Hegyi Iván: Budapestet bombázta a brazil B

Publikálás dátuma
2019.11.30. 11:13

A megrázó vereséget messzemenően sikerült hasznosítani. Nyolc hónappal később, Liverpoolban a magyar válogatott úgy győzte le 3:1-re a világbajnokságon 1954 óta veretlen – akkor is hazánk fiaival szemben alulmaradó – brazil együttest, hogy játékosainak túlnyomó többsége kiemelkedő, a csapat egésze pedig fenomenális teljesítményt nyújtott.
Minden idők legkülönösebb túráinak egyikére utazott a magyar labdarúgó-válogatott 1965 novemberében. Először Frankfurtba repült a tizennyolcas keret (Gelei, Géczi; Novák, Mátrai, Mészöly, Sipos, Ihász, Sóvári; Nagy István, Solymosi, Juhász, Rákosi; Bene, Göröcs, Varga, Albert, Farkas, Fenyvesi), amelyben azért szerepelt csak három játékos a bajnoki címvédő Vasasból, mert Mathesz és Fister sérült volt, ráadásul az angyalföldi csapat egyhónapos arab portyára tartott, s azon mégsem jelenhetett meg az ifivel kevert „kettővel”. A lábukat fájlalókhoz rövidesen Ihász is csatlakozott, a többi címeres mezesnek meg az sajgott igazán, hogy a vendéglátó Eintracht 2:4-ről 5:4-re fordított. A meccs hőse az alig tizennyolc éves Walter Bechtold volt, aki négy gólt is bevágott meglepett honfitársainknak. Az élet és a csapat ment tovább. A nemzeti együttes Londonba látogatott, de már Ihász nélkül, mert a hátvéd azt kérte Baróti Lajos szakvezetőtől: hadd térhessen haza, ha már nem játszhat sem Albionban, sem a túra fő csapásirányát jelentő Dél-Amerikában. A bekknek sokba került az óhaja, mert Baróti nem akceptálta és azzal torolta meg a lemondást, hogy Ihászt csupán „itthon készülő” tartaléknak jelölte az 1966-os világbajnokságra, majd kirendelte a magyar–szovjet negyeddöntőre Sunderlandbe, és nem játszatta... Dél-Amerikába pedig Káposzta Benőt vitte el helyette, sőt az utólag meghívott újpesti futballistát már a Tottenham ellen betette a csapatba. (A Megyeri úti hátvéd Liverpoolból csatlakozott a sűrű programmal terhelt válogatotthoz, amelyből Sóvári, Solymosi, Göröcs és Bene Frankfurtból átutazott a Mersey-parti városba VVK-visszavágót játszani az Evertonnal. A revánsmérkőzést az angol csapat nyerte 2:1-re, de a Népstadionban rendezett első mérkőzésen az Újpest 3:0-ra győzött.) A beugró a londoni White Hart Lane-en korántsem volt boldog, mert a „Spurs” 4:0-ra nyert; legjobbja, a skót Alan Gilzean három gonosz gólt helyezett el Gelei József hálójában. Az eredmény akkora feltűnést keltett, hogy az Evening Standard című lap különkiadást jelentetett meg a Tottenham–Budapest mérkőzés tiszteletére, a világranglista negyedik helyén álló válogatott pedig 4:9-es frankfurti, londoni összesítéssel kelt át az óceánon. Dél-Amerikában aztán még inkább megjárta a csapat. Első meccsét Sao Paulóban, a brazil B együttes ellen játszotta, ismét csak Budapest néven. Idehaza legalábbis így tartják. Brazíliában viszont hivatalos válogatott találkozóként rögzítik a krónikák a találkozót, jóllehet a brazil A aznap a Szovjetunió legjobbjaival találkozott a riói Maracanában, ahol Gerson és Pelé góljára a hajrában Banyisevszkij és Metreveli is válaszolt (2:2). A dél-amerikai adatbank szerint ez volt a brazil válogatott 298., a Sao Pauló-i másfél óra pedig a 