Előfizetés

Darvasi László: Krampuszok

Darvasi László
Publikálás dátuma
2019.12.06. 08:06

Fotó: Népszava illusztráció
Feri hozta a baseballütőt, Menyus a harisnyákat a nővérétől, Macska Reni a vastag varrótűket, Kis Giliszta meg nem hozott semmit, ő nem szokott. Neki semmi komoly dolga, tárgya nincsen, elveszik tőle, elhagyja, nem vigyáz, mert egy kis hülye. Különben a Mikulást még Kis Giliszta szúrta ki tavaly, akkor is mondta, most meg fölelevenítette a dolgot, a többiek pedig csodálkoztak, hogy tényleg. Milyen egyszerű. Van egy ilyen kurva jó lehetőség. Kis Giliszta odahívta őket az iroda tükörablakához, onnan jól látták, hogy a tag, aki esténként bent ül, és valamiféle képviselő vagy tisztviselő, vagy mi, próbálgatja a piros kabátot meg a fehér szakállat. Hoppá, hoppá. Ez el fog holnap indulni. Nyilvánvaló. A tag kitett az asztalra egy névsort, járt a szája, mint aki tanul. Ez el fog menni emberekhez, itteniekhez, ő lesz a Mikulás, viszi a cukrot meg a csokit, és jó lesz neki. Ne neki legyen jó, hanem nekik. Feri azt mondta, hogy kell a csoki és a szaloncukor, de inkább enni kellene. Feri volt a legokosabb, a ­baseballütő is az övé volt. Az az igazság, néha túl okos volt. Feri kijelentette, hogy ők lesznek a szegény, éhes krampuszok. Tiszta ügy, semmibe sincsen megcsinálni. Csak a holnapot kellett megvárni, az estét, a nyálas, derengő fényeket, és követni kellett a tagot, aki majd házról házra halad. Azaz haladna. Elég egyszerű eljárás volt. Mert ki ne tudná, hogy a sípcsontra kell ütni, hogy leüljön. Le is ült nyomban, sziszegett, hápogott, na, ne hülyéskedjetek, gyerekek. Még egyszer lendült a bot. Magától adta a zsákot. De azért Reni beleszúrt a legnagyobb tűvel, hogy kellene még valami. Majdnem ordított, de aztán becsukta a száját, és kivette a piros kabát alól a névsort. Voltak címek is. Nevek, címek, a kis köcsög gyerekek száma. Akkor Feri ütött még egyet, Renike szúrt, és ott hagyták. Pofádat befogod! Fölég az irodád, ha nem! Nézték aztán a papírt, ismerős nevek voltak, ismerős családok. Környékbeli mind. Mentek ők, a harisnyás fejű kis krampuszok. Menyus cipelte a Mikulás-zsákot. Csókolom, mi vagyunk a kampuszik, bocsánat, krampuszok, szegény Mikulás bácsi beteg. Kaptak vajas kenyeret, kekszet, teát. Ráncos alma. Volt az is. Kis aprót még, ha lehetne. Bazmeg, krampusz, ez nem húsvét. A Mikulás bácsinak veszünk gyógyszert. Na, és mi a baja a Mikulás bácsinak. Lehet, hogy eszi a rák. Mi?! Meg influenzás. Ja, ja, biztosan influenzás. Fosik! Mi?! Miről beszéltek?! Négy címen túl voltak, és elég jól ment a dolog. Leadták a csomagot, kaptak még rántott húst is, kolbászt, belaktak. Volt torta is. Menyus azt javasolta, most már csomagoltassanak. És nem kell minden címre elmenni, mi a fasznak, maradjon nekik is piros csomag, csak ehhez még, Feri hangosan silabizált, Király, ehhez a királyhoz még menjenek el. Nem ismeri. Sokan mondják, hogy király, de királynak nem nevezi magát rendesen senki az utcában. Elmentek Királyékhoz, nem nagy ügy, egy gyerek, megvolt a csomag, rajta a cetli, Király Tibike