Szenvedéssel megváltott szabadság (Colson Whitehead: A Nickel-fiúk)

Publikálás dátuma
2019.12.07. 14:22

Whitehead regénye tarol a különböző év végi listákon; a Time Magazin az év legjobb regénye cím odaítélése mellett az évtized legjobb 10 regénye közé is beválasztotta a kötetet. A hasonló rangsorok nem feltétlenül tükrözik az irodalmi értéket, vagy hiszünk nekik, vagy nem. Az is igaz viszont, hogy Whitehead előző nagy sikere, A föld alatti vasút is (magyar fordítás: Gy. Horváth László) begyűjtött jó néhány elismerést, 2017-ben Pulitzer-díjat kapott. Mindez amellett, hogy az író kétségtelen tehetségét dicséri, sokkal inkább bizonyítja, hogy az amerikaiaknak van még dolguk Whitehead témáival. A föld alatti vasút térben és időben utazgatva, egy rabszolgalány, Cora történetén keresztül mutatja meg a déli ültetvények reménytelen világát és az abolicionisták rabszolgaság-ellenes küzdelmét. Második magyarra fordított regénye az afroamerikaiak elnyomásának és jogaikért való harcának egy a jelenünkhöz sokkal közelebbi időszakát mutatja be – tulajdonképpen egészen döbbenetes belegondolni, hogy az 1960-as években az élet minden területére kiterjedő szegregáció megszüntetése még csak álom volt a fekete közösségek számára. A regény főhőse Elwood, aki nagyanyjával Tallahassee egy szegregált negyedében él és tanul, szabadidejében Martin Luther King beszédeit hallgatja bakeliten. A levegőben már érződik a változás szele, Elwood még egy utcai felvonuláson is részt vesz, de az idősebbek úgy gondolják, jobb a békesség. A fiú nehéz körülményeit meghazudtoló tanulmányi eredményei alapján ígéretesebb jövő vár rá, mint szülei korosztályára, és beiratkozhat a floridai város feketék számára fenntartott főiskolájára. Legalábbis beiratkozhatna, ha nem szólna közbe az élet, egy magafajta fiúnak egy apró véletlen hiba is elég ahhoz, hogy az igazságszolgáltatás – ami esetében sok mindent csinál, csak éppen igazságot nem szolgáltat – lecsapjon rá. Elwood a Nickel Akadémiára kerül, ami kívülről egy jól működő javítóintézet, ahol a fiúk a tanulás mellett dolgoznak, hogy utána hasznos tagjai legyenek a társadalomnak. De ez csak a látszat, a valóságban az intézmény – ahol a fehér és a színes bőrű diákokat úgyszintén elkülönítik – brutális börtön, ahol mindennapos a lelki és fizikai bántalmazás, a szexuális abúzus, sőt a gyilkosság. A történetet az teszi igazán döbbenetessé, hogy Whitehead hasonlóan A föld alatti vasúthoz valós történetet választott kiindulópontnak, a Nickelt egy létező intézetről mintázta, amely 2011-ben fejezte be működését. A floridai Dozier School for Boys 1900-ban nyitotta meg a kapuit, és évszázados története során több ezer fiú fordult meg a falai között. A hírekbe akkor került be, amikor néhány évvel ezelőtt közel száz jelöletlen sírt találtak a területén, az itt eltemetett gyerekek közül máig nem sikerült mindenkit azonosítani, de sérüléseik arra utalnak, hogy nagy részük erőszakos halált halt. Ennek az intézménynek a fiktív változatába kerül be az idealista Elwood, aki az igazságtalanságok és az erőszak elől is dr. King szavaiba menekül. „Vessetek minket börtönbe, mi akkor is szeretni fogunk benneteket. Robbantsátok fel az otthonainkat, és fenyegessétek meg a gyerekeinket, és akármilyen nehéz, mi akkor is szeretni fogunk benneteket. (…) De higgyétek el, hogy felőrlünk benneteket a szenvedéstűrésünkkel, és egy nap elnyerjük a szabadságunkat” – visszhangoznak a főhős fejében King szavai, miközben próbálja túlélni a mindennapokat. Whitehead hitelesen mutatja meg azokat a különböző túlélési stratégiákat, amelyek egy ilyen helyzetben működhetnek – vannak fiúk, akik maguk is az erőszakot választják, és a legerősebbekké próbálnak válni a gyerekek között, mások igyekszenek szinte láthatatlanná válni. Elwood ellenpontja a regény másik főhőse, a szkeptikus Turner, aki értetlenül figyeli barátja idealizmusát, amely ahogy az várható, visszafordíthatatlan irányba alakítja a történetet, és összeköti kettőjük sorsát. Az író rafináltan szövi a cselekményt, ami hollywoodi fordulatoktól sem mentes, mégsem hatásvadász. A nyelvezete sokszor már-már szikár, nem tocsog a szörnyűségek taglalásában, de közben érzékletes bepillantást enged a felnőttek kegyetlen és korrupt világába, ami engedte, hogy hasonló intézmények hosszú évtizedeken át nyomorítsanak meg gyerekeket. Pusztán azért, mert a működésükből mindenkinek volt valami haszna. Erről ma már a Dozier egykori „diákjai” – nem túlzás őket túlélőknek hívni – nyíltan beszélhetnek. Whitehead a regény harmadik, jelenben játszódó részében pedig megmutatja, hogy a fiúk számára nincs igazi megnyugvás és igazságszolgáltatás, a nyomokat örökre magukon viselik. A könyv sikere pedig azt mutatja, hogy a társadalomnak szüksége van az ilyen kollektív traumákat megvilágító, feldolgozó fikciós művekre. (Ford. Pék Zoltán. 21. század kiadó, 2019. 270 o.)
Szerző