299. mérkőzése. Mindazok, akik a magyarok ellen szerepeltek, eggyel növelték válogatott fellépéseik számát, illetve Felix kapus, továbbá Edilson, Nair (mindhárom Portuguesa), Rivellino (Corinthians), Prado (Sao Paulo) és Abel (Santos) egyaránt a premierjét tarthatta a selecaóban. A magyarok az A csapattal álltak ki, noha Albert Flóriánt maga mellé, a kispadra ültette Baróti kapitány. Aztán a huszonhetedik percben becserélte a megsérült Göröcs János helyett. Akkor még csak 3:0 állt az eredményjelző táblán, ám a harmincharmadik percben már 5:0 virított rajta... Igaz, az első gólt több méteres lesről rúgta Servilio – Queiroz brazil játékvezető nyilván nem akarta látni az off-side-ot, mert az rajta kívül mindenkinek feltűnt –, a folytatásban azonban nem kellett hazai pártfogás, mert Géczi István többször is önzetlenül segített a braziloknak. Előbb Lima harminc méteres szabadrúgását szedte be – ezzel lett 3:0 –, aztán rossz tempóban futott ki (4:0), végül Nair labdáját beejtette (5:0). Az összegzés így szólt: „Géczi, ha jó formában van, legalább három gólt védett volna.” A „dugók” egyikéből a szünet után a pályára küldött Gelei profitált: a hatvanhatos vb magyar–brazil mérkőzésének (3:1) első percében azért védte Lima bal felső sarokra tartó, gólnak látszó lövését, mert Sao Paulóból tudta, hogy nincs olyan távolság, amelyet a középpályás ne tudna áthidalni az ellenfél térfelén. Antonio Limáról ezt jelentette Brazíliából a Népsport: „A mezőny legjobbja volt. A labdával együtt mozgott a pályán, rombolt, támadást szőtt, nagyszerű érzéke van az összjátékhoz, meglátja a helyzeteket, és félelmetesen lő.” A lap általában is emelkedett jellemzést adott a házigazdák futballistáiról: „Valamennyi játékosuk kifogástalanul képzett labdazsonglőr.” Nyilván, ha Mészöly Kálmánnal, Sipos Ferenccel, Bene Ferenccel vagy Farkas Jánossal szemben fél óra múltán öttel tudott vezetni... A meghökkentő differencia a továbbiakban nem nőtt, sőt a meccs utolsó tíz percében erősen csökkent, mert a finisben – Bene szépítése után – Solymosi Ernő tizenegyese és Albert pattintott labdája is megpihent az 1970-ben világbajnokká előlépő Felix kapujában (5:3). Ezzel együtt három túramérkőzés után tizennégy kapott gólnál tartott a mindháromszor vesztes magyar válogatott, miközben Brazília 1965-ös mérlege hét győzelemre és három döntetlenre javult. A Sao Pauló-i meccset a vendéglátók nem csupán bürokratikusan nyilvánították hivatalossá, hiszen a sárga mezesek dupla fellépésének másnapján ez uralta a Folha do Sao Paulo címoldalát: „Brazília legyőzte Magyarországot, és döntetlent ért el a Szovjetunióval szemben.” A megrázó vereséget messzemenően sikerült hasznosítani. Nyolc hónappal később, Liverpoolban a magyar válogatott úgy győzte le 3:1-re a világbajnokságon 1954 óta veretlen – akkor is hazánk fiaival szemben alulmaradó – brazil együttest, hogy játékosainak túlnyomó többsége kiemelkedő, a csapat egésze pedig fenomenális teljesítményt nyújtott. A Sao Paulóban szerepelt dél-amerikaiak közül csak Lima játszott az angliai vb-mérkőzésen. Az otthon maradó többiek savanyú képpel nézegették a brillírozó magyarokat, és azt mondogatták a tévé előtt: „Velünk bezzeg nem bírtak...”   