Mikulás-ajándéka. Király Tibike!, röhögtek. Gyertek csak be, nyomás, mondta Király, amikor kinyitotta az ajtót, egy apró ember, villogó szemekkel, mamuszban. Nyomban megérezték, hogy baj lesz. Kurva nagy gáz. Király sorba állította őket a homályos előszobában, sorra az arcukba bámult és beszélni kezdett. Beteg a Mikulás, mi? Én meg egy teve vagyok. Közelebb hajolt Renihez, teve vagyok, úgy nézek ki, mint egy teve, kislány?!, kopaszra nyírlak, ha nem felelsz. Nem néz ki úgy a bácsi, mint a teve, suttogta Reni. Kicsit hallgatott ez a Király. Egyezzünk meg abban, hogy ti kis rohadékok vagytok. Egytől egyig. Tetvek vagytok. Kapott Feri és Menyus is, dirr-durr. Rohadékok vagytok. Mondták utána, rohadékok vagyunk. Viszont, emelt az ujján Király úr, én! Én! Én egy nagyon komoly ember vagyok, értitek? Értették, bólogattak, Király bácsi nagyon komoly ember. Király akkor megütötte Kis Gilisztát, aki sírni kezdett, de csak befelé. Pakoljatok ki mindent. Gyerünk, gyorsabban. Király megint megütötte Kis Gilisztát. Ha valami eltűnik, ha valamit nem találok, ha valaminek, a legapróbb dolognak, tárgynak lába kél, meg foglak ölni benneteket. Szétverem a mocskos kis fejeteket. Csontjaitokat eltöröm, utánatok megyek, levadászlak benneteket egyenként. És tudjátok, miért? Nem tudták. Mert én vagyok az igazi Mikulás. Én. Most pedig bementek Tibikéhez, és letérdeltek neki. Tudtok énekelni? Besoroltak az első szobába, ahol Tibike élt. Egy hatalmas fejű kisfiú ült a karosszékben, ringatózott, teljesen hülye volt. Annyi idős lehetett, mint Kis Giliszta. Folyt a taknya, a nyála, és büdös is volt. Ők meg letérdeltek előtte. Mondjátok, szervusz, Király Tibike, eljöttünk hozzád. Mi vagyunk a krampuszok. Mondták. Mennyből az angyal, gyerünk! Reni, mert csak ő tudta, énekelt, a fiúk zümmögtek. Látod, Tibike, ezek rendes gyerekek. Ezek nem csúfolódnak, ezek tisztelettudók. Ezek szeretnek téged! Ugye, szeretitek Tibikét? Csattant Kis Giliszta tarkóján a tenyér. Szerették Tibikét. Akkor Király úr elővett egy dobozt, annak fedelét fölpattintotta, és kivett belőle egy cumit, egy óriási cumit, visszanyomta a dobozba, a cumi porcukros lett, majd Tibike szájába nyomta. Finom, kisfiam, ugye, milyen finom? Tibike nyüszített a boldogságtól. Aztán még énekeltek egyet, sorban megcsókolták a nagyon büdös Király Tibikét, és egy-egy ütés kíséretében ki lettek rúgva. Menyus el is esett a küszöbben, Király úr lába lendült, igyekezz már, kis kurva. Hogy lehet mamuszban ilyen keményet rúgni? Álltak a sarkon, szemetelt az eső. Semmijük sem volt. Minden ott maradt, csomagolt ételek, maradék piros zsák, a torták, a baseballütő. Nem nagyon mondtak semmit, mert ez az egész nagyon durva volt. Ilyen nincsen, hogy csak így. Akkor Kis Giliszta megvakarta a fejét, és elővett a kabátja alól valamit, szögletes volt, barna. Egy doboz. Fölpattintotta a fedelét, a fehérben ott feküdt az óriáscumi. Kis Giliszta kivette, megtörölte, és aztán körbeadta, mint nagyok az édes cigit. És tényleg olyan volt. Még akkor is röhögtek, amikor meglátták feléjük futni Király urat.

