szó szerint etetik magukat. Abbahagyhatatlan kalandozást nyújtva a Vesuvio bártól, ahol a táncosnő úgy teszi-veszi magát, hogy kilátszanak a csöcsei, a szerző Szindbád-regényeiből már jól ismert Nyárligeten át a szibériai internálótáborokig. Egyszerre abszurd és nyomasztó az a világ, melynek működésén csak nevetni, az egyes ember nyomorán viszont üvöltve sírni volna kedvünk. Ma éppúgy, mint 70 éve. A lényeg a gyakás: akinek nincs párja, annak kerítenek, egy varrónőbrigádot összehoznak egy hegesztőbrigáddal. Pankotai Gizella a Konzervgyári Nők Munkás Testedző Körét tréningezi; az állatforgalmi megyei vezetője, Scweinemann Oszkár Kossuth-díjas közgazdász vegetáriánus; Amerikában nejlonharisnya-kollekcióból van a kerítés, nálunk meg sütőtőkből és citromsavból a narancslé. Sokszor mondatok sem kellenek, elég egyetlen szó, egy beszédes titulus, és értünk mindent: exalfőtörzs. Ugye? Kuknyó Robi körzeti megbízott, a gonosz újabb követe, az ávós pribékek és terménybegyűjtők méltó utóda, aki a rendszerváltáskor eltűnt ugyan, de „most mondják, hogy megint a megyében van, parkolási kft.-t alapított. Valamelyik városban ő béreli az önkormányzattól az összes parkolóhelyet…” A három – vagy több – különböző nézőpontból körbejárt történetek és szereplősorsok a jelenhez közelítve, a Terítés című triovellában szépen egymásra futnak – az elbeszélés főhősét a társadalmi és politikai rendszerek kisemberek számára megépített Via Dolorosájának 14 stációján viszi végig Vince kereszt, a keresztapa, az udvar végi pöcegödör mocskától a kapitalizmussal és korrupt körzeti megbízókkal feldúsított, lecsengő szocializmusig. S hogy mennyire igaz a minden mindennel összefügg tézis, az nemcsak a társadalmi berendezkedésektől függetlenül ugyanolyan hierarchiába rendeződő emberi viszonyokon tetten érhető, hanem Csabai detektív figuráján, Szindbádon is, aki imitt-amott felbukkan az elbeszélésfüzérben is – hogyne tenné, nyárligeti ő is, benne van a történelemben. – Ő az a Schiffer, aki Szibériában járt? – hangzik el egy látszatra semmitmondó asztali csevegés során a kérdés. „– Nemcsak járt, de dolgozott, nyomozott is. – szól a válasz. – Igazán érdekes dolgokat élhetett át. – Hátha lesz majd valaki, aki megírja a kalandjait. – Azt a könyvet elolvasnám.” Egy helyen pedig a végén, előrevetítve a Csabai-univerzum jövőjét, felbukkan egy másik Schiffer, Szindbád fia is, aki a tényleges jelenben a nyárligeti rendőrség bűnüldözési osztályának nyomozója. Különös figura, mint az apja. „Például Ugornyán nem hekket evett, hanem sült keszeget. És annak is csak a fejét.” (Magvető, 2019. 240 o.)

