Előfizetés

Átlátszó szemek (Alfonso Cruz: Festő a mosogató alatt)

Marik Noémi
Publikálás dátuma
2019.12.07. 08:53

A vizet be lehet palackozni, a történetek viszont hamar megposhadnak, ha palackba zárjuk őket – írja regénye bevezetőjében Alfonso Cruz. Majd rögvest ki is szabadítja családja egy régi történetét a palackból, hogy írói fantáziájával kiegészítve útjára engedje azt, saját világszemléletét pedig bekeretezze nagyapja e múlt századi történetével (melyben az egy zsidó festőt bújtat). Cruznak ugyanis fontosak a történeteken túl a gyökerei is, hiszen „a múlt soha nem marad mögöttünk. Mindig elkísér. Pontosabban előttünk jár – a jövőt csak ezen a múlton keresztül látjuk”. Cruz néhány éve robbant be Kokoschka babája című művével az irodalmi köztudatban. Most szintén egy festőről mesél. Sorsról (neve csupán a magyar nyelvben jelentésteli), aki szeret kézen állni, földre feküdni, meg van veszve a befejezetlen dolgokért meg az egyenesekért, mégis szemeket rajzol naphosszat. Kedvenc „színe” pedig a teljes átlátszóság. E festő főhős lehetőség Cruz számára a művészetről, művészlétről való belső vita tükröződésének. Vajon eldönthető-e, hogy áldás-e vagy csapás a művészi hajlam – ha valakinek minden pillanatban úgy kell tekinteni a világra, mintha először látná azt? Mindenesetre a művészet nem a falra aggatott dolgok, hanem düh és piszkos körmök. És az intellektualitás a művészet ellentéte – véli Sors. A Cruz alkotta Sorsot erősen foglalkoztatja a szétaprózódás problémája is, amely elveszejt. Hiszen aki elkerüli a szétaprózódást, nagyon távolra el tudna nyúlni. Ugyanakkor úgy tűnik, szétaprózódás nélkül még sincs gyümölcs. Ha nem ismerjük is, érezzük, igazán szuverén alkotó e polihisztor portugál szerző; olyan fenegyerek forma, aki konokul halad a maga útján, s vagabund humorral úgy teremt sajátos világot, hogy se nem izzad bele, se nem szakad el tőlünk fénytávolságnyira. Ha kell, szinte pofátlanul rövid fejezetekre tagol, ha kell, szemeket pingál a szövegei és hősei köré. (De hát festő a hőse, és grafikus maga is! Így, mint általában, ezt a könyvét is saját alkotásai illusztrálják.) Cruz halmozza a velős gondolatokat, jól hangzó gondolatfricskákat is; egy-egy szentencia szinte minden oldalra jut. „A boldogság az, amikor elfelejtjük életünk boldogtalanságát; Nem baj, ha az ember fél a haláltól. Az a baj, ha az élettől fél; A szerelem olyan, mint egy tető nélküli ház: ha felnézünk, a mennyeket látjuk; Ha meg szeretnénk érteni a Birodalmat, az utca emberét kell megnéznünk; Nincs az a művészet, ami annyi lelket mozgatna meg, mint az erőszak; Az emberi jóság legnagyobb része puszta gonoszság; Bármilyen magas is a fa, törzse egy fejszecsapástól függ.” Hogy könyve mégsem válik olcsó füveskönyvvé, amelyben számtalanul akarják lenyomni a torkunkon a bölcsességeket, és amely olvasása közben könnyen csalánkiütést kap az arra érzékeny ember, az idéznivalók cunamija pedig épp akadályozza, hogy mélyebbre ereszkedjünk a hősök világában, nem elsősorban annak köszönhető, hogy kifejezetten jók, olykor szellemesek e mondások, hanem szereplőinek. Akiket Cruz nemcsak szeretettel, elfogadással, de olyan élvezetesen, már-már karikatúraszerűen rajzol meg, hogy valóban karakteres karakterek kerekednek. Mint például a gondolatait kendőzetlenül kimondó apa, akiből teljes mértékben hiányoznak a társadalmi konvenciók, ámde képtelen megérteni a metaforákat. A rajongásig szerető, veszteséget el nem fogadó anya. A kegyetlenkedésre hajlamos, hintázni imádó szomszédlány. Vagy az ezredes, aki virágot hord a hajában. Markánsságuk foglyul ejt és sodor történetükkel. Már csak azért is, mert egytől egyig esendők is, csetlenek-botlanak, és cseppet sem hibátlanok. Viszont karakán elvvel rendelkeznek és alapvetően jók. Cruz könyve filozofikus bizarr mese a történelemről és benne az emberről. Mindamellett olyan, mint egy jó raftingtúra: gyors, élvezetes és – még ha nem is rejt komolyabb veszélyeket – egy időre emlékezetes szórakozás, amelytől felfrissülünk és valahogy jobban érezzük magunkat. A Festő… nem formál át, nem lesz életünk legmeghatározóbb könyve, de nem lehet nem szeretni. Ráadásul talán egy fokkal emberszeretőbbé is válunk tőle, mert Cruz világszemlélete ragadós. Így hiába, hogy „oly rémisztő az ember belseje”, világ pedig nem más, „mint a legnagyobb bűn, amit csak el lehet követni a lélek ellen”, győz az író. Mert ő jól tudja, a gyűlölet a legalattomosabb fajta szétaprózódás, a megbocsátás pedig az ember legkülönlegesebb tulajdonsága. (Ford. Király Szabolcs. Typotex Kiadó, 2019. 212 o.) 