Lackfi János: Banyatankhajó kocsonyája

Lackfi János
Publikálás dátuma
2019.11.30. 16:00

Fotó: Draskovics Ádám / Népszava
„Most már soha nem nagymamáékhoz mentünk, ha mentünk is, hanem mindig nagypapához, akinél ott él Azanő, vagyis az Anyahajó vagy Tankhajó, vagy Anyatank vagy Anyatankhajó.”
Emlékszem, amikor a nagyapám így szólt a karácsonyi ünnepségen, na, gyerekek, itt az új nagymamátok. Ilyen hülyeséget is régen hallottunk, hogy lehet egy nagyi új, amikor minden nagyi eleve régi, sőt a réginél is régibb, és kékes erek türemkednek ki a bőre alól meg foltok borítják a kezét, mintha zsiráf lenne. Ráadásul, akit bemutatott, egyáltalán nem volt nagyiszerű. Pirospozsgás volt és gömbölyű, apám a kocsiban visszafelé azt mondta, akkora valaga van, mint egy betonkeverő, mire anyám elröhögte magát, ne legyél már ilyen otromba, hallják a gyerekek, de nem tudta abbahagyni a röhögést, apám meg nem állt le, azt mondta, akkora a valaga, mint egy tank, bumm, bumm, anyám röhögött tovább, akkora a valaga, mint egy repülőgép-anyahajó, sííűűű, sííááá, utánozta apám a vadászrepülők suhanását, anyám pedig már fuldoklott a röhögéstől, és vele együtt mi is. Attól fogva az új nagymamának két neve volt, vagy csak azt mondtuk rá: Azanő, vagy egyszerűen Anyahajónak neveztük. Vigyázni kellett, meg ne hallja, de nem kellett olyan nagyon vigyázni, mert attól fogva sokkal kevesebbet mentünk nagyapámékhoz, csak nagy ünnepekkor, végül már akkor sem, mindig lett valami kifogás, beteg a gyerek, osztálykirándulás van, annyira semmi energiánk már, ne haragudjatok, apukám. És ezeket a telefonokat mindig apa rendezte le, zárta rövidre, olyan kimérten felelgetve nagyapámnak, ahogy az igazi nagyanyámnak, az előzőnek sose mert volna. Ez is milyen már, hogy addig mindig arról volt szó: megyünk nagymamáékhoz, és nagypapa csak mintegy érintőlegesen volt ott, nem ő sütötte a rántott húst, a krumplit, a süteményt, nem ő főzte a levest, még a savanyúságokat sem ő tette el, csak az ecetízű almaborát kínálgatta, de azt apám úgyis mindig kiköpte a virágcserépbe röhögve, amikor az öreg nem látta… Most már soha nem nagymamáékhoz mentünk, ha mentünk is, hanem mindig nagypapához, akinél ott él Azanő, vagyis az Anyahajó vagy Tankhajó, vagy Anyatank vagy Anyatankhajó. Így ragozgattuk, mert minél kevesebbet mentünk nagyapámékhoz, valahogy annál többet beszélgettünk róla, a régi szomszédoktól meg a család többi tagjától jöttek a fülesek, hogy Azanő extravagáns pongyolákban mászkál, Azanő milyen bénán tereget, Azanő milyen gazosan hagyja az ágyásokat, Azanő narancssárgára festette a haját (a fodrász elbaltázhatott valamit, mondjuk a haját), Azanő milyen furcsa színű függönyt tetetett a verandára, migrént kap, aki ránéz, és még azt is úgy varratta mással, mert még varrni sem tud, pedig nagyi varrógépe továbbra is ott áll a sarokban, de ez a Tankhajó persze nem moccantaná meg a hatalmas valagát, nem erőlteti meg magát, hogy megtanuljon