A vizet be lehet palackozni, a történetek viszont hamar megposhadnak, ha palackba zárjuk őket – írja regénye bevezetőjében Alfonso Cruz. Majd rögvest ki is szabadítja családja egy régi történetét a palackból, hogy írói fantáziájával kiegészítve útjára engedje azt, saját világszemléletét pedig bekeretezze nagyapja e múlt századi történetével (melyben az egy zsidó festőt bújtat). Cruznak ugyanis fontosak a történeteken túl a gyökerei is, hiszen „a múlt soha nem marad mögöttünk. Mindig elkísér. Pontosabban előttünk jár – a jövőt csak ezen a múlton keresztül látjuk”.
Cruz néhány éve robbant be Kokoschka babája című művével az irodalmi köztudatban. Most szintén egy festőről mesél. Sorsról (neve csupán a magyar nyelvben jelentésteli), aki szeret kézen állni, földre feküdni, meg van veszve a befejezetlen dolgokért meg az egyenesekért, mégis szemeket rajzol naphosszat. Kedvenc „színe” pedig a teljes átlátszóság. E festő főhős lehetőség Cruz számára a művészetről, művészlétről való belső vita tükröződésének. Vajon eldönthető-e, hogy áldás-e vagy csapás a művészi hajlam – ha valakinek minden pillanatban úgy kell tekinteni a világra, mintha először látná azt? Mindenesetre a művészet nem a falra aggatott dolgok, hanem düh és piszkos körmök. És az intellektualitás a művészet ellentéte – véli Sors.
A Cruz alkotta Sorsot erősen foglalkoztatja a szétaprózódás problémája is, amely elveszejt. Hiszen aki elkerüli a szétaprózódást, nagyon távolra el tudna nyúlni. Ugyanakkor úgy tűnik, szétaprózódás nélkül még sincs gyümölcs.
Ha nem ismerjük is, érezzük, igazán szuverén alkotó e polihisztor portugál szerző; olyan fenegyerek forma, aki konokul halad a maga útján, s vagabund humorral úgy teremt sajátos világot, hogy se nem izzad bele, se nem szakad el tőlünk fénytávolságnyira. Ha kell, szinte pofátlanul rövid fejezetekre tagol, ha kell, szemeket pingál a szövegei és hősei köré. (De hát festő a hőse, és grafikus maga is! Így, mint általában, ezt a könyvét is saját alkotásai illusztrálják.)
Cruz halmozza a velős gondolatokat, jól hangzó gondolatfricskákat is; egy-egy szentencia szinte minden oldalra jut.
„A boldogság az, amikor elfelejtjük életünk boldogtalanságát; Nem baj, ha az ember fél a haláltól. Az a baj, ha az élettől fél; A szerelem olyan, mint egy tető nélküli ház: ha felnézünk, a mennyeket látjuk; Ha meg szeretnénk érteni a Birodalmat, az utca emberét kell megnéznünk; Nincs az a művészet, ami annyi lelket mozgatna meg, mint az erőszak; Az emberi jóság legnagyobb része puszta gonoszság; Bármilyen magas is a fa, törzse egy fejszecsapástól függ.”
Hogy könyve mégsem válik olcsó füveskönyvvé, amelyben számtalanul akarják lenyomni a torkunkon a bölcsességeket, és amely olvasása közben könnyen csalánkiütést kap az arra érzékeny ember, az idéznivalók cunamija pedig épp akadályozza, hogy mélyebbre ereszkedjünk a hősök világában, nem elsősorban annak köszönhető, hogy kifejezetten jók, olykor szellemesek e mondások, hanem szereplőinek. Akiket Cruz nemcsak szeretettel, elfogadással, de olyan élvezetesen, már-már karikatúraszerűen rajzol meg, hogy valóban karakteres karakterek kerekednek. Mint például a gondolatait kendőzetlenül kimondó apa, akiből teljes mértékben hiányoznak a társadalmi konvenciók, ámde képtelen megérteni a metaforákat. A rajongásig szerető, veszteséget el nem fogadó anya. A kegyetlenkedésre hajlamos, hintázni imádó szomszédlány. Vagy az ezredes, aki virágot hord a hajában. Markánsságuk foglyul ejt és sodor történetükkel. Már csak azért is, mert egytől egyig esendők is, csetlenek-botlanak, és cseppet sem hibátlanok. Viszont karakán elvvel rendelkeznek és alapvetően jók.
Cruz könyve filozofikus bizarr mese a történelemről és benne az emberről. Mindamellett olyan, mint egy jó raftingtúra: gyors, élvezetes és – még ha nem is rejt komolyabb veszélyeket – egy időre emlékezetes szórakozás, amelytől felfrissülünk és valahogy jobban érezzük magunkat. A Festő… nem formál át, nem lesz életünk legmeghatározóbb könyve, de nem lehet nem szeretni. Ráadásul talán egy fokkal emberszeretőbbé is válunk tőle, mert Cruz világszemlélete ragadós. Így hiába, hogy „oly rémisztő az ember belseje”, világ pedig nem más, „mint a legnagyobb bűn, amit csak el lehet követni a lélek ellen”, győz az író. Mert ő jól tudja, a gyűlölet a legalattomosabb fajta szétaprózódás, a megbocsátás pedig az ember legkülönlegesebb tulajdonsága. (Ford. Király Szabolcs. Typotex Kiadó, 2019. 212 o.)