Átlátszó szemek (Alfonso Cruz: Festő a mosogató alatt)

Publikálás dátuma
2019.12.07. 08:53

A vizet be lehet palackozni, a történetek viszont hamar megposhadnak, ha palackba zárjuk őket – írja regénye bevezetőjében Alfonso Cruz. Majd rögvest ki is szabadítja családja egy régi történetét a palackból, hogy írói fantáziájával kiegészítve útjára engedje azt, saját világszemléletét pedig bekeretezze nagyapja e múlt századi történetével (melyben az egy zsidó festőt bújtat). Cruznak ugyanis fontosak a történeteken túl a gyökerei is, hiszen „a múlt soha nem marad mögöttünk. Mindig elkísér. Pontosabban előttünk jár – a jövőt csak ezen a múlton keresztül látjuk”. Cruz néhány éve robbant be Kokoschka babája című művével az irodalmi köztudatban. Most szintén egy festőről mesél. Sorsról (neve csupán a magyar nyelvben jelentésteli), aki szeret kézen állni, földre feküdni, meg van veszve a befejezetlen dolgokért meg az egyenesekért, mégis szemeket rajzol naphosszat. Kedvenc „színe” pedig a teljes átlátszóság. E festő főhős lehetőség Cruz számára a művészetről, művészlétről való belső vita tükröződésének. Vajon eldönthető-e, hogy áldás-e vagy csapás a művészi hajlam – ha valakinek minden pillanatban úgy kell tekinteni a világra, mintha először látná azt? Mindenesetre a művészet nem a falra aggatott dolgok, hanem düh és piszkos körmök. És az intellektualitás a művészet ellentéte – véli Sors. A Cruz alkotta Sorsot erősen foglalkoztatja a szétaprózódás problémája is, amely elveszejt. Hiszen aki elkerüli a szétaprózódást, nagyon távolra el tudna nyúlni. Ugyanakkor úgy tűnik, szétaprózódás nélkül még sincs gyümölcs. Ha nem ismerjük is, érezzük, igazán szuverén alkotó e polihisztor portugál szerző; olyan fenegyerek forma, aki konokul halad a maga útján, s vagabund humorral úgy teremt sajátos világot, hogy se nem izzad bele, se nem szakad el tőlünk fénytávolságnyira. Ha kell, szinte pofátlanul rövid fejezetekre tagol, ha kell, szemeket pingál a szövegei és hősei köré. (De hát festő a hőse, és grafikus maga is! Így, mint általában, ezt a könyvét is saját alkotásai illusztrálják.) Cruz halmozza a velős gondolatokat, jól hangzó gondolatfricskákat is; egy-egy szentencia szinte minden oldalra jut. „A boldogság az, amikor elfelejtjük életünk boldogtalanságát; Nem baj, ha az ember fél a haláltól. Az a baj, ha az élettől fél; A szerelem olyan, mint egy tető nélküli ház: ha felnézünk, a mennyeket látjuk; Ha meg szeretnénk érteni a Birodalmat, az utca emberét kell megnéznünk; Nincs az a művészet, ami annyi lelket mozgatna meg, mint az erőszak; Az emberi jóság legnagyobb része puszta gonoszság; Bármilyen magas is a fa, törzse egy fejszecsapástól függ.” Hogy könyve mégsem válik olcsó füveskönyvvé, amelyben számtalanul akarják lenyomni a torkunkon a bölcsességeket, és amely olvasása közben könnyen csalánkiütést kap az arra érzékeny ember, az idéznivalók cunamija pedig épp akadályozza, hogy mélyebbre ereszkedjünk a hősök világában, nem elsősorban annak köszönhető, hogy kifejezetten jók, olykor szellemesek e mondások, hanem szereplőinek. Akiket Cruz nemcsak szeretettel, elfogadással, de olyan élvezetesen, már-már karikatúraszerűen rajzol meg, hogy valóban karakteres karakterek kerekednek. Mint például a gondolatait kendőzetlenül kimondó apa, akiből teljes mértékben hiányoznak a társadalmi konvenciók, ámde képtelen megérteni a metaforákat. A rajongásig szerető, veszteséget el nem fogadó anya. A kegyetlenkedésre hajlamos, hintázni imádó szomszédlány. Vagy az ezredes, aki virágot hord a hajában. Markánsságuk foglyul ejt és sodor történetükkel. Már csak azért is, mert egytől egyig esendők is, csetlenek-botlanak, és cseppet sem hibátlanok. Viszont karakán elvvel rendelkeznek és alapvetően jók. Cruz könyve filozofikus bizarr mese a történelemről és benne az emberről. Mindamellett olyan, mint egy jó raftingtúra: gyors, élvezetes és – még ha nem is rejt komolyabb veszélyeket – egy időre emlékezetes szórakozás, amelytől felfrissülünk és valahogy jobban érezzük magunkat. A Festő… nem formál át, nem lesz életünk legmeghatározóbb könyve, de nem lehet nem szeretni. Ráadásul talán egy fokkal emberszeretőbbé is válunk tőle, mert Cruz világszemlélete ragadós. Így hiába, hogy „oly rémisztő az ember belseje”, világ pedig nem más, „mint a legnagyobb bűn, amit csak el lehet követni a lélek ellen”, győz az író. Mert ő jól tudja, a gyűlölet a legalattomosabb fajta szétaprózódás, a megbocsátás pedig az ember legkülönlegesebb tulajdonsága. (Ford. Király Szabolcs. Typotex Kiadó, 2019. 212 o.) 
Szerző

