Így jártam Möszjő Duxszal

Strasbourg gyönyörű város, a szíve, a Petite France a középkori, favázas házaival olyan, mint a mesében. Az elegáns Regent Petite France szállodának is van egy tagadhatatlan varázsa, de amikor belépek, elfog a megfelelési kényszer. Elegáns, jókedvű férfiak és nők, sütemény- és parfümillat, a pálmafa alatt zongorista kellemes dallamokat játszik. Minden részlet a helyén van.

A portás hosszasan méreget, mintha betolakodónak tartana. Egy magyar a finom Európában. A diplomata-útlevél sem derít a hangulaton. Szobakártya, a szokásos eligazítás, a tollával mutatja, merre van az étterem.

– Cipőtisztítást kér?

– Nem kérek, köszönöm. Szeretem magam intézni. Mindig attól tartok, összekeverik – igyekszem oldani a szigorát.

– Benne van a szoba árában, uram – ez már szinte utasítás. Úr nem bajlódik ilyesmivel.

Reggel egy fehér zsákban találom a cipőt, csakugyan fényesre csiszolva. Szép munka, gondolom. Már öltönyben, csak egy gyors nyakkendő-igazítás, csatlakozhatok a többiekhez, indulunk a tárgyalásra.

Csillog a cipő, de nem az enyém. Egy számmal kisebb méret. Kiver a veríték. Most mi lesz? Zokniban nem mehetek, a szűk cipőben pedig egy lépést sem tudok tenni. Telefon a portásnak. A szobafőnök perceken belül megjelenik. Átlátja a helyzetet. Elismeri, hogy a cipőket összekeverték, pedig ilyesmi még soha nem történt az elmúlt száz évben. Nézzük egymást, tíz percem van.

Megkeresik, kihez került a cipőm? Lehetetlenség, mondja a szobafőnök, kétszáz vendégünk van.

A delegáció nélkülem indul, majd csatlakozom hozzájuk. Bárcsak egy külvárosi motelben szálltam volna meg, gondoltam. A szobafőnök hívja az igazgatót, néhány részletet megbeszélnek. Möszjő Dux rövidesen érkezik, ő mindent megold.

Csendben telnek a percek, azután Möszjő Dux tényleg belép. Magas, jókedvű és elegáns, kezében nagy csomag. Három pár fekete cipőt hoz, leteszi a lábam elé.

– Próbálja fel, uram, meglátjuk, melyik az Ön mérete – mondja kifogástalan angolsággal.

Az egyik tökéletes. Megkönnyebbülten sóhajtok fel.

– Nagyon jól áll – dicsér meg ráadásul. A pillantásával utasítja a szobafőnököt, hogy tüntesse el a többi cipőt, azután legyint, hogy mehet a dolgára.

– Remélem, az ügy köztünk marad – mondja, egyetértésemet egy fejbiccentéssel fogadja. – Nem szeretném, ha elterjedne, hogy hibáztunk.

– Természetesen – feleltem. – De honnan szerezte a cipőket? Az íróasztal fiókjában tartja?

– Nem, uram. A közeli cipőboltban vásároltam.

Lekísér az előcsarnokba, kezet rázunk, mosolygunk, mintha régi osztálytársak lennénk. Gyalog megyek a tárgyalás helyszínére a rue de Moulins-n, útközben megállok egy cipőbolt kirakata előtt, megnézem, mit kaptam az igazgatótól. J. M. Weston. Az ára a csillagokban.

Végülis jól jártam. Reméltem, hogy a régi cipőm, egy kissé kopott sarkú, sok utazást megélt darab soha nem kerül elő. És tartottam a szavam: az ügy köztünk maradt. Eddig.