Mesterházy Balázs készülő verses regényéből

Mesterházy Balázs
Publikálás dátuma
2019.11.23. 12:47

III. Töröcske 16. Töröcske Ha az ember Kaposvárról kifelé, déli irányba halad, akkor pár kilométerrel, agglomerációszerűen, a város alatt található a kis falu, vagy inkább falusias városrész: Töröcske. Anyum, amikor az első napokat követően meglátogatott, a következőképpen írta le bejövetelünket, kérdeznem kellett, merthogy nem emlékeztem lényegében semmire az útból. Kaposvárról kifelé a buszmegállók mentén haladva, a megállók nevei: Névtelen, Gyertyános, Kertbarát felső, Kertbarát alsó, Szőlőskert, Célgazdaság, a busz fordítója. A falut patak szeli ketté, a patakon kis híd, téglából rakva, ezt láttam aztán én is, amikor egy hét után a boltba mentem ki gyalog. Kaposvárról jövet, ha a híd után balra kanyarodok, akkor az út jobb oldalán a vegyesbolt, vele szemben a kocsma, Hangoló presszó, mellette rendezett park. A park melletti betoncsík felfelé tart, felfut a bujazöld domboldalra. Ha pedig a híd után a másik irányba fordulunk, jobbra, akkor az vezet ki az intézethez, buszmegálló az elején, Fenyves utca. Amúgy érdekesen, folyamatosan van házszámozva, a bal oldalon elmegy ötvenhatig, ott a Célgazdaság megálló, a buszforduló, már bent az erdőben, az utca is visszakanyarodik és úgy folytatódik a számozás, a másik oldalon, egészen a hídig. A buszforduló után házak már nincsenek, de egy töredezett betonsávval, egy autónyi szélesség, az út folytatódik, valami fatelep jobbkéz felől, horrorfilmek szoktak bedurvulni ilyen erdőszéli helyeken, majd maga az Intézet területe, az első, lakatlan épületen túl: Somogy Megyei Oktató Kórház. Pszichiátriai és Addiktológiai Centrum. Az egyik szárnyban a nappali kórház, hogy ez mit jelent, nem tudom, a másik szárnyban, nekem ide kellett jönnöm, a Szocioterápiás Egység. Ahányszor meglátom a bejáratnál a táblát, a Most múlik pontosan-t dúdolgatom, arról anno azt mondták, hogy azt valami ilyesféle helyen írta a Kisstibi. 18. Ráhanyatlás Tehénszaros kis élet ez így, fasz se tudja, mihez kezdjek vele. Azért hiányoznak a szerek, hogy ne kelljen ezzel foglalkozni. Baudelaire csarnokokat emleget, zárójelbe tett, könnyű létet, Ady is érti, hogy mi az a saját Pimodán, apám, földhözragadt kis paraszt, mondta erre, jobb volna, könnyebb, néha bután, filozófián erre mondták, hogy ráhanyatlás a létre, talán Kierkegaard. A napok egyhangúan telnek, a benzodiazepán-kezelések mellett kis tv, alig bírok bármire is figyelni, evés, szarás, meg naponta, bár rühellem, de kötelező: csoportos foglalkozás. Ez az egész nem én vagyok már, alig marad belőlem valami, olyan balfasz-amerikás ez az egész, csomó elmebeteggel összeülni, naponta, kész röhej: ki nem szarja le, hogy kinek mi a baja, hagyjanak békében engemet, adják vissza a Körútat! Azt hallom, hogy találjak magamnak az életben célokat, józanul élhető és élvezhető értékeket, bla-bla-bla, baromság, ha beültetnek hülyék közé, elkezd az ember azonosulni velük, hülyévé kezd válni tényleg, szinte már csak azért, hogy a helyének, amit kijelöltek neki, megfeleljen. Embertelen körforgásban végül oda jut, ahova az előítélet szánta: gyogyóba, zárt osztályra. Mi másra gondoljon az ember, amikor olyanok közé kell beülnie nap mint nap, amilyen ez a színes cérnával foltozott zoknis ember (mit mondjak, ha volna kedvem viccelődni, azt mondanám: Hoppácska, érdekes balesettel van itt dolog), az a fix meggyőződése, mániája, hogy felbérelte, megbízta egy titkos feladattal, küldetéssel a NASA. 20. Hangoló Presszó A bolttal szemben, a kis patak partján áll a helyi kocsma, Hangoló Presszónak hívják, előttünk zárva, nem is szabad bemennünk, de a nővér azt mondja, ha bemennénk, sem szolgálnának ki. Gondolom, ez a megállapodás a két műintézmény között. Amikor egyszer én mentem a boltba, két figura kint sörözött az egység előtt és éppen arról beszéltek, hogy este is lejönnek, közösen és BL-meccset néznek majd, és milyen jó lesz, összejönnek, néhány fröccs, semmi nagy megfejtés, csak néznek egy kis focit, és ez elég a boldogsághoz, hogy nézik Messi cseleit, meg ahogy Ronaldo szlalomozik. Azt hiszem, irigylem őket, szívesen cserélnék, hogy ennyi nekik elég. Jó azért az ilyen alacsonyabb horizont, szívesen leheverednék én is valami ilyesmi alá, csak az állandó gyomorgörcs múlna, csak tudna valami olyannal szolgálni a világ, ami megérkezés, kikötő, kilégzés, megpihenés volna, akkor megállnék, ledőlnék, sóhajtanék, hogy köszönöm, de jó is ez, viszont amíg nincs ilyen fogódzóm, addig megyek, a szerek pedig annyiból segítenek, hogy többé-kevésbé sikeresen becsaphatom velük magam.

