Az öreg Skoda

Az öregúr mindig ugyanabban az időben érkezett, délelőtt negyed tizenegykor. A lányok az irodában addigra már megitták a kávét, kétszer tartottak cigarettaszünetet, s megrendelték az ebédet az ételfutártól, aki mindennap jött, s csinos kis dobozkákban hozta a brassói aprópecsenyét, töltött paprikát, diétásabb időszakokban a párolt zöldségeket füstölt tofuval.

Az öregúr a tízemeletes ház kapuján jött ki: az amúgy családi házakkal és szolid társasházakkal telepöttyözött zöldövezeti városrészben ez az épület rítt csak ki ormótlan erkélyeivel, durva kiszögelléseivel. Akik itt laktak, régóta laktak itt, megszokták egymást, fiatalkorban kényelmes volt, kőhajításnyira csak a parkok, a strand, az uszoda, ahová akkoriban a gyerekeket vitték, most meg maguk időznek inkább, legtöbbször egyedül.

Flakon volt a kezében, meg egy kis kefe. Csoszogva lépdelt a parkolóig, ahol a farmotoros, öreg Skoda állt. Ritka széria, mindössze három évig gyártották, az utolsó, egy ezüst színű 1990 januárjában került egy angol lordhoz, annak kifejezett óhajára. Hogy ide, ebbe a parkolóba miként jutott el ez a legalább harminc éves példány, az irodista lányok nem tudták, miként nem tudtak az autóról sem semmit – például hogy alumínium-öntvényből készült motorjának nyolccsatornás hengerfeje van -, csak azt, hogy szép piros.

Az öregúr először a motorháztetőre hullott leveleket seperte le a puha kefével, amit úgy tűnik, nem is használtak más célra, csak erre, mert szálai feszesen álltak, a nyele mintha vadonatúj lett volna. Szépen, gondosan, az utolsó száraz levéltöredéket is kisimította az első szélvédő alatti mélyedésből, s csak azután vette elő a flakont, amivel az ablakokat, a lámpákat, a visszapillantó tükrüket fújta be, majd egy öreg pelenkadarabbal centiről-centire fényesre törölte valamennyit. Körbejárta aztán az egész autót, figyelmesen, szemlélve, mintha töviről-hegyire számba venné a karosszéria legutolsó négyzetcentiméterét is. Visszaérve aztán a kör végére, nyúlt a zsebébe, elővette a slusszkulcsot, kinyitotta az ajtót, beült, majd indította a motort.

Elsőre felbörrent mindig, még télen is. Tudták ezt a lányok, figyelték már jó ideje az öregurat, akihez órát lehetett igazítani az évek során, mindig ugyanakkor jött, s mindig ugyanazokkal a mozdulatokkal tette a dolgát. Pár percig időzött, alapjáraton tartva a kocsit, majd rükvercbe tette, hátratolatott néhány métert, épp csak annyit, hogy onnan majd a szomszédos üres parkolóhelyre orral be tudjon állni. Másnap ugyanez a mozdulatsor ismétlődött, csak akkor a korábbi helyre állt vissza, majd harmadnap ugyanígy a szomszéd placcra, negyednap meg újra vissza.

Mentő jött aztán egyik reggel, a tízemeletes ház előtt állt meg. Az iroda ablakából nem látszott, kit vittek el, de másnap a lányok már pontosan tudták. Hamarosan egyre több falevél gyűlt össze a motorháztetőn, amit egy hónap múlva már tíz centis avarszőnyeg takart, miközben a felvert sár mélabús pointilistaként rajzolt szomorú pöttyöket az első lámpák buráira.