Előfizetés

Irány a múlt

Nem kétséges, hogy helyre lehetett volna állítani a budai Várban az egykori királyi palotát. A tűzvész és a világháborús ostrom ugyan borzalmas pusztítást végzett a pompás épületben, de ha lett volna erre pénz és akarat, meg lehetett volna csinálni.
Egészen hetven évvel ezelőttig. Akkor kezdődött meg ugyanis az a munka, amelynek során a gazdag enteriőrök maradékát is kilapátolták, a falakat áthelyezték, a lépcsőket megfordították, s az önmaga emlékműveként funkcionáló királyi lakot – amelynek falai közt, már a kormányzói családot leszámítva, évente egyszer-kétszer, Horthy báljai alkalmával bukkantak fel emberek – múzeumi-könyvtári tömbbé alakították.
A hatvanas-hetvenes években elkészült intézmények a kor legmagasabb belsőépítészeti színvonalát mutatják mindmáig, a legnemesebb anyagokból, a leggondosabb tervezői munkával formálták meg a kultúra új palotáit. Annak tehát, aki egyetért az Orbán-kormány „minél csicsásabb, annál szebb” cselédlányos nosztalgiájával, és pártolja a hauszmanni díszözön semmiből való rekonstruálást, jó tudnia: a másolat-panoptikum csak létező értékek elpusztítása árán születhet meg.
A Szent István terem cseppben a tenger - öt éve folynak az újrateremtés munkálatai, és juhé, már majdnem el lehet kezdeni az építést. Óhatatlanul adja magát a gondolat: ki éri meg közülünk az utolsó csillár felfüggesztését, ha tényleg neki akarnak állni az egész palotának? Vagy ha ez nem reális cél, miért kell folyton a Nemzeti Galéria kitelepítését sürgetni, és erre hivatkozva erőltetni a városligeti építkezést? 
Azt ugyanis kizárhatjuk az okok közül, hogy a múzeum nincs jó helyen a Várban, mert mondjuk nehéz odamenni. Egyrészt, mert a Várkert Bazár nagyszabású felújításának köszönhetően ma már mozgólépcsőn is meg lehet közelíteni a palotát, és az a lépcső nemcsak a kormányzóbálra tudja felvinni a creme de la creme-et, hanem a múzeumba is azt, aki egy kiállításra kíváncsi. Másrészt, mert – kapaszkodjanak meg – tavaly a leglátogatottabb múzeum Magyarországon éppenséggel a Nemzeti Galéria volt.

