Marika nem küldte

Az az igazság, hogy idehaza ma egy vizeletminta leadásban nagyobb potenciál van, mint a Dumaszínház összes előadásában, beleértve azt is, amikor a kollégák anyósvicceket mesélnek, szigorúan altesti szempontból. Jelzem, anyós ebben a történetben is van, de nem tevőlegesen.

Feleségem és édesanyja az elrendelt időpontban megjelenik a körzeti orvosi rendelőben, hogy elvégezzenek bizonyos vizsgálatokat, és közben leadják a… szóval a vizsgálati anyagot. Reggel 7-re szól a behívó, a csapat pontosan érkezik – nej, anyós, anyag, minden a helyén. Rajtuk kívül még vagy egy tucat kolléga ül a váróban, csendben, nehogy bárkit is zavarjanak. Fél óra után megjelenik Potosnyák doktor, kedvesen elnézést kér, és közli, hogy Marikának unokája született, úgyhogy szabadságon van, de hát erről körlevelet is küldött, ugye. Nem kapták meg? Tizenöt fej inti egyszerre, hogy hát sajnos… Tessenek hazamenni, majd a jövő héten, amikor Marika visszajön.

Az enyéim nem hagyják magukat, mégis felkeltek hajnalban, nem lehetne-e mégis valahogy? Óriási mázli, hogy a Füge utcában működő rendelő ilyenkor is beveszi az anyagot, csak mondjuk, hogy Potosnyák doktor és hogy sürgős. Mi a cím? Azt nem tudja, de a Füge utca nem olyan hosszú. Addigra már én is szolgálatba helyezem magam, anyós hazatért, úgyhogy csak a szűk család indul a Füge utcába. A közepén megállunk, parkoló sehol, az eső szakad, ki menjen rendelőt keresni? Egy feleség hálás szemével nehéz vitatkozni. Kezemben a corpus delictivel a harmadik kapualjban megtalálom a rendelőt – előtte egy cipésznél és egy kézműves pékségben érdeklődöm –, egy helyes kis szuterén, benne ezerötszáz nyugdíjas és a Labor feliratú szobában egy kedves, hetvenes hölgy szakmányban veszi a vért.

Kivárom a szemkontaktust, és mondom a varázsigét, hogy Potosnyák és sürgős. Miért ide? Marika nem tudta levenni? Marika szabadságon van. De hát sosem szokott. Unoka – mondom, és ez láthatóan hat. Akkor biztos küldött körlevelet, nem kaptuk meg? Nem. Akkor lehet, hogy nem küldte? Lehet. Rendben, majd szól. Fél óra múlva megkönyörül rajtam, kezembe nyom egy kémcsövet, ráír egy számot, ebbe töltsem át. Hol? Hát… a férfivécé előterében. Marikánál is így van, nem? Veszélyes a helyzet: a maradék ezer nyugdíjas szúrós szemmel méreget engem, a szerencse fiát, aki idő előtt önthetek. Ha most habozom, oda a lehetőség. Nem tudom, öntöttek-e már bármit vastag kabátban, széles szájú befőttes üvegből kémcsőbe, és ha igen, milyen sikerrel? Én szeretem az anyósom, de akkor és ott nagy szükség volt ennek tudatosítására.

Halált megvető bátorsággal visszalavírozok, nyolcszáz vádló szempár között, kezemben a kémcsővel, szívemben némi nehezteléssel. Odabent még megkapom, hogy legközelebb olvassuk el, ha Marika küld valamit, és mondjam meg Potosnyák doktornak… Hogy mit, azt már nem hallottam, addigra kint áztam az esőben, várva az asszonyt, aki kitartóan körözött a háztömb körül. A tanulság: szeressétek anyósotokat és olvassátok Marika körleveleit, hogy hosszú életűek legyetek e földön. Ámen.