BRAZÍLIA B–BUDAPEST 5:3 (5:1)

Barátságos mérkőzés, 1965. november 22., Sao Paulo, 30 000 néző. Jv.: Queiroz (brazil). Brazília B: Felix – Carlos Alberto, Djalma Dias, Procopio, Edilson (Geraldino, 46. perc) – Lima, Nair (Rivellino, 46.) – Marcos, Servilio, Prado (Coutinho, 80.), Abel. Budapest-válogatott: Géczi (Gelei, 46.) – Novák (Káposzta, 46.), Mészöly (Mátrai, 46.), Sipos, Sóvári – Solymosi, Rákosi – Bene, Göröcs (Albert, 27.), Farkas, Fenyvesi. Gól: Servilio (10. és 15.), Lima (19.), Abel (28.), Nair (33.), Bene (44.), Solymosi (80., 11-esből), Albert (82.).

Szerző

Kentaurbeszéd - Lengyel László: Kifelé a Machiavelli-fasorból

Publikálás dátuma
2019.11.30. 09:30

Fotó: Marabu
Az Orbán-rendszer büszke arra, hogy egyetlen megállapodást sem tart be, semmiféle jogi és erkölcsi szabály, se Isten, se ember nem korlátozhatja.
„A Machiavelli-fasor / Egyenes, mint az akarat.” – írta Térey az Akaratban.
Sokan, sokféle módon közelítik meg az Orbán-rendszert, de abban valamennyi felfogás megegyezik, hogy ez nem okság-, cél-, hanem akaratelvű rendszer. A dacos és kalandor válasz minden miért kérdésre: akarom. Abban már eltérnek a koncepciók, hogy vajon Orbán akarja-e és csinálja-e a rendszert, vagy a rendszer mozgatja Orbánt, de azt mindannyian kérdezzük magunktól: vajon eljutott-e a rendszer a point of no return, vagyis a visszafordíthatatlanság állapotába? Orbán sikeresen foglalta el és/vagy rombolta le az intézményeket. Kialakította a centrális erőteret, s a parlamentet a saját terévé tette. Központosította és minden területre kiterjesztette közigazgatási hatalmát. Radikálisan csökkentette az önkormányzatok hatókörét és forrásait. A politikai hegemónia megszerzése mellett, kétharmados többséget szerzett a gazdaságban – semmilyen ügylet nem köthető a Orbán-rendszer felügyelete nélkül -, és a sajtóban. Behatolt az igazságszolgáltatás területére: nincs független ügyészség és támadások érik a bíróságokat. Megsemmisítette a szellemi intézmények – CEU, MTA, egyetemek, kulturális központok – és az egyházak autonómiáját. Csakhogy az orbáni intézmények nem egyesítenek, hanem megosztanak, nem konszenzust, hanem konfliktusokat teremtenek, nem biztonságot, hanem bizonytalanságot idéznek elő. Így létrejön a furkósbot és mézesmadzag, az oszd meg és uralkodj rendje, de nem a tartós kiegyezés. És az intézményes ellenállás lehetőségeit az ellenzéki önkormányzatok Dávidjai most próbálják a hatalom Góliátja ellenében. A rendszer megkísérelte a társadalmi integrációt és a konszolidációt is előállítani, megértve, hogy az intézmények fölötti hegemónia nem szükségképpen vezet társadalmi hegemóniához. Egymás mellett és után próbálkozott a nemzeti és a keresztény identitás ideológiai kampányaival, és a jövedelem-kiáramoltatás, életszínvonal-növelés pragmatikus eszközeivel. Nem volt sikertelen. Mind a karaktergyilkos negatív kampány a migránsok és támogatóik ellen, mind az utóbbi évek állami függést biztosító jövedelemelosztó programjai sikeresen integrálták a vidék kisvárosait és falvait. Ám Budapest és a nagyvárosok rendszerszintű egyesítése, akár ideológiai, akár anyagi identitásteremtése megbukott. Nem kötötte meg alkuit az erős társadalmi csoportokkal, a szakmák elitjeivel, és nem engedett egy viszonylag autonóm életforma-rendszert kibontakozni. Az Orbán-rendszer büszke arra, hogy egyetlen megállapodást sem tart be, semmiféle jogi és erkölcsi szabály, se Isten, se ember nem korlátozhatja. Kéjjel mutogatja példaként tolvaj és képmutató, úrhatnám és alpári dzsentri életformáját. Ez az önkényuralmi rendszer tudatosan semmibe veszi a teljesítményt, üldözi a tudást, értelmetlenné teszi a képzettséget. Mészárossá, Tiborczá és társaikká születés, hűség, szolgalelkűség tesz, nem tudás és teljesítmény. A