Darvasi László: Krampuszok

Darvasi László
Publikálás dátuma
2019.12.06. 08:06

Fotó: Népszava illusztráció
Feri hozta a baseballütőt, Menyus a harisnyákat a nővérétől, Macska Reni a vastag varrótűket, Kis Giliszta meg nem hozott semmit, ő nem szokott. Neki semmi komoly dolga, tárgya nincsen, elveszik tőle, elhagyja, nem vigyáz, mert egy kis hülye. Különben a Mikulást még Kis Giliszta szúrta ki tavaly, akkor is mondta, most meg fölelevenítette a dolgot, a többiek pedig csodálkoztak, hogy tényleg. Milyen egyszerű. Van egy ilyen kurva jó lehetőség. Kis Giliszta odahívta őket az iroda tükörablakához, onnan jól látták, hogy a tag, aki esténként bent ül, és valamiféle képviselő vagy tisztviselő, vagy mi, próbálgatja a piros kabátot meg a fehér szakállat. Hoppá, hoppá. Ez el fog holnap indulni. Nyilvánvaló. A tag kitett az asztalra egy névsort, járt a szája, mint aki tanul. Ez el fog menni emberekhez, itteniekhez, ő lesz a Mikulás, viszi a cukrot meg a csokit, és jó lesz neki. Ne neki legyen jó, hanem nekik. Feri azt mondta, hogy kell a csoki és a szaloncukor, de inkább enni kellene. Feri volt a legokosabb, a ­baseballütő is az övé volt. Az az igazság, néha túl okos volt. Feri kijelentette, hogy ők lesznek a szegény, éhes krampuszok. Tiszta ügy, semmibe sincsen megcsinálni. Csak a holnapot kellett megvárni, az estét, a nyálas, derengő fényeket, és követni kellett a tagot, aki majd házról házra halad. Azaz haladna. Elég egyszerű eljárás volt. Mert ki ne tudná, hogy a sípcsontra kell ütni, hogy leüljön. Le is ült nyomban, sziszegett, hápogott, na, ne hülyéskedjetek, gyerekek. Még egyszer lendült a bot. Magától adta a zsákot. De azért Reni beleszúrt a legnagyobb tűvel, hogy kellene még valami. Majdnem ordított, de aztán becsukta a száját, és kivette a piros kabát alól a névsort. Voltak címek is. Nevek, címek, a kis köcsög gyerekek száma. Akkor Feri ütött még egyet, Renike szúrt, és ott hagyták. Pofádat befogod! Fölég az irodád, ha nem! Nézték aztán a papírt, ismerős nevek voltak, ismerős családok. Környékbeli mind. Mentek ők, a harisnyás fejű kis krampuszok. Menyus cipelte a Mikulás-zsákot. Csókolom, mi vagyunk a kampuszik, bocsánat, krampuszok, szegény Mikulás bácsi beteg. Kaptak vajas kenyeret, kekszet, teát. Ráncos alma. Volt az is. Kis aprót még, ha lehetne. Bazmeg, krampusz, ez nem húsvét. A Mikulás bácsinak veszünk gyógyszert. Na, és mi a baja a Mikulás bácsinak. Lehet, hogy eszi a rák. Mi?! Meg influenzás. Ja, ja, biztosan influenzás. Fosik! Mi?! Miről beszéltek?! Négy címen túl voltak, és elég jól ment a dolog. Leadták a csomagot, kaptak még rántott húst is, kolbászt, belaktak. Volt torta is. Menyus azt javasolta, most már csomagoltassanak. És nem kell minden címre elmenni, mi a fasznak, maradjon nekik is piros csomag, csak ehhez még, Feri hangosan silabizált, Király, ehhez a királyhoz még menjenek el. Nem ismeri. Sokan mondják, hogy király, de királynak nem nevezi magát rendesen senki az utcában. Elmentek Királyékhoz, nem nagy ügy, egy gyerek, megvolt a csomag, rajta a cetli, Király Tibike