Két órára nem beteg, csak gyerek

Publikálás dátuma
2019.12.08. 16:55

Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava
Színes ceruzák, matricák, ragasztó mindenütt. Reni épp képeslapot gyárt, miközben mellette virágos horgolt tasakban csöpög az infúzió. Az arcát fedő maszk miatt nem tudni, mosolyog-e, de annyi biztos: elmélyülten alkot. Néha felpillant és beszélget az Amigos (Barátok) jótékonysági szervezet debreceni, egyetemista önkénteseivel. Mellette az ötéves Máté társasozik. Az országban már 149 fiatal jár rendszeresen kórházakba, hogy pár órára megkönnyítse a gyerekek bent töltött idejét.
A hét törpe, Malacka, Füles, Tigris és Micimackó mosolyognak ránk a falakról a Debreceni Egyetem klinikájának gyermekhematológiai-onkológiai részlegén. Az itt kezelt súlyos beteg gyerekeknek szükségük is van erre a színes és vidám légkörre, hiszen sokan hónapokat töltenek a falak között. „Az osztály 14 férőhelyes, 1 éves kortól 18 éves korig kezelünk itt leukémiás, agytumoros vagy vérképzési betegséggel diagnosztizált gyerekeket a környező megyékből. Van, aki csak pár napot tölt nálunk, de előfordul az is, hogy 3 hónapot él itt egy beteg. Számukra játékkal, délutáni programokkal próbáljuk könnyebbé tenni a mindennapokat” – meséli Berke Edina csecsemő- és gyermekápoló. Neki kifejezetten kellemes meglepetést szereztek az egy éve hozzájuk is járó önkéntesek. Ők azok az egyetemisták, akik az Amigos a Gyerekekért jótékonysági szervezet jóvoltából az ország 10 kórházát látogatják hetente többször, hogy játsszanak vagy nyelvet tanuljanak a súlyos beteg gyerekekkel. A cél a közösen és hasznosan eltöltött idő. „Éberen él bennem az emlék arról a fiatalról, aki már a második alkalommal az összes gyermek nevét tudta és nagy odaadással játszott velük” – mondja Berke Edina. Mindez úgy lehetséges, hogy az önkéntesek, akik kedden, szerdán és csütörtökön járnak a debreceni klinikára, minden egyes találkozó után részletes beszámolót írnak arról, hogy mi történt a foglalkozáson, mit ígértek a gyerekeknek. Így soha nem fordulhat elő, hogy egy kicsi vár valamit, amit másnap nem kap meg. 

Önzetlen segítség

Az Amigók most is kedvesen, türelemmel kártyáznak, rajzolnak és kézműveskednek a gyerekekkel a debreceni klinikán. A kicsikről ilyenkor csak a viselt maszk, a mellettük csöpögő infúzió és a sugárkezelés pontosságát segítő, homlokra rajzolt kereszt árulja el, hogy valójában milyen súlyos betegek. A foglalkozások alatt azonban nem betegek, csak gyerekek, akik elmélyülten alkotnak, és együtt játszanak olyan „kívülállókkal”, akik csak emiatt érkeztek hozzájuk. Máté például mindennap alig várja, hogy betoppanjanak a fiatalok. Bár csupán ötéves, olyan bátor és életvidám, ami sok felnőttnek példa lehetne. „Most sugárkezelésre járunk ide, hétfőtől péntekig lakunk itt. Később jön majd a kemoterápia” – meséli Baloghné Bíró Bernadett, akinek egyetlen gyermekén augusztusban végeztek életmentő agyműtétet daganat ­miatt.­ „Sajnos sokára jöttek rá, hogy mi a baj. Mikor kiderült, napokon belül operálták is. Sokat segítenek a különböző foglalkozások, az Amigos mellett bohócdoktorok és terápiás kutya is jár ide” – mondja. Az asszony egy úgynevezett kozmetikai székben alszik gyermeke mellett. „Nem kényelmes, de meg lehet szokni, a fő, hogy a gyerek mellett lehetünk, hálásak vagyunk ezért is.” A szülők egymást is támogatják, esténként olykor társasjátékoznak vagy csak beszélgetnek. Bernadett egyelőre nem tudja, hogy az ünnepekre hazamehetnek-e, de neki most csak az a fontos, hogy Máté jól legyen, ha ehhez az kell, hogy bent maradjanak, akkor a kórházban karácsonyoznak, a lényeg, hogy együtt legyenek. Az intézményben karácsonyozó gyerekeknek és családjuknak a dolgozók is próbálják könnyebbé tenni a bent töltött időt. Sok Mikulás-látogatást terveznek, egy alapítványos rendezvényen az idén és tavaly kezelt gyerekek lesznek angyalkák, akiket egy-egy jótevő ajándékoz majd meg. Vannak gyerekek, akiket kicsit nehezebb játékra csábítani, most Sanyika toporog szégyenlősen az anyukája mellett, az önkéntesek hosszan biztatják, hogy jöjjön, csatlakozzon ő is. Végül odatelepedik ő is Máté és Reni közé. Anyukájától, Béres Erikától megtudom: a nyolcéves kisfiú azért van itt, mert tavaly májusban ITP-vel, vagyis immuntrombocitopéniával diagnosztizálták. Ez egy rendkívül ritka, életveszélyes vérzékenységgel járó betegség, évente mindössze 10–16 esetet regisztrálnak, és máig nem tudni, mitől alakul ki. Mikor ránézek a kisfiúra, összeszorul a szívem. Pontosan tudom, milyen fájdalmai vannak, 24 évvel ezelőtt épp ennyi idősen magam is hónapokat töltöttem ágyhoz kötve az ITP miatt. Sanyika persze mit sem érzékel az engem átjáró empátiából, épp lefoglalja, hogy agancsot tűzzön egy kis zöld manóra. És ez jól is van így.  