Darvasi László: Krampuszok

Publikálás dátuma
2019.12.06. 08:06

Fotó: Népszava illusztráció
Feri hozta a baseballütőt, Menyus a harisnyákat a nővérétől, Macska Reni a vastag varrótűket, Kis Giliszta meg nem hozott semmit, ő nem szokott. Neki semmi komoly dolga, tárgya nincsen, elveszik tőle, elhagyja, nem vigyáz, mert egy kis hülye. Különben a Mikulást még Kis Giliszta szúrta ki tavaly, akkor is mondta, most meg fölelevenítette a dolgot, a többiek pedig csodálkoztak, hogy tényleg. Milyen egyszerű. Van egy ilyen kurva jó lehetőség. Kis Giliszta odahívta őket az iroda tükörablakához, onnan jól látták, hogy a tag, aki esténként bent ül, és valamiféle képviselő vagy tisztviselő, vagy mi, próbálgatja a piros kabátot meg a fehér szakállat. Hoppá, hoppá. Ez el fog holnap indulni. Nyilvánvaló. A tag kitett az asztalra egy névsort, járt a szája, mint aki tanul. Ez el fog menni emberekhez, itteniekhez, ő lesz a Mikulás, viszi a cukrot meg a csokit, és jó lesz neki. Ne neki legyen jó, hanem nekik. Feri azt mondta, hogy kell a csoki és a szaloncukor, de inkább enni kellene. Feri volt a legokosabb, a ­baseballütő is az övé volt. Az az igazság, néha túl okos volt. Feri kijelentette, hogy ők lesznek a szegény, éhes krampuszok. Tiszta ügy, semmibe sincsen megcsinálni. Csak a holnapot kellett megvárni, az estét, a nyálas, derengő fényeket, és követni kellett a tagot, aki majd házról házra halad. Azaz haladna. Elég egyszerű eljárás volt. Mert ki ne tudná, hogy a sípcsontra kell ütni, hogy leüljön. Le is ült nyomban, sziszegett, hápogott, na, ne hülyéskedjetek, gyerekek. Még egyszer lendült a bot. Magától adta a zsákot. De azért Reni beleszúrt a legnagyobb tűvel, hogy kellene még valami. Majdnem ordított, de aztán becsukta a száját, és kivette a piros kabát alól a névsort. Voltak címek is. Nevek, címek, a kis köcsög gyerekek száma. Akkor Feri ütött még egyet, Renike szúrt, és ott hagyták. Pofádat befogod! Fölég az irodád, ha nem! Nézték aztán a papírt, ismerős nevek voltak, ismerős családok. Környékbeli mind. Mentek ők, a harisnyás fejű kis krampuszok. Menyus cipelte a Mikulás-zsákot. Csókolom, mi vagyunk a kampuszik, bocsánat, krampuszok, szegény Mikulás bácsi beteg. Kaptak vajas kenyeret, kekszet, teát. Ráncos alma. Volt az is. Kis aprót még, ha lehetne. Bazmeg, krampusz, ez nem húsvét. A Mikulás bácsinak veszünk gyógyszert. Na, és mi a baja a Mikulás bácsinak. Lehet, hogy eszi a rák. Mi?! Meg influenzás. Ja, ja, biztosan influenzás. Fosik! Mi?! Miről beszéltek?! Négy címen túl voltak, és elég jól ment a dolog. Leadták a csomagot, kaptak még rántott húst is, kolbászt, belaktak. Volt torta is. Menyus azt javasolta, most már csomagoltassanak. És nem kell minden címre elmenni, mi a fasznak, maradjon nekik is piros csomag, csak ehhez még, Feri hangosan silabizált, Király, ehhez a királyhoz még menjenek el. Nem ismeri. Sokan mondják, hogy király, de királynak nem nevezi magát rendesen senki az utcában. Elmentek Királyékhoz, nem nagy ügy, egy gyerek, megvolt a csomag, rajta a cetli, Király Tibike