Irány a múlt

Nem kétséges, hogy helyre lehetett volna állítani a budai Várban az egykori királyi palotát. A tűzvész és a világháborús ostrom ugyan borzalmas pusztítást végzett a pompás épületben, de ha lett volna erre pénz és akarat, meg lehetett volna csinálni.

Egészen hetven évvel ezelőttig. Akkor kezdődött meg ugyanis az a munka, amelynek során a gazdag enteriőrök maradékát is kilapátolták, a falakat áthelyezték, a lépcsőket megfordították, s az önmaga emlékműveként funkcionáló királyi lakot – amelynek falai közt, már a kormányzói családot leszámítva, évente egyszer-kétszer, Horthy báljai alkalmával bukkantak fel emberek – múzeumi-könyvtári tömbbé alakították.

A hatvanas-hetvenes években elkészült intézmények a kor legmagasabb belsőépítészeti színvonalát mutatják mindmáig, a legnemesebb anyagokból, a leggondosabb tervezői munkával formálták meg a kultúra új palotáit. Annak tehát, aki egyetért az Orbán-kormány „minél csicsásabb, annál szebb” cselédlányos nosztalgiájával, és pártolja a hauszmanni díszözön semmiből való rekonstruálást, jó tudnia: a másolat-panoptikum csak létező értékek elpusztítása árán születhet meg.

A Szent István terem cseppben a tenger - öt éve folynak az újrateremtés munkálatai, és juhé, már majdnem el lehet kezdeni az építést. Óhatatlanul adja magát a gondolat: ki éri meg közülünk az utolsó csillár felfüggesztését, ha tényleg neki akarnak állni az egész palotának? Vagy ha ez nem reális cél, miért kell folyton a Nemzeti Galéria kitelepítését sürgetni, és erre hivatkozva erőltetni a városligeti építkezést?

Azt ugyanis kizárhatjuk az okok közül, hogy a múzeum nincs jó helyen a Várban, mert mondjuk nehéz odamenni. Egyrészt, mert a Várkert Bazár nagyszabású felújításának köszönhetően ma már mozgólépcsőn is meg lehet közelíteni a palotát, és az a lépcső nemcsak a kormányzóbálra tudja felvinni a creme de la creme-et, hanem a múzeumba is azt, aki egy kiállításra kíváncsi. Másrészt, mert – kapaszkodjanak meg – tavaly a leglátogatottabb múzeum Magyarországon éppenséggel a Nemzeti Galéria volt.