Légrádi Gergely: Rokonság (novella)

Légrádi Gergely
Publikálás dátuma
2019.11.23. 11:12

Fotó: Draskovics Ádám
Egyik előadás követte a másikat. Programszerűen álltak fel a kutatók és mutatták be, mire jutottak. Volt, aki a genetika oldaláról közelített. Más a nyelvtörténet összehasonlító eredményeit sorolta fel. Egy professzor a népvándorlást és a korai temetkezési szokásokat vizsgálta. Mindegyikük a maga területén logikus érveket vetített ki a diákra. Közben a szinkrontolmácsok igyekeztek lépést tartani a különböző szakkifejezésekkel és bonyolult összefüggésekkel. Az előadók felváltva képviselték egyik, majd másik nemzetet, így a hallgatók, akik szintén ezen két nemzet képviselői voltak, hol levették, hol felhelyezték fülhallgatóikat. A konferencia címe már előre bejelentette a lényeget. A szervezők nem bíztak semmit a véletlenre, pontosabban a professzorokra. Hiszen a két nemzet kormánya, kissé megelőzve az előzetesen kidolgozott ütemtervet, már a konferencia előtt közös közleményben állt ki ország-világ elé: eleddig csak sejthető volt, most már bizonyosság, hogy a két nemzet rokon, méghozzá közeli. Habár több ezer kilométer választja el egymástól a két nép fiait (olyannyira, hogy más-más kontinensen élnek), a két nemzet egy tőről fakad. Ha pedig a nagy bejelentés megtörtént, mire várjanak a konferenciaszervezők: megváltoztatták a konferencia címét adó mondat végén a központozást. Kérdés helyett álljon kijelentés. Mit kijelentés? Kikiáltás. Így került a kérdőjel helyére egy függőleges vonal és alá egy pont. Minden terület professzora a saját előadásának végén közölte (ki fennhangon, ki unottan és motyogva, de olyan is volt, aki elérzéke­nyülve), hogy két nemzet megkérdőjelezhetetlenül rokon. A hallgatóság – voltak vagy négyszázan – minden tőle telhetőt megtett, hogy higgyen a tudósoknak. Ha nem is értették pontosan a levezetést, a nyelvészeti vagy éppen antropológiai terminusokat, a ­végkövetkeztetést megpróbálták a magukévá tenni. Nem volt könnyű dolguk. A maguk módján hamar észrevették, hogy a két nemzet nyelve betűkészletében, hangzásában, dallamában, de még hangképzésében is jelentősen eltér egymástól. Arról nem beszélve, hogy egyetlen közös szót sem találtak (már ami nem angolszász alapú és a globalizációnak köszönhető). Ha egymásra néztek az előadások csendes tanúi, azt láthatták, hogy igen eltérő a fizimiskájuk, a bőrszínük, az általános testfelépítésük. Ez sem segítette őket abban, hogy elfogadják a kutatók egyöntetű véleményét. Többen – akiket előzetesen erre nyomatékkal megkértek – népviseletbe öltöztek és így hallgatták az elő­adásokat. Ruházatuk színe, mintázata, szabása annyira különbözött, hogy csodálkozva bámulták egymást. Néhányan, akik a hallgatóság közül jár­tasabbak voltak a történelemben, megszeppenve figyelték, ahogy a korábbiakhoz képest némileg eltérően mászkáltak az őseik a térképen, mielőtt végleg letelepedtek volna a két nemzet által mai nap is elfoglalt területeken. Közben a professzorokat szállító sofőrök unatkoztak és iszogattak. Megtehették, hiszen csak másnap kellett a tudós urakat és hölgyeket haza és a reptérre vinni. Aznap mindenki a konfe­ren­ciának is otthont adó szállodában maradt. Az iszo­­gató társaságba vegyült néhány biztonsági őr is. A két nemzet kiszolgálószemélyzete jókat nevetett, és két tolmács segítségével vicces történeteket mesélt egymásnak, különösen a kutatók bolondos világáról. Az idő előrehaladtával aztán inkább ittak, röhögtek és kevesebbet beszéltek, lévén berúgtak. Ekkor történt, hogy valamelyikük, akárcsak egy kocsmában, énekelni kezdett. A saját nemzetéből valóak vele tartottak. Valami népdal volt. Hangosan kántálták. A refrénnél aztán arra lettek figyelmesek – már amennyire a tetemes mennyiségű alkohol elfogyasztása után figyelmesnek lehet lenni –, hogy a másik nemzetből valóak is énekelnek. Bár érthetetlen nyelven, de ugyanazt a dallamot. Ugyanazt a nótát. Így történt, hogy az este hátralévő részében a professzorok többször fel-felébredtek az artikulálatlan ordítozásra, amelyet a sofőrök és a biztonságiak kórusa adott, a két nemzet régről jött közös dalla­maira. Hajnalra a részeg társaság elhalkult, a tudósokat pedig elnyomta az álom. Reggel az előadók fáradt szemmel, mégis büszkeséggel újságolták a sofőröknek hazafelé menet, hogy milyen jól sikerült a konferencia, különösképp a két nemzet rokonságának bizonyítása. A legtöbb sofőr halk dúdolás mellett vette tudomásul a professzori beszámolókat.