Ceauşescu és a magyar country

Az európai népi hitvilág szerint a garabonciás diák nem túl népszerű, hiszen másokra rontást hoz, az ördöggel is cimboraságban lévő bűbájos. Az 1976-ban, Temesváron alakult Garabonciás zenekarra viszont a rontást más hozta. Történelem, politika, az éppen aktuális kurzus haszonlesői. Történetük egy kicsit az erdélyi magyar értelmiség modern kori históriája is. Ezt örökíti meg Sárány Istvánnak a Kriterion Kiadó gondozásában megjelent Garabonciások című könyve, amelyet a Román Kulturális Intézet szervezésében a Három Hollóban mutatnak be Budapesten.

Amikor 2014-ben a román lemezkiadó vállalat, az ELECTRECORD megalakulásának fél évszázados évfordulójára kiadták minden idők legjobb 64 romániai hangfelvételét, az exkluzív válogatásba mindössze egyetlen magyar szám került bele: a Garabonciás Kis dal című szerzeménye. A temesvári country-rock együttes a hetvenes évek közepén néhány év alatt vált az egyik legsikeresebb erdélyi magyar zenekarrá. Öt évvel később már ők a legtöbb lemezfelvételt megjelentető romániai magyar együttes.

Ehhez azonban a zenészek tehetsége és szövegírójuk, Kinde Annamária költő sorain túl kellett a Román Televízió magyar adása, az ott dolgozó Bodor Pál és Boros Zoltán szerepvállalása. Mint ahogy kellett a Bega-parti város szellemisége, az ottani magyar nyelvű kultúráért felelős pártemberek hozzáállása is. A zenekar egykori frontembere, Csutak István szerint a Román Kommunista Pártban dolgozó temesvári magyar értelmiség manifeszt módon támogatta a helyi magyar rendezvényeket. Igaz, ő maga is 30 év után jött rá arra, hogy „nem azért ültek szombat este a diákház nagytermének első sorában, mert olyan jók voltunk, hanem azért, hogy védelmet nyújtsanak nekünk. Mert ha ott ültek ezek a fickók, akkor nem lehetett semmit mondani, mert bennük meg kellett bízni. Ők meg kockáztattak.”

A Garabonciás zenekar szárnyalásának Románia legmagyarabb megyéjének illetékes székely-magyar elvtársa vetett véget 1981-ben. A Román Országos Rendezőiroda által jóváhagyott Garabonciás repertoárt Hargita megye kultúráért felelős elvtársa már nem láttamozta, s ezzel megpecsételte a zenekar sorsát. Máshol meg nem lehetett próbálkozni, hiszen az akkori szabályozás szerint a döntés annak a megyének a jogkörébe tartozott, ahová a zenekar vezetőjének lakcíme szólt. Csutak István pedig mérnökként csíkszeredai kinevezést kapott a temesvári egyetem elvégzése után.

Magyar magyarnak

„Úgy döntöttem, hogy a csíkszeredai Ifjúsági Klub égisze alá viszem az együttest – meséli Csutak. – Az igazgató örömmel fogadott, de mondta, hogy a Szocialista Művelődés és Nevelési Tanácsának Hargita Megyei Bizottsága illetékeséhez kell mennem. Könnyedén legyintettem. Volt ennél keményebb dió is, Temesváron. Hisz ott egy románnal kellett, ismeretlenül, zöld ágra vergődnöm. Itt meg a sajátjaim között vagyok, országos hírű együttest hozok… Bálint Lajos, későbbi jó barátom, kétkedően csóválta fejét. Neki lett igaza.”

Ceauşescu Romániájában, Temesváron minden ottani magyar illetékes (Csizmarik László, Kilyéni István, Albert Ferenc) szó nélkül a dosszié minden oldalát aláírta, és mindössze annyit kért, mondja el neki, miből lesz a botrány, hogy meg tudja védeni a zenekart. „Szóval Temesváron a cenzor engem képviselt a rendszerrel szemben” – emlékszik vissza az egykori garabonciás diák, hozzátéve, hogy erre számított a Székelyföldön is. Éppen ezért nyugodtan sétált be Csíkszeredában a Szocialista Művelődés és Nevelési Tanács Hargita megyei kirendeltségéhez. Gondolta, egyrészt a Temes megyei testvérbizottság bélyegzője formálisan megkönnyíti a hargitaiak dolgát, másrészt az ARIA – az országos rendezőiroda – mégis országos hatáskörű intézmény. Rosszul gondolta. „Az illetékes Hargita megyei elvtárs egy nagy teremben, egy hosszú asztal túlsó végénél ült. Trónolt. Nem hívott közelebb, nem kínált hellyel. Temesváron ilyen elő nem fordult velem. Csutak elvtárs! – kezdte mondókáját. Egy ideig nem tudtam, hogy kitörő nevetésemmel mihez kezdjek. Életemben először elvtársazott le valaki komolyan. Temesváron a román apparatcsikok sem. Soha. Nos, az illetékes székely-magyar elvtárs felháborodva kérdezte: hogyan gondolom, hogy Weöres (úgy ejtette ki, hogy we-ö-res), Áprily, Radnóti, Szabó Lőrinc, József Attila, vagy urambocsá!, Kinde Annamária versei »csak úgy« színpadra kerülhetnek Hargita megyében? A dossziét elvette, hogy majd átnézik és döntenek… Azóta is várom a döntést.” Nevet ugyan nem árult el, de annyit igen, hogy 1990 után az illető elvtárs igen megbecsült „(Csík)somlyólógus, önazonosságmegőrzési szakértő” lett.

