Darvasi László: Krampuszok

Feri hozta a baseballütőt, Menyus a harisnyákat a nővérétől, Macska Reni a vastag varrótűket, Kis Giliszta meg nem hozott semmit, ő nem szokott. Neki semmi komoly dolga, tárgya nincsen, elveszik tőle, elhagyja, nem vigyáz, mert egy kis hülye. Különben a Mikulást még Kis Giliszta szúrta ki tavaly, akkor is mondta, most meg fölelevenítette a dolgot, a többiek pedig csodálkoztak, hogy tényleg. Milyen egyszerű. Van egy ilyen kurva jó lehetőség. Kis Giliszta odahívta őket az iroda tükörablakához, onnan jól látták, hogy a tag, aki esténként bent ül, és valamiféle képviselő vagy tisztviselő, vagy mi, próbálgatja a piros kabátot meg a fehér szakállat. Hoppá, hoppá. Ez el fog holnap indulni. Nyilvánvaló. A tag kitett az asztalra egy névsort, járt a szája, mint aki tanul. Ez el fog menni emberekhez, itteniekhez, ő lesz a Mikulás, viszi a cukrot meg a csokit, és jó lesz neki.

Ne neki legyen jó, hanem nekik.

Feri azt mondta, hogy kell a csoki és a szaloncukor, de inkább enni kellene. Feri volt a legokosabb, a baseballütő is az övé volt. Az az igazság, néha túl okos volt. Feri kijelentette, hogy ők lesznek a szegény, éhes krampuszok. Tiszta ügy, semmibe sincsen megcsinálni. Csak a holnapot kellett megvárni, az estét, a nyálas, derengő fényeket, és követni kellett a tagot, aki majd házról házra halad. Azaz haladna. Elég egyszerű eljárás volt. Mert ki ne tudná, hogy a sípcsontra kell ütni, hogy leüljön. Le is ült nyomban, sziszegett, hápogott, na, ne hülyéskedjetek, gyerekek. Még egyszer lendült a bot. Magától adta a zsákot. De azért Reni beleszúrt a legnagyobb tűvel, hogy kellene még valami. Majdnem ordított, de aztán becsukta a száját, és kivette a piros kabát alól a névsort. Voltak címek is. Nevek, címek, a kis köcsög gyerekek száma. Akkor Feri ütött még egyet, Renike szúrt, és ott hagyták.

Pofádat befogod!

Fölég az irodád, ha nem!

Nézték aztán a papírt, ismerős nevek voltak, ismerős családok. Környékbeli mind. Mentek ők, a harisnyás fejű kis krampuszok. Menyus cipelte a Mikulás-zsákot.

Csókolom, mi vagyunk a kampuszik, bocsánat, krampuszok, szegény Mikulás bácsi beteg. Kaptak vajas kenyeret, kekszet, teát. Ráncos alma. Volt az is.

Kis aprót még, ha lehetne.

Bazmeg, krampusz, ez nem húsvét.

A Mikulás bácsinak veszünk gyógyszert.

Na, és mi a baja a Mikulás bácsinak.

Lehet, hogy eszi a rák.

Mi?!

Meg influenzás.

Ja, ja, biztosan influenzás.

Fosik!

Mi?! Miről beszéltek?!

Négy címen túl voltak, és elég jól ment a dolog. Leadták a csomagot, kaptak még rántott húst is, kolbászt, belaktak. Volt torta is. Menyus azt javasolta, most már csomagoltassanak. És nem kell minden címre elmenni, mi a fasznak, maradjon nekik is piros csomag, csak ehhez még, Feri hangosan silabizált, Király, ehhez a királyhoz még menjenek el. Nem ismeri. Sokan mondják, hogy király, de királynak nem nevezi magát rendesen senki az utcában. Elmentek Királyékhoz, nem nagy ügy, egy gyerek, megvolt a csomag, rajta a cetli, Király Tibike Mikulás-ajándéka.

Király Tibike!, röhögtek.

