Zene a föld alatt

Rozsdás a fejed! – mondja nekem Duska, és nem tudom, sírjak vagy nevessek.

Nem könnyű ötévesnek lenni. A gyermekkor burka időnként már fel-felrepedezik, s azon benyomakodhat a világ a maga kellemetlenségeivel. Néha egy-egy nemkívánatos film részletével, furcsaságaival, hidegségével. Olyasmivel, amit már ő is észrevesz. Miért rángatja az az anyuka a gyermekét? Miért kér a bácsi pénzt? És jön nyomában a szorongás, a harag. Öt és egynegyed évesen már jól lehet haragudni. És olyankor bukik ki belőle a rozsdás mondat. Mert épp haragszik rám.

A Wales–Magyar meccs elejét néztük ketten, és mindent tisztázni kell, kivel tartunk, azoknak milyen színű a kapusa, mi az a csatár, és miért nem előre passzol, ha gólt kell lőnie stb., de közben megy a közvetítés, Hajdú B. fáradhatatlanul szórja az információkat, nekem csak morzsák jutnak. Elharapott szavak. Ekkor szólok, de mintha a Niagarát akarnám megállítani egy körömkefével. Aztán megsértődik, és haragudni kezd. Koszos a fejed, vágja hozzám összehúzott szemöldökkel. És amikor látja, hogy nevetek, megpróbálja fokozni: Koszos a rozsdád!

Nevetek ezen is, ő meg nem érti, hiszen borzasztó dolgokat zúdít rám. Hiszen én magam mondtam neki tegnap, amikor mindenáron meg akarta fogni a rozsdás vasdarabot a kertben, hogy az milyen veszélyes, mennyi kosz van rajta. Akkor bezzeg egyáltalán nem nevettem. (Az eddig legkegyetlenebb verbális visszavágás, kvázi elégtétel az volt tőle, amikor kis gondolkodás után azt mondta nekem: Rossz robot! De hogy ez honnan jött? Talán pár nappal korábban a meghibásodott háztartási gépről beszélgethettünk a feleségemmel.) Szerencsére a káromkodást még hírből sem ismeri, bár egyre jobban figyel arra, hogy mit mondok, amikor a kis lábujjammal véletlenül belerúgok a máshova tolt asztalba. És még nincs meg benne a kamaszok kíméletlen pontossága, hogy pont oda szúrjon, ahova kell. Egyelőre csak dühös, mert én nem rá vagyok kíváncsi, hanem Hajdú B. meglátásaira, amelyek amúgy semmilyen irányban nem befolyásolják a meccset. Tud a beszélő bácsi gólt rúgni?

A másik véglet az áhítatig fokozódó rajongás. Ezt kivételes pillanatokra tartogatja. A Gryllus-koncertekre például. Ott nem szabad megszólalnunk, sem énekelnünk, sem tapsolnunk, mert semmi sem nyomhatja el a művészt (hiszen érte jöttünk, nem?), és nem zavarhatja meg azt a misztikus összekapcsolódást, ami a rajongó és tárgya között már első pillantásra kialakul. Ugyanez a révült tekintet (a Gryllus-tekintet!) jött elő a föld alatt is. Provence egyik megyéje ugyanis (Ardéche) nem csak a hegyekről, a folyó szabdalta csodás völgyekről, hanem a cseppkőbarlangjairól is híres. Itt vannak az ország legnagyobbjai és legszebbjei. Dusán eddig maximum metróval járt a föld alatt, és elképzelni sem tudta, hogy az milyen lehet. Ott is van mozgólépcső?

Aztán szó bennszakadt, hang fennakadt, és tán lélegzetet sem vett egy darabig. Az a sok sztalagmit és sztalaktit, és mintha nyers tésztából lenne az egész! Szinte dagasztani lehetne, olyan puhának, omlósnak tűnik, aztán mégse. Ráadásul ma már semmit sem bíznak a véletlenre. Mintha nem lenne elég a természet évszázados csodája, türelme és kreativitása, mintha attól félnének, hogy kevés lesz ez a vibráló reklámok csiricsáré világából érkező turistának, fényeket és hangokat is bevetnek fokozás gyanánt. A Saint-Marcel csodás medencéit egymás után világítják meg a színes lámpák, a Madeleine falaira pedig animációt vetítenek (hogyan mászott le ide annak idején az ősember), ami annyira hitelesnek tűnt, hogy Dusival azután óvatlanul is minden sarok mögött az elbújt ősöket kerestük. És persze mindkettőben volt „videóklip” is. Az egyikben a Carmina Burana vészjósló kórusa, a másikban is valami félelmetes zene képezte a látogatás csúcspontját, a teljes sötétben lassan villantak fel itt-ott, ritmusra a fények. Dusi minden percben igyekezett leszögezni vigyorogva, hogy ő nem fél. Neki ez nem elég a rettegéshez, ahhoz korábban kell felkelniük. Nem mondom, nem volt hatástalan, de aztán mégis azon kezdtem töprengeni, hogy miközben folyton arra figyelmeztettek, mennyire óvni kell a természeti örökséget (ne nyúljunk bele a medence vízébe, mert azzal tönkre vágjuk az érzékeny mikroorganizmusokat, és felborul az egész miniatűr világ ökorendje), vajon milyen diszkrét katasztrófával járhat egy-egy egyszerű izzócsere a medencék alján?

Odakint persze a kecskék ellopták a show-t. Mert klassz dolog a föld alatt is, de a meredek sziklafalon oly biztos lábakkal mozgó állatok mindent lepipáltak. Nem véletlenül voltak ott egyébként, a legenda szerint ugyanis a Madeleine-barlangot az elkóborolt kecskéjét kereső juhász fedezte fel. Illetve hát az állat, amely panaszosan mekegett egy sztalagmit mögött.

Aztán a végén minden a helyére került. Wales berúgta az első gólt, mi kikapcsoltuk a laptopot (azt már megtanítottam neki, hogy magyar meccset addig érdemes nézni, amíg az ellenfél gólt nem rúg, mert utána már kész szenvedés az egész), és néztünk egymásra a félhomályban. Mint két megszeppent, rozsdás fejű ősember. És még zene sem szólt.