Csöbörből vödörbe

Aztán – ahogy nálunk, Romániában is – eljött a rendszerváltás és vele együtt a „mindent lehet szabadság” ideje. A rajongók joggal várták, hogy a Garabonciás is feléledjen, de a zenekar nem jelentkezett újabb lemezzel. „1990 elején azt hittem, hogy mindenki emlékszik, tudja, mi történt 1990 előtt, és csak azért nem beszélünk ezekről, mert most ennél sokkal jobbat fogunk csinálni, mert a remekművek ott vannak a fiókokban, csak ugye eddig nem lehetett – mondja Csutak István. – És veszettül politizáltunk, mert azt hittük, hogy szükség van ránk. A remekművek közben csak nem kerültek elő, de mindenki, így az újra alakult (Marosvásárhely, Kolozsvár) vagy újonnan alakult (Temesvár) regionális rádió- és televízióstúdiók is egyre vadabbul, egyre elkeseredettebben és egyre elvakultabban politizáltak. A Garabonciás együttest meghatározó ironikus, önironikus, imitt-amott kritikus hangvételének nem volt helye.”

Elképedve figyelték, ahogy az új román politika új szereplői új ellenséget találtak maguknak. A „magyar ügy” olyasmi lett, mint ami évtizedeken keresztül az egyetlen párt, a Román Kommunista Párt (RKP) irányvonala volt: eltérni tőle szentségtörésnek számított. A tegnap még RKP-apparatcsikok új színekben folytatták a tobzódást, ezúttal a „magyar ügy” nyomvonalán. Őket nyilvánosan kritizálni, velük csipkelődni még a 2000-es évek elején is szentségtörésnek számított. Vasiu Tibor (az együttes egyik gitárosa) Gyulafehérváron élt akkor. Vegyes házasságból született – a család egyik része magyar, a másik része román. Már ez is nagy probléma az akkori Romániában. Hát ha még kiderül, hogy magyar barátai vannak és magyarul (is) énekel, szabályszerűen vége lett volna.

„De nehogy azt képzelje valaki, hogy magyar berkekben, főleg a Székelyföldön, jó pont lett volna, hogy gyulafehérvári román barátommal lépek fel bárhol – mondja Csutka. – Mindegy volt, hogy félig román vagy tán egészen az. Hogy bár két évtizede a tengeren túl él, ma is magyarul kommunikálunk. Hogy noha csak édesanyjával meg velem használja a magyart, és hogy annak ellenére tisztán, szabatosan beszéli, hogy román iskolába járt. Valahogy 2011-ig nem nagyon volt olyan hangulat, hogy kedvünk lett volna bármit is újrakezdeni. Akkor is csak azért, mert elveszettnek hitt filmjeink egy része előkerült Jilaváról.”

A világhálón találkoznak

Az elvontabb, néha társadalmat bíráló áthallásokkal dúsított szövegű dalokra ma sincs kereslet Romániában, a magyar közösségben sem, állítja Csutak, aki szerint Erdély kulturális gyarmat lett a periférián. A könyv megjelenése viszont nem nekrológ. Leltár egy adott korszakról és egy városról, Temesvárról, ahol fél évtized alatt egy magyar diákegyüttes az erdélyi magyar folk-pop-rock sikeres szereplője lehetett. A könyvhöz egy CD-t is csomagoltak, rajta új dalokkal. „Ezzel szeretnénk jelezni, hogy van még mondanivalónk. Nem véletlenül fogadtuk örömmel a budapesti Román Kulturális Intézet meghívását. Nem siratni, nem siránkozni megyünk Budapestre, hanem jelezni, hogy ha anno kényszerből sohasem »testvériségeztük« össze magunkat, ezúttal román és szerb barátunkkal közös produkcióban szeretnénk Temesvárról mesélni. És már előrehaladott állapotban van az ezt követő anyag is, amelynek címadója, az Erdélyi dal erre a korongra is felkerült.”

A Garabonciás együttest egyhamar nem látjuk újra színpadon. Sok oka van ennek: betegség, családi gondok, szétszóratás több kontinensen. De a közös zenélést azért nem adják fel, mondja Csutka István. „Készítettünk néhány felvételt interneten keresztül, úgy, hogy nem találkoztunk személyesen, nem is gyakoroltunk együtt. Jelenleg Vasiu Tibor barátommal közösen »termelünk«. Ő New Yorkból, én Csíkszeredából, és a világhálón találkozunk.”

A Garabonciás csak ürügy

A kötetet összeállító Sárány István a Hargita megyei napilap, a Hargita Népe főszerkesztője. Azt mondja, mindenképpen írni akart a többnemzetiségű városról és arról a korról, és a felkérés csak megerősítette a szándékát. „A rendszerváltás előtti évek kulturális élete érdekelt – mondja. – Először a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes múltjával foglalkozó kötetek szerkesztése kapcsán szembesültem vele. A Garabonciás együttes dalait gyermekkoromban halottam, megvolt a lemezük is. Csutak Istvánt ismertem, mindketten jövevényként élünk Csíkszeredában. Aztán egy szép napon azzal keresett meg, hogy jó dokumentumgyűjteménye van az együttesről, s azt kérdezte, nem volna-e kedvem kötetté gyúrni azt. Hozzáláttam. A munka során jöttünk rá mindketten, hogy a Garabonciás együttes csak ürügy ehhez a kötethez, az együttes gyors felfutása, sztárrá válása ugyanis csak a hely – Temesvár – és a kor ismerete, bemutatása fényében kap magyarázatot.

A könyv – szándékaink szerint – bemutatja az 1968-ban elindult folyamatok romániai hozadékát, Temesvár befogadó szellemét, a szórványlétben tevékenykedő magyar kultúraktivisták áldásos tevékenységét és nem utolsósorban a bukaresti televízió magyar adásának közösségépítő és kultúrateremtő szerepét is” – teszi hozzá a kötet szerkesztője.