A konszolidáció kora

Két érdekes törvényjavaslat szerepel az Országgyűlés idei tárgysorozatában. Mindkettő benyújtója a kormány. A T-8038 számú az illetéktörvény, a T-8039 számú a közbeszerzési törvény módosításáról szól. Tulajdonképpen örülnünk kellene, mert mindkettő olyan rendelkezéseket tartalmaz, amelyeknek mindig is természetesnek kellett volna lenniük. A kérdés csak az, hogy erre eddig miért nem került sor, most pedig miért igen. De nézzük a részleteket.

A T-8038 számú javaslat szerint az a tulajdonos, aki olyan ingatlant ad el, amelyet a megszerzését követően belterületbe vont a helyi önkormányzat, a szerzéskori ár és az eladáskori ár különbözete, azaz a nyereség után kilencven százalékos illetéket köteles fizetni, kivéve, ha a szerzés és az eladás között tíz évnél több telt el, vagy a belterületbe vonás és a szerzés között legalább hat év telt el. Ez magyarra fordítva azoknak az ingatlanmutyiknak a visszaszorítását jelenti, amikből eddig annyi volt, mint égen a csillag.

A recept a következő volt: Az önkormányzatokhoz közel álló „jól értesültek” megtudták, hogy egy bizonyos külterületi ingatlanon valamilyen nagy léptékű fejlesztést terveznek – jellemzően nyugati multicégek. A „jól értesültek” (persze rokonok, haverok nevére) olcsón megvásárolták az akkor még értéktelen földeket a mit sem sejtő tulajdonosoktól, majd – általában pár hónap múlva – az önkormányzat a földeket belterületbe vonta, és így azokat sokszoros áron eladták a fejlesztést ténylegesen végző cégnek. Tuti módszer arra, hogy a befektetett pénz néhány hónap alatt a sokszorosát fialja.

Nem, nemcsak az elhíresült Audi-ügy volt ilyen, hanem rengeteg, többnyire a Fidesz által irányított önkormányzat, köztük szűkebb lakóhelyem is kitüntette magát ebben, aminek eredményeként sok újgazdag önkormányzati képviselő, polgármester és pereputtyuk „sikertörténete” szökkent szárba. Az ilyen mutyik persze jellemzően a nagyobb városokhoz kötődnek, néhány száz lelkes településeken nem jellemző sok hektáros ipari parkok létesítése. Mármost a legutóbbi önkormányzati választáson a Fideszt éppen a nagyobb városok többségében érték a pofonok, ezeken a helyeken vette át a hatalmat az ellenzéki összefogás. Úgyhogy bárki megértheti, hogy legfőbb ideje volt már lépni…

A T-8039 számú javaslat a közbeszerzési törvényt módosítja. Ezen túl megint a legalacsonyabb árat tartalmazó, vagy a legjobb ár-érték arányú ajánlat lesz a nyertes. Aki nem jártas a témában, joggal csodálkozhat: eddig nem így volt? De, a Magyarországon 1995-ig visszatekintő közbeszerzési szabályozás nagy részében így volt. Aztán jöttek a Fidesz által feltalált módosítások, amelyek a rengeteg szubjektíven értékelhető új szempont beépítésével lehetővé tették, hogy mindig az nyerjen, akinek nyernie kellett.

Ennek köszönhetően alakult ki a NER „élcsapata”, vagy ahogy Lánczi Andrástól (is) tudjuk, a „nemzeti tőkésosztály”. Úgy tűnik, mostanra – Madách-csal szólva – „elkészült a nagy mű”. Már nincs annyira szükség trükkös pályázati kiírásokra, értékelésekre, mert például az építőiparban nem nagyon maradt olyan számottevő kapacitás, amely alkalmas lenne sokmilliárdos nagyprojektek bevállalására, és ne valamelyik NER-oligarcha cégcsoportját erősítené. A többiek ugyanis piac híján vagy „kiszáradtak”, vagy – és ez a jellemzőbb – betagozódtak Mészáros Lőrinc, Szíjj László, Garancsi István, Paár Attila és társaik birodalmába. Akik – mint azt Bencsik Andrástól tudjuk – nem lopnak, csak „szerencsésen versenyeznek”, de az biztos, hogy nem egymás ellen.

Úgy tűnik, elérkeztünk a NER konszolidációjának korába. Nincs kétségem, a fenti törvényjavaslatokból nemsokára törvény lesz, és a kormány még több okkal hivatkozhat arra, hogy nálunk átlátható jogállam van. Hogy ezeket a szabályokat eddig miért nem alkották meg, azt mindenki döntse el maga.

A szerző mérnök-közgazdász