kelet-európai önkényuralmak azért sem tudják képzett és nyugatos nagyvárosi polgáraikat integrálni, mert leértékelik a globális világban szerzett teljesítményt és tudást – ebben persze méltó párjukra lelnek Trumpban és az európai szellem-, szakértő-, gondolkodás-ellenes politikusokban. A dinamikus és újító, polgárosodni vágyók szakításai az ilyen, vagy olyan önkényuralmakkal, maffia-államokkal - Moszkvától Szkopjéig, Kijevtől Varsóig, Bukaresttől Prágáig, Budapesttől Pozsonyig - azért következnek be, mert nem tűrik rendszereik tudás-, verseny-, képesség-, teljesítmény-ellenességét, vagyis jövőtlenségét. E rendszereknek nincs igazi távlatuk. Államaik nem produkálnak élhető egészségügyi, oktatási, szociális, igazságügyi, rendészeti, infrastrukturális, digitális szolgáltatásokat, és üldözik a civil, szakmai, emberi jogi intézményeiket. A szabad gondolat, vélemény, szó csak a rendszeren kívül, annak ellenében létezik. Akkor pedig vagy a gondolkodóknak, vagy a rendszernek nincs jövője. Mit ér kipcsákká, kétszer kettő ötöt vallóvá, migráns- és Soros-gyűlölővé válnom, ha nem vagyok az uralkodó rokona és üzletfele? Jobb kereszténnyé válok-e az új Heródesek imádatától? Mennyiben tesz boldogabbá engem mások boldogtalansága, gazdagabbá mások elszegényítése, szeretetre méltóvá mások meggyűlöltetése? Európában és Amerikában, Ázsiában és Latin-Amerikában a neo-populista nacionalista vagy szociálprotekcionista lázadások és autokráciák elfedik előlünk, hogy végigsöpör a világ versenyképes és képzett részén egy ellentétes lázadás. Tudás a (tév)hitekkel, képzettség az „egyszerű paraszti ésszel”, európaiság a nemzetieskedéssel, nyugatiság a keletiséggel szemben. Ennek a tudásalapú forradalomnak három globális kihívás a kiváltója. A klímaváltozás összefüggő tudásteljesítményt és ennek megfelelő cselekvést kíván. Az ostobák és cinikusok rémuralma semmilyen üzenettel és fenyegetéssel nem hat a bolygóra. A hit- és akaratalapú cselekvések tragédiák sorát okozzák. A kínai fölemelkedés valójában szellemi robbanás a kutatás-fejlesztésben és az alkalmazásban. A kínaiak tanulnak, tanulnak és tanulnak, és tudásukat gyakorlatra váltják. S végül, a Nagy Recesszió megmutatta, hogy a nyugati világ fogyasztásalapú, individuális életformája, az american way of life, gazdasági vagy társadalmi célként nem működik, és új, összefüggő, fenntartható és követhető anyagi és szellemi civilizációt kell kialakítanunk. Most az a kérdés, hogy hiszünk-e abban, hogy „az élet érdemessé tehető arra, hogy leéljük. Tisztességes ember persze nem állíthatja, hogy a boldogság ma normális állapot a felnőtt emberiség körében: de talán normálissá lehetne tenni, s ez az a kérdés, amely körül valójában minden komoly politikai vita forog.” – írta Orwell.
                                                                                     ***
Az idő megérett arra, hogy a Népszava segítségével, barátaimmal megújítsuk a Népszabadság szellemi rovatát, a Kentaurbeszédet. Amikor Csányi Vilmossal, Gombár Csabával, Hankiss Elemérrel, Szilágyi Ákossal elkezdtük a Hyde Parkkal a 168 Órában, majd folytattuk a Kentaurbeszéddel, meggyőződésünk volt, hogy a szabad gondolat és a szabad sajtó olyan ikrek, amik és akik nélkül nincs szabad ország, nincs független nemzet. Amikor a végsőkig, a Népszabadság megsemmisítéséig kitartottunk Hunčik Péterrel, Markó Bélával, Sz. Bíró Zoltánnal és Végel Lászlóval, annak is tudatában voltunk, hogy a magyar nyelvű szabadelvű és európai szellem, egy magasabb haza fenntartói vagyunk egy sötétülő világban. Amikor most helyreállítjuk e rovatot, abban a reményben tesszük, hogy van és lesz kiút a kelet-európai nyomorúságból, van és lesz értelme a magyar igéknek. „Szakadt eget vitorla von!” A szellemi haza helyreállítása megkezdődött.