A veszteség traumája

Bár a környezetet amennyire lehet, színessé és gyermekbaráttá tették, olykor elképzelhetetlenül fájdalmas pillanatokat látnak ezek a falak. „A gyerekek nagy része szerencsére meggyógyul, de vannak, akiket elveszítünk. Az idei nagyon nehéz év volt, sok gyermek halt meg nálunk. Ilyenkor egymást és a szülőket is próbáljuk támogatni, hiszen ők már addig is sokat szenvedtek” – lábad könnybe a szeme Berke Edinának. Az osztályt járva minden kórteremben találkozunk szülőkkel, akik aggódva fogják gyermekeik kezét, beszélgetnek velük, simogatják őket. Akiknek jó napja van, azok örömmel játszanak az Amigókkal, karácsonyi képeslapot vagy kis manót készítenek, de nem mindenki elég erős ehhez. Miközben az önkéntesek kint játszanak a gyerekekkel, időnként gyermeksírás ránt vissza a valóságba. Egy egészen pici, beszélni is alig tudó gyermek sírva szólongatja az anyukáját egy számára ijesztő és fájdalmas vizsgálat alatt. Az önkéntes fiatalokat pszichoeduká­ciós táborokban készítik fel szakemberek a nehéz helyzetek kezelésére és a traumák feldolgozására. Emellett a nagyobb rendezvényeken meghitt és bensőséges szertartással is megemlékeznek az elhunyt gyerekekről. Ilyenkor bárki mondhat pár szót, megoszthat egy történetet, üzenetet. Az egyik debreceni önkéntes, Belicza Adrien egy csoporttársától hallott a lehetőségről és családi okok ­miatt döntött úgy: Amigo szeretne lenni. „A legjobb dolog, hogy mosolyogni látjuk a gyerekeket, mert egy kis időre legalább lélekben kiszakadnak a kórház falai közül. Mi nem fehér köpenyben megyünk, nem vizsgáljuk őket, csak játszunk és tanulunk velük. Persze lelkileg néha nekünk is nehéz kezelni, hogy súlyos betegek, de mi ezért vagyunk, hogy jobban legyenek.” A játék mellett a tanulásban is segítenek az önkéntesek. Kovács Panna Eszter szerint a gyerekeknek izgalmas, hogy megtanulhatnak pár szót egy idegen nyelven. Ő azért jelentkezett a szervezethez, mert része akart lenni az önzetlen kezdeményezésnek. „Úgy érzem, családias közegbe csöppentem, nagyon szoros az összetartás az Ami­gók között, ami sokat segített az első évben. Sok stressz ér minket az orvosi egyetemen, és engem nagyon feltölt, mikor eljöhetek a gyerekekhez” – meséli. Ezzel Bácsi Márton is egyetért, bár ő csak ötödéves orvostanhallgatóként csatlakozott. „Mikor hallottam az Amigosról azonnal beadtam a jelentkezésem. Nem is sejtettem, milyen csodálatos történetbe csöppenek bele. Sehol nem tapasztaltam ilyen jól működő rendszert, ahol tényleg mindenkit meghallgatnak, megkérdeznek.”  

Érzik a különbséget

Erről Budapesten is hasonló véleménnyel vannak az Amigók. A Nyugati téri irodában ottjártunkkor épp lázasan csomagoltak az önkéntesek, minden adományozónak két pár ajándék, amigosos zoknit vagy pulóvert küldenek cserébe a támogatásukért. Rozmanicz Lisa nemzetközi gazdálkodás szakos egyetemista hajtogatás és ragasztás közben mesél arról: ő angolul, németül és spanyolul is tanítja a gyerekeket. „Az írásbeli felvételi mellett volt egy szóbeli elbeszélgetés is, ahol azt tisztáztuk, hogy én mit gondolok a feladatokról, és mi jó a gyereknek, nekem, a kórháznak, a szervezetnek. Az Ilka utcai Bethesda gyerekkórházba járok, nagyon szeretem azt a helyet. Óriási élmény