varrni, nyomába sem érhet igazi nagyanyámnak, aki tudott. Még a kiskertet úgy-ahogy gondozza, de a növények is érzik ám, ki szereti őket igazán, ki meg csak úgy ímmel-ámmal toszogatja az ágyásokat, miközben a mi örökségünkre pályázik, mert egy jó húszassal fiatalabb nagyapámnál, ez tiszta pedofília, ne már, nem kellene a gyerekek előtt. De miért ne, ha ez az igazság? Be sem értek a paradicsomai, pedig mind jól emlékszünk, nagymamának milyen húsos marhaszív-paradicsomai nőttek, hát ez a Banyatankhajó, ez szemmel veri azt az ártatlan növényt is, elképesztő! És hagyján, hogy apró zöld gubicsok nőttek csak normális paradicsom helyett, de ez a nő még örült is neki, hogy sebaj, majd ő elteszi azokat savanyúnak, az ő édesanyukája mindig így szokta, milyen issssteni finom az a savanyúparadicsom. És ekkor mi elképzeltük az ő anyukáját, és elszörnyedtünk. Az mekkora repülőgépbanyatankhajó lehet már, te jó ég, ha belőle jött ki ez a dromedár nőszemély, aki a mi örökségünk falai közt, biztos már a nevére is van íratva, savanyú paradicsomot tesz el, ami nemhogy nem finom, de könyörgök, ki hallott róla! Banyatankhajó-katasztrófa volt, a kocsonyája tetején zsíros csöppek, és a hús cupákos részét is belefagyasztotta, miközben igazi nagymamánk kristálytiszta kocsonyája úgy aranylott, mint a máriaüveg, és csak a színhús meg a gyökér meg a sárgarépa intarziája látszott ki belőle, a mócsingot megkapta a Morzsi. Hát kutyának néz minket, hogy ezzel etet? Kérdeztem suttogva a húgomat, és titokban kiszedtük a mócsingokat, és betuszkoltuk az üléspárna alá meg a fotel réseibe, hadd legyen kis meglepetés a háziaknak. Amilyen sunyi volt ez az új nagyi, még célzást sem tett az akciónkra később, biztos félt, hogy akkor nem jövünk többet. Hát féljen is! A csúcs az volt, amit ő maga művelt, a porcos meg cupákos részeget rágcsálta meg szürcsölte, hogy szerinte az az egészből a legfinomabb. Tudhatta volna, hogy egy igazi nagyi sosem éhes, mert egyszer s mindenkorra megtömte gyomrát a teremtés kezdetén, és attól fogva minden étkezéskor angyali mosollyal, ölbe tett kézzel várja, hogy egy villa leessen, és hozhasson másikat, hogy repülhessen a következő fogással, egy kis savanyúsággal, sütivel, fagyival, gyümölccsel. Na de hogy tudna repülni egy anyatankhajó, amely folyton zabál? Annyira untam már magamat, és annyira nem bírtam, ahogy Azanő fecsegett egész evés alatt teli szájjal, hogy kimentem a vécébe, és egy darab céklával izgalmas és gusztustalan dolgokat rajzoltam a tiszta fehér falra, olyanokat, amiket a suliban láttam a fiúvécében. Ezt is mennyit kérte az igazi nagyanyám, hogy meszelje már ki azt a régi koszos fürdőt az öreg, ennek a Himalájának meg egy szavára ecsetet fog, és mindent rendbe vág, visszahúztam a zuhanyfüggönyt, hogy a különböző biológiaórai kombinációk csak akkor váljanak láthatóvá, mikor a Banyatankhegyomlás anyaszült pucéran belép a neki felújított fülkébe, és felsikolt festészeti remekműveim láttán.