Zene a föld alatt

Publikálás dátuma
2019.11.24. 20:30

Fotó: Népszava
Rozsdás a fejed! – mondja nekem Duska, és nem tudom, sírjak vagy nevessek. Nem könnyű ötévesnek lenni. A gyermekkor burka időnként már fel-felrepedezik, s azon benyomakodhat a világ a maga kellemetlenségeivel. Néha egy-egy nemkívánatos film részletével, furcsaságaival, hidegségével. Olyasmivel, amit már ő is észrevesz. Miért rángatja az az anyuka a gyermekét? Miért kér a bácsi pénzt? És jön nyomában a szorongás, a harag. Öt és egynegyed évesen már jól lehet haragudni. És olyankor bukik ki belőle a rozsdás mondat. Mert épp haragszik rám. A Wales–Magyar meccs elejét néztük ketten, és mindent tisztázni kell, kivel tartunk, azoknak milyen színű a kapusa, mi az a csatár, és miért nem előre passzol, ha gólt kell lőnie stb., de közben megy a közvetítés, Hajdú B. fáradhatatlanul szórja az információkat, nekem csak morzsák jutnak. Elharapott szavak. Ekkor szólok, de mintha a Niagarát akarnám megállítani egy körömkefével. Aztán megsértődik, és haragudni kezd. Koszos a fejed, vágja hozzám összehúzott szemöldökkel. És amikor látja, hogy nevetek, megpróbálja fokozni: Koszos a rozsdád! Nevetek ezen is, ő meg nem érti, hiszen borzasztó dolgokat zúdít rám. Hiszen én magam mondtam neki tegnap, amikor mindenáron meg akarta fogni a rozsdás vasdarabot a kertben, hogy az milyen veszélyes, mennyi kosz van rajta. Akkor bezzeg egyáltalán nem nevettem. (Az eddig legkegyetlenebb verbális visszavágás, kvázi elégtétel az volt tőle, amikor kis gondolkodás után azt mondta nekem: Rossz robot! De hogy ez honnan jött? Talán pár nappal korábban a meghibásodott háztartási gépről beszélgethettünk a feleségemmel.) Szerencsére a káromkodást még hírből sem ismeri, bár egyre jobban figyel arra, hogy mit mondok, amikor a kis lábujjammal véletlenül belerúgok a máshova tolt asztalba. És még nincs meg benne a kamaszok kíméletlen pontossága, hogy pont oda szúrjon, ahova kell. Egyelőre csak dühös, mert én nem rá vagyok kíváncsi, hanem Hajdú B. meglátásaira, amelyek amúgy semmilyen irányban nem befolyásolják a meccset. Tud a beszélő bácsi gólt rúgni? A másik véglet az áhítatig fokozódó rajongás. Ezt kivételes pillanatokra tartogatja. A Gryllus-koncertekre például. Ott nem szabad megszólalnunk, sem énekelnünk, sem tapsolnunk, mert semmi sem nyomhatja el a művészt (hiszen érte jöttünk, nem?), és nem zavarhatja meg azt a misztikus összekapcsolódást, ami a rajongó és tárgya között már első pillantásra kialakul. Ugyanez a révült tekintet (a Gryllus-tekintet!) jött elő a föld alatt