Mikulás-ajándéka. Király Tibike!, röhögtek. Gyertek csak be, nyomás, mondta Király, amikor kinyitotta az ajtót, egy apró ember, villogó szemekkel, mamuszban. Nyomban megérezték, hogy baj lesz. Kurva nagy gáz. Király sorba állította őket a homályos előszobában, sorra az arcukba bámult és beszélni kezdett. Beteg a Mikulás, mi? Én meg egy teve vagyok. Közelebb hajolt Renihez, teve vagyok, úgy nézek ki, mint egy teve, kislány?!, kopaszra nyírlak, ha nem felelsz. Nem néz ki úgy a bácsi, mint a teve, suttogta Reni. Kicsit hallgatott ez a Király. Egyezzünk meg abban, hogy ti kis rohadékok vagytok. Egytől egyig. Tetvek vagytok. Kapott Feri és Menyus is, dirr-durr. Rohadékok vagytok. Mondták utána, rohadékok vagyunk. Viszont, emelt az ujján Király úr, én! Én! Én egy nagyon komoly ember vagyok, értitek? Értették, bólogattak, Király bácsi nagyon komoly ember. Király akkor megütötte Kis Gilisztát, aki sírni kezdett, de csak befelé. Pakoljatok ki mindent. Gyerünk, gyorsabban. Király megint megütötte Kis Gilisztát. Ha valami eltűnik, ha valamit nem találok, ha valaminek, a legapróbb dolognak, tárgynak lába kél, meg foglak ölni benneteket. Szétverem a mocskos kis fejeteket. Csontjaitokat eltöröm, utánatok megyek, levadászlak benneteket egyenként. És tudjátok, miért? Nem tudták. Mert én vagyok az igazi Mikulás. Én. Most pedig bementek Tibikéhez, és letérdeltek neki. Tudtok énekelni? Besoroltak az első szobába, ahol Tibike élt. Egy hatalmas fejű kisfiú ült a karosszékben, ringatózott, teljesen hülye volt. Annyi idős lehetett, mint Kis Giliszta. Folyt a taknya, a nyála, és büdös is volt. Ők meg letérdeltek előtte. Mondjátok, szervusz, Király Tibike, eljöttünk hozzád. Mi vagyunk a krampuszok. Mondták. Mennyből az angyal, gyerünk! Reni, mert csak ő tudta, énekelt, a fiúk zümmögtek. Látod, Tibike, ezek rendes gyerekek. Ezek nem csúfolódnak, ezek tisztelettudók. Ezek szeretnek téged! Ugye, szeretitek Tibikét? Csattant Kis Giliszta tarkóján a tenyér. Szerették Tibikét. Akkor Király úr elővett egy dobozt, annak fedelét fölpattintotta, és kivett belőle egy cumit, egy óriási cumit, visszanyomta a dobozba, a cumi porcukros lett, majd Tibike szájába nyomta. Finom, kisfiam, ugye, milyen finom? Tibike nyüszített a boldogságtól. Aztán még énekeltek egyet, sorban megcsókolták a nagyon büdös Király Tibikét, és egy-egy ütés kíséretében ki lettek rúgva. Menyus el is esett a küszöbben, Király úr lába lendült, igyekezz már, kis kurva. Hogy lehet mamuszban ilyen keményet rúgni? Álltak a sarkon, szemetelt az eső. Semmijük sem volt. Minden ott maradt, csomagolt ételek, maradék piros zsák, a torták, a baseballütő. Nem nagyon mondtak semmit, mert ez az egész nagyon durva volt. Ilyen nincsen, hogy csak így. Akkor Kis Giliszta megvakarta a fejét, és elővett a kabátja alól valamit, szögletes volt, barna. Egy doboz. Fölpattintotta a fedelét, a fehérben ott feküdt az óriáscumi. Kis Giliszta kivette, megtörölte, és aztán körbeadta, mint nagyok az édes cigit. És tényleg olyan volt. Még akkor is röhögtek, amikor meglátták feléjük futni Király urat.