Élet és étek (Salamon Magda: Egy csipet józan íz – 345 recept)

horner
Publikálás dátuma
2019.11.30. 13:05

Eltelt az idő, megváltozott a környezet, hiányból bőség lett, de ami a legfontosabb, a szakács hozzáállása is jelentős átalakuláson ment át.
Salamon Magdának, Nádas Péter író élete párjának először 1984-ben jelent meg szakácskönyve, a Mospart Évával közös Főzzünk másképp is!, ami aztán további két kiadást ért meg (1994 és 2005). A könyvek címlapján olvasható alcím a szerzők reformgondolkodásáról adott hírt: „az étkezési szokások világszerte makacsok, de annál szórakoztatóbb időnként változtatni rajtuk”. Salamon Magda első önálló recepteskönyvét 79 éves korában jelentette meg a Kalligram Kiadó 2010-ben; az akkor 270 ételt és elkészítési módját tartalmazó könyvet 345-re bővítve idén októberben a Jelenkor Kiadó adta ki újra. Az Egy csipet józan íz így aztán hatványozottan a változ(tat)ásra való igényét demonstrálja – nyilván elsősorban a táplálkozási kultúránkat illetően. De maga a szakácskönyv is a változásból fakad. Salamon Magda gyerekkorában azokhoz az ételekhez és ízekhez szokott, amelyeket anyja Ínyesmester (Magyar Elek) irodalmi szakácskönyvéből lesett el, hogy aztán gyomorszorító görcsökkel kelljen később szembesülnie az ’50-es évek kommunizmusának egyetemi menzáján, amikor tulajdonképpen nem volt miből főzni, „de a tarhonya, a liszt és a krumpli langyosságára, kellemetlen ízére és állagára, a rohadt káposzta szagára a mai napig emlékszem” – írja Bevezetésében. Az ízek világában később a gyerekeinek főző anya szerepe ugyan ismét módosulást hozott, ámbár nem túl pozitívat és markánsat. („Saját hétvégi igyekvé­seimből nagy húslevesekre, vadas húsra, néha egy nagy tál egreskrémre, madártejre, hagymás-sárgarépás dinsztelt marhahúsra, resztelt krumplira emlékszem. És arra az örök vágyamra, hogy minél gyorsabban összeüssem mindezt, vagy legalább egy napig ne kelljen főznöm.”) Az újabb változás „a kenyérrel kezdődött”. Jobb volt otthon sütni, mint a boltban venni. Aztán Magda felfedezte a cukor káros mivoltát, ellenben a nyers zöldségek jótékony hatásait. Közben megjelentek az első bioboltok, bővült az árukínálat is. Majd mindent betetőző fordulatként, amikor Nádas Péterrel Gombosszegre költöztek 1984-ben, veteményeskertjük lett. Amiben megtermett a zöldbab és a zeller, a brokkoli, a krumpli, a hagyma, a spenót és a sóska, a paradicsom és a tök, a koriander és a borsika, vagy a rozmaring, a zsálya, a bazsalikom. Tíz éve, írja a könyv előszavában, „egy december eleji napon a következőket hoztam be a kertből: friss bimbós kelt, leveles kelt, szurokfüvet, zsályát, zöldpetrezselymet, 5-6 centiméteres mustárnövényt, még el nem fagyott mentát és 1-2 maréknyi sóskát”. „Aki érti, érti” – teszi még hozzá a veteményesét díszkertként aposztrofáló szerző, aki tényleg maga termeli az asztalukra kerülő ételekből, amit csak lehet. Bizonyíték rá a Népszava Szép Szó mellékletének 2010. november 6-i riportja („Mit eszik a magyar író?”), ahol az újságíró is megízlelhette a recepteskönyvben leírt tárkonyos csirkét, és a saját szemével győződhetett meg róla, hogy a kertből származik a fűszer… Eltelt az idő, megváltozott a környezet, hiányból bőség lett, de ami a legfontosabb, a szakács hozzáállása is jelentős átalakuláson ment át: egyfelől már nem sajnálja az időt a főzésre, másfelől az egyik legfőbb hozzávalóként a jó nyersanyagok mellett az ételkészítő kiegyensúlyozottságát említi: jóban kell lennie saját magával! Így jönnek ki igazából az ízek. Ennek jegyében tessenek forgatni a könyvet és főzni belőle! (Jelenkor, 2019. 267 o.)