is. Provence egyik megyéje ugyanis (Ardéche) nem csak a hegyekről, a folyó szabdalta csodás völgyekről, hanem a cseppkőbarlangjairól is híres. Itt vannak az ország legnagyobbjai és legszebbjei. Dusán eddig maximum metróval járt a föld alatt, és elképzelni sem tudta, hogy az milyen lehet. Ott is van mozgólépcső? Aztán szó bennszakadt, hang fennakadt, és tán lélegzetet sem vett egy darabig. Az a sok sztalagmit és sztalaktit, és mintha nyers tésztából lenne az egész! Szinte dagasztani lehetne, olyan puhának, omlósnak tűnik, aztán mégse. Ráadásul ma már semmit sem bíznak a véletlenre. Mintha nem lenne elég a természet évszázados csodája, türelme és kreativitása, mintha attól félnének, hogy kevés lesz ez a vibráló reklámok csiricsáré világából érkező turistának, fényeket és hangokat is bevetnek fokozás gyanánt. A Saint-Marcel csodás medencéit egymás után világítják meg a színes lámpák, a Madeleine falaira pedig animációt vetítenek (hogyan mászott le ide annak idején az ősember), ami annyira hitelesnek tűnt, hogy Dusival azután óvatlanul is minden sarok mögött az elbújt ősöket kerestük. És persze mindkettőben volt „videóklip” is. Az egyikben a Carmina Burana vészjósló kórusa, a másikban is valami félelmetes zene képezte a látogatás csúcspontját, a teljes sötétben lassan villantak fel itt-ott, ritmusra a fények. Dusi minden percben igyekezett leszögezni vigyorogva, hogy ő nem fél. Neki ez nem elég a rettegéshez, ahhoz korábban kell felkelniük. Nem mondom, nem volt hatástalan, de aztán mégis azon kezdtem töprengeni, hogy miközben folyton arra figyelmeztettek, mennyire óvni kell a természeti örökséget (ne nyúljunk bele a medence vízébe, mert azzal tönkre vágjuk az érzékeny mikroorganizmusokat, és felborul az egész miniatűr világ ökorendje), vajon milyen diszkrét katasztrófával járhat egy-egy egyszerű izzócsere a medencék alján? Odakint persze a kecskék ellopták a show-t. Mert klassz dolog a föld alatt is, de a meredek sziklafalon oly biztos lábakkal mozgó állatok mindent lepipáltak. Nem véletlenül voltak ott egyébként, a legenda szerint ugyanis a Madeleine-barlangot az elkóborolt kecskéjét kereső juhász fedezte fel. Illetve hát az állat, amely panaszosan mekegett egy sztalagmit mögött. Aztán a végén minden a helyére került. Wales berúgta az első gólt, mi kikapcsoltuk a laptopot (azt már megtanítottam neki, hogy magyar meccset addig érdemes nézni, amíg az ellenfél gólt nem rúg, mert utána már kész szenvedés az egész), és néztünk egymásra a félhomályban. Mint két megszeppent, rozsdás fejű ősember. És még zene sem szólt.