Lackfi János: Banyatankhajó kocsonyája

Lackfi János
Publikálás dátuma
2019.11.30. 16:00

Fotó: Draskovics Ádám / Népszava
„Most már soha nem nagymamáékhoz mentünk, ha mentünk is, hanem mindig nagypapához, akinél ott él Azanő, vagyis az Anyahajó vagy Tankhajó, vagy Anyatank vagy Anyatankhajó.”
Emlékszem, amikor a nagyapám így szólt a karácsonyi ünnepségen, na, gyerekek, itt az új nagymamátok. Ilyen hülyeséget is régen hallottunk, hogy lehet egy nagyi új, amikor minden nagyi eleve régi, sőt a réginél is régibb, és kékes erek türemkednek ki a bőre alól meg foltok borítják a kezét, mintha zsiráf lenne. Ráadásul, akit bemutatott, egyáltalán nem volt nagyiszerű. Pirospozsgás volt és gömbölyű, apám a kocsiban visszafelé azt mondta, akkora valaga van, mint egy betonkeverő, mire anyám elröhögte magát, ne legyél már ilyen otromba, hallják a gyerekek, de nem tudta abbahagyni a röhögést, apám meg nem állt le, azt mondta, akkora a valaga, mint egy tank, bumm, bumm, anyám röhögött tovább, akkora a valaga, mint egy repülőgép-anyahajó, sííűűű, sííááá, utánozta apám a vadászrepülők suhanását, anyám pedig már fuldoklott a röhögéstől, és vele együtt mi is. Attól fogva az új nagymamának két neve volt, vagy csak azt mondtuk rá: Azanő, vagy egyszerűen Anyahajónak neveztük. Vigyázni kellett, meg ne hallja, de nem kellett olyan nagyon vigyázni, mert attól fogva sokkal kevesebbet mentünk nagyapámékhoz, csak nagy ünnepekkor, végül már akkor sem, mindig lett valami kifogás, beteg a gyerek, osztálykirándulás van, annyira semmi energiánk már, ne haragudjatok, apukám. És ezeket a telefonokat mindig apa rendezte le, zárta rövidre, olyan kimérten felelgetve nagyapámnak, ahogy az igazi nagyanyámnak, az előzőnek sose mert volna. Ez is milyen már, hogy addig mindig arról volt szó: megyünk nagymamáékhoz, és nagypapa csak mintegy érintőlegesen volt ott, nem ő sütötte a rántott húst, a krumplit, a süteményt, nem ő főzte a levest, még a savanyúságokat sem ő tette el, csak az ecetízű almaborát kínálgatta, de azt apám úgyis mindig kiköpte a virágcserépbe röhögve, amikor az öreg nem látta… Most már soha nem nagymamáékhoz mentünk, ha mentünk is, hanem mindig nagypapához, akinél ott él Azanő, vagyis az Anyahajó vagy Tankhajó, vagy Anyatank vagy Anyatankhajó. Így ragozgattuk, mert minél kevesebbet mentünk nagyapámékhoz, valahogy annál többet beszélgettünk róla, a régi szomszédoktól meg a család többi tagjától jöttek a fülesek, hogy Azanő extravagáns pongyolákban mászkál, Azanő milyen bénán tereget, Azanő milyen gazosan hagyja az ágyásokat, Azanő narancssárgára festette a haját (a fodrász elbaltázhatott valamit, mondjuk a haját), Azanő milyen furcsa színű függönyt tetetett a verandára, migrént kap, aki ránéz, és még azt is úgy varratta mással, mert még varrni sem tud, pedig nagyi varrógépe továbbra is ott áll a sarokban, de ez a Tankhajó persze nem moccantaná meg a hatalmas valagát, nem erőlteti meg magát, hogy megtanuljon varrni, nyomába sem érhet igazi nagyanyámnak, aki tudott. Még a kiskertet úgy-ahogy gondozza, de a növények is érzik ám, ki szereti őket igazán, ki meg csak úgy ímmel-ámmal toszogatja az ágyásokat, miközben a mi örökségünkre pályázik, mert egy jó húszassal fiatalabb nagyapámnál, ez tiszta pedofília, ne már, nem kellene a gyerekek előtt. De miért ne, ha ez az igazság? Be sem értek a paradicsomai, pedig mind jól emlékszünk, nagymamának milyen húsos marhaszív-paradicsomai nőttek, hát ez a Banyatankhajó, ez szemmel veri azt az ártatlan növényt is, elképesztő! És hagyján, hogy apró zöld gubicsok nőttek csak normális paradicsom helyett, de ez a nő még örült is neki, hogy sebaj, majd ő elteszi azokat savanyúnak, az ő édesanyukája mindig így szokta, milyen issssteni finom az a savanyúparadicsom. És ekkor mi elképzeltük az ő anyukáját, és elszörnyedtünk. Az mekkora repülőgépbanyatankhajó lehet már, te jó ég, ha belőle jött ki ez a dromedár nőszemély, aki a mi örökségünk falai közt, biztos már a nevére is van íratva, savanyú paradicsomot tesz el, ami nemhogy nem finom, de könyörgök, ki hallott róla! Banyatankhajó-katasztrófa volt, a kocsonyája tetején zsíros csöppek, és a hús cupákos részét is belefagyasztotta, miközben igazi nagymamánk kristálytiszta kocsonyája úgy aranylott, mint a máriaüveg, és csak a színhús meg a gyökér meg a sárgarépa intarziája látszott ki belőle, a mócsingot megkapta a Morzsi. Hát kutyának néz minket, hogy ezzel etet? Kérdeztem suttogva a húgomat, és titokban kiszedtük a mócsingokat, és betuszkoltuk az üléspárna alá meg a fotel réseibe, hadd legyen kis meglepetés a háziaknak. Amilyen sunyi volt ez az új nagyi, még célzást sem tett az akciónkra később, biztos félt, hogy akkor nem jövünk többet. Hát féljen is! A csúcs az volt, amit ő maga művelt, a porcos meg cupákos részeget rágcsálta meg szürcsölte, hogy szerinte az az egészből a legfinomabb. Tudhatta volna, hogy egy igazi nagyi sosem éhes, mert egyszer s mindenkorra megtömte gyomrát a teremtés kezdetén, és attól fogva minden étkezéskor angyali mosollyal, ölbe tett kézzel várja, hogy egy villa leessen, és hozhasson másikat, hogy repülhessen a következő fogással, egy kis savanyúsággal, sütivel, fagyival, gyümölccsel. Na de hogy tudna repülni egy anyatankhajó, amely folyton zabál? Annyira untam már magamat, és annyira nem bírtam, ahogy Azanő fecsegett egész evés alatt teli szájjal, hogy kimentem a vécébe, és egy darab céklával izgalmas és gusztustalan dolgokat rajzoltam a tiszta fehér falra, olyanokat, amiket a suliban láttam a fiúvécében. Ezt is mennyit kérte az igazi nagyanyám, hogy meszelje már ki azt a régi koszos fürdőt az öreg, ennek a Himalájának meg egy szavára ecsetet fog, és mindent rendbe vág, visszahúztam a zuhanyfüggönyt, hogy a különböző biológiaórai kombinációk csak akkor váljanak láthatóvá, mikor a Banyatankhegyomlás anyaszült pucéran belép a neki felújított fülkébe, és felsikolt festészeti remekműveim láttán.