Gyertek csak be, nyomás, mondta Király, amikor kinyitotta az ajtót, egy apró ember, villogó szemekkel, mamuszban. Nyomban megérezték, hogy baj lesz. Kurva nagy gáz. Király sorba állította őket a homályos előszobában, sorra az arcukba bámult és beszélni kezdett.

Beteg a Mikulás, mi? Én meg egy teve vagyok. Közelebb hajolt Renihez, teve vagyok, úgy nézek ki, mint egy teve, kislány?!, kopaszra nyírlak, ha nem felelsz. Nem néz ki úgy a bácsi, mint a teve, suttogta Reni.

Kicsit hallgatott ez a Király.

Egyezzünk meg abban, hogy ti kis rohadékok vagytok. Egytől egyig. Tetvek vagytok. Kapott Feri és Menyus is, dirr-durr. Rohadékok vagytok. Mondták utána, rohadékok vagyunk. Viszont, emelt az ujján Király úr, én! Én! Én egy nagyon komoly ember vagyok, értitek?

Értették, bólogattak, Király bácsi nagyon komoly ember.

Király akkor megütötte Kis Gilisztát, aki sírni kezdett, de csak befelé.

Pakoljatok ki mindent. Gyerünk, gyorsabban.

Király megint megütötte Kis Gilisztát.

Ha valami eltűnik, ha valamit nem találok, ha valaminek, a legapróbb dolognak, tárgynak lába kél, meg foglak ölni benneteket. Szétverem a mocskos kis fejeteket. Csontjaitokat eltöröm, utánatok megyek, levadászlak benneteket egyenként. És tudjátok, miért?

Nem tudták.

Mert én vagyok az igazi Mikulás. Én. Most pedig bementek Tibikéhez, és letérdeltek neki. Tudtok énekelni?

Besoroltak az első szobába, ahol Tibike élt. Egy hatalmas fejű kisfiú ült a karosszékben, ringatózott, teljesen hülye volt. Annyi idős lehetett, mint Kis Giliszta. Folyt a taknya, a nyála, és büdös is volt. Ők meg letérdeltek előtte.

Mondjátok, szervusz, Király Tibike, eljöttünk hozzád. Mi vagyunk a krampuszok. Mondták. Mennyből az angyal, gyerünk! Reni, mert csak ő tudta, énekelt, a fiúk zümmögtek.

Látod, Tibike, ezek rendes gyerekek. Ezek nem csúfolódnak, ezek tisztelettudók. Ezek szeretnek téged! Ugye, szeretitek Tibikét?

Csattant Kis Giliszta tarkóján a tenyér.

Szerették Tibikét.

Akkor Király úr elővett egy dobozt, annak fedelét fölpattintotta, és kivett belőle egy cumit, egy óriási cumit, visszanyomta a dobozba, a cumi porcukros lett, majd Tibike szájába nyomta.

Finom, kisfiam, ugye, milyen finom?

Tibike nyüszített a boldogságtól.

Aztán még énekeltek egyet, sorban megcsókolták a nagyon büdös Király Tibikét, és egy-egy ütés kíséretében ki lettek rúgva. Menyus el is esett a küszöbben, Király úr lába lendült, igyekezz már, kis kurva. Hogy lehet mamuszban ilyen keményet rúgni?

Álltak a sarkon, szemetelt az eső. Semmijük sem volt. Minden ott maradt, csomagolt ételek, maradék piros zsák, a torták, a baseballütő. Nem nagyon mondtak semmit, mert ez az egész nagyon durva volt. Ilyen nincsen, hogy csak így. Akkor Kis Giliszta megvakarta a fejét, és elővett a kabátja alól valamit, szögletes volt, barna. Egy doboz. Fölpattintotta a fedelét, a fehérben ott feküdt az óriáscumi. Kis Giliszta kivette, megtörölte, és aztán körbeadta, mint nagyok az édes cigit. És tényleg olyan volt. Még akkor is röhögtek, amikor meglátták feléjük futni Király urat.