Mikulás-ajándéka. Király Tibike!, röhögtek. Gyertek csak be, nyomás, mondta Király, amikor kinyitotta az ajtót, egy apró ember, villogó szemekkel, mamuszban. Nyomban megérezték, hogy baj lesz. Kurva nagy gáz. Király sorba állította őket a homályos előszobában, sorra az arcukba bámult és beszélni kezdett. Beteg a Mikulás, mi? Én meg egy teve vagyok. Közelebb hajolt Renihez, teve vagyok, úgy nézek ki, mint egy teve, kislány?!, kopaszra nyírlak, ha nem felelsz. Nem néz ki úgy a bácsi, mint a teve, suttogta Reni. Kicsit hallgatott ez a Király. Egyezzünk meg abban, hogy ti kis rohadékok vagytok. Egytől egyig. Tetvek vagytok. Kapott Feri és Menyus is, dirr-durr. Rohadékok vagytok. Mondták utána, rohadékok vagyunk. Viszont, emelt az ujján Király úr, én! Én! Én egy nagyon komoly ember vagyok, értitek? Értették, bólogattak, Király bácsi nagyon komoly ember. Király akkor megütötte Kis Gilisztát, aki sírni kezdett, de csak befelé. Pakoljatok ki mindent. Gyerünk, gyorsabban. Király megint megütötte Kis Gilisztát. Ha valami eltűnik, ha valamit nem találok, ha valaminek, a legapróbb dolognak, tárgynak lába kél, meg foglak ölni benneteket. Szétverem a mocskos kis fejeteket. Csontjaitokat eltöröm, utánatok megyek, levadászlak benneteket egyenként. És tudjátok, miért? Nem tudták. Mert én vagyok az igazi Mikulás. Én. Most pedig bementek Tibikéhez, és letérdeltek neki. Tudtok énekelni? Besoroltak az első szobába, ahol Tibike élt. Egy hatalmas fejű kisfiú ült a karosszékben, ringatózott, teljesen hülye volt. Annyi idős lehetett, mint Kis Giliszta. Folyt a taknya, a nyála, és büdös is volt. Ők meg letérdeltek előtte. Mondjátok, szervusz, Király Tibike, eljöttünk hozzád. Mi vagyunk a krampuszok. Mondták. Mennyből az angyal, gyerünk! Reni, mert csak ő tudta, énekelt, a fiúk zümmögtek. Látod, Tibike, ezek rendes gyerekek. Ezek nem csúfolódnak, ezek tisztelettudók. Ezek szeretnek téged! Ugye, szeretitek Tibikét? Csattant Kis Giliszta tarkóján a tenyér. Szerették Tibikét. Akkor Király úr elővett egy dobozt, annak fedelét fölpattintotta, és kivett belőle egy cumit, egy óriási cumit, visszanyomta a dobozba, a cumi porcukros lett, majd Tibike szájába nyomta. Finom, kisfiam, ugye, milyen finom? Tibike nyüszített a boldogságtól. Aztán még énekeltek egyet, sorban megcsókolták a nagyon büdös Király Tibikét, és egy-egy ütés kíséretében ki lettek rúgva. Menyus el is esett a küszöbben, Király úr lába lendült, igyekezz már, kis kurva. Hogy lehet mamuszban ilyen keményet rúgni? Álltak a sarkon, szemetelt az eső. Semmijük sem volt. Minden ott maradt, csomagolt ételek, maradék piros zsák, a torták, a baseballütő. Nem nagyon mondtak semmit, mert ez az egész nagyon durva volt. Ilyen nincsen, hogy csak így. Akkor Kis Giliszta megvakarta a fejét, és elővett a kabátja alól valamit, szögletes volt, barna. Egy doboz. Fölpattintotta a fedelét, a fehérben ott feküdt az óriáscumi. Kis Giliszta kivette, megtörölte, és aztán körbeadta, mint nagyok az édes cigit. És tényleg olyan volt. Még akkor is röhögtek, amikor meglátták feléjük futni Király urat.