Kurzus

Amikor az euró árfolyama átlépte a 337 forintos szintet, amire még soha nem volt példa, a gazdaságtörténeti eseményt teljes érdektelenség fogadta. Az egyik magyarországi középbank vezető elemzőjét a csúcsdöntés időszakában megtartott sajtóértekezletén nem is sikerült ezzel zavarba hozni: gondosan  előkészített helyzetértékelésén mit sem változtatva kijelentette, nemzeti devizánk lassú leértékelési pályán halad. 
Kimondhatjuk, a jegybanki kommunikáció eredményesnek bizonyult. Még a korábban kritikus véleményt megfogalmazók is csendes beletörődéssel veszik tudomásul, hogy mivel az MNB-nek nincs árfolyamcélja, már az is lassú gyengülésnek számít, hogy fél év alatt a forint 5 százalékot veszített az értékéből. Abban már senki sem kételkedik, hogy ebben a feltartóztathatatlannak tűnő lejtmenetben legfeljebb átmeneti erősödéseket lehet majd felfedezni, és remény sincs a stabilizálódásra. A gazdaság szereplői pedig még annak is örülnének, ha a leértékelődés kis lépésekben történne.
Nem véletlen, hogy a spekulánsok egyik kedvelt játékszere lett a forint, és aki a hosszú távú leértékelésére fogad, az aligha veszíthet. Aki viszont a költségvetési törvényben szereplő devizaárfolyamoknak hisz, az annál többet. Az alig egy hónap múlva elkövetkező év végére az ide költségvetési törvény 311 forinttal számolt, a 2020-ról szóló jogszabály pedig azt fektette le, hogy akkor december 31-én 320 forintot fog érni a forint. A mostani 337 forintos csúcs árnyékában ez persze nevetségesnek tűnik. 
Mindez azt eredményezte, hogy a devizaárfolyamokkal napi szinten érintett bankok és vállalkozások - hogy a Magyar Nemzeti Bankról ne is beszéljünk - már évek óta nem veszik figyelembe a törvénynek ezt a paragrafusát. Jól tudják, hogy a megelőző év derekén - a februártól folyó előkészítő számítások figyelembevételével - képtelenség a másfél esztendő múlva várható árfolyamértékeket prognosztizálni. Jogosan nyilvánítja ki rendszeresen a jegybanki vezetés és a pénzügyi kormányzat, hogy nincs árfolyamcéljuk. A költségvetési törvényeket olvasva ez meg is látszik!
Mivel az export tekintélyes részét azok a vállalkozások bonyolítják le, amelyeknek bevétele devizából származik, és a késztermékeik is magas importhányadot tartalmaznak, így számukra közömbös, hogy hogyan viselkedik a forint árfolyama a vezető devizákéval szemben. Vagyis idejétmúlt az a nézet, hogy a gyenge forint felpörgeti a kivitelt. Az persze igaz, hogy a forint leértékelődése olcsóbbá teszi a Magyarországon foglalkoztatott munkaerőt, és egyelőre előbb bocsájtják el a gépkocsi összeszerelő üzemek a munkaerőt az euróövezetbe tartozó Szlovákiában, mint nálunk. Így okos gazdálkodással jobban emelhetők a bérek, mint amennyit a termelékenység alakulása egyébként megengedhetne. 
A Magyar Nemzeti Banknál úgy vélik, hogy egy kicsi és sérülékeny gazdaság csak úgy tud bekapcsolódni a világ vérkeringésébe, ha enged a piacok által rákényszerített leértékelődési törekvéseknek. Végső soron mindennek az árát a fogyasztók fizetik meg, még ha ezzel közvetlenül nem szembesülnek is.

Orbitális

Úgy látszik, valami értelmetlenségre mindenképpen el kell szórni egy csomó pénzt, különben a kedves vezetőnek nem esik jól az alvás. Az ötlet amúgy aligha budapesti, a Karmelita kolostor fehér falainak nem lehet ilyen goromba élettani hatása. Szijjártó külügyminiszter  mindenesetre, akárkié volt, megismételte az utasítást: Űrbe, magyar!
Az új magyar űrhajóst 2024-ben tervezik Föld körüli pályára állítani, habár, ha a paksi csúszás bármire megtanít, az éppen az oroszok liberális viszonyulása a határidőkhöz. Az űrutazás persze hatalmas élmény, arról nem beszélve, hogy a szerencsés kiválasztott utólag is megél belőle, élménybeszámolókat tart, interjúkat ad, fotókiállításokat nyit meg, könyvet ír, konferenciákra utazik és érvel az űrkutatás fontossága mellett. Remek. Nyilván arra is van magyarázat, hogy Afganisztánnak mi haszna volt Abdul Ahad Mohmand (akad, ki e nevet nem ismeri?) 1988-as űrrepüléséből. Vagy Magyarországnak Farkas Bertalanéból. Már azon kívül, hogy mindketten demonstrálták a Szovjetunióval való örök és megbonthatatlant. (Farkason kívül van más magyar űrutas is, a Microsoft sikerében kulcsszerepet játszó Charles Simonyi, aki turistaként repült, ráadásul annyira megtetszett neki, hogy kétszer is. Kis különbség: saját pénzen.)
Eddig harminchét ország 553 polgára jutott ki orbitális pályára. Rég túl vagyunk azon, hogy odafigyeljünk, éppen ki kering a fejünk fölött (most épp három amerikai, két orosz és egy olasz). Magyar űrrepülésnek akkor lenne értelme, ha volna tudósunk, akinek űrbéli munkájához nemzetközi érdek fűződne, a számlát pedig például az Európai Űrügynökség állná. Magyarország amúgy látványos faksznik nélkül is ki tudja venni a maga szerény részét az űrkutatásból. Ha meg presztízsberuházásra van szükség, akkor inkább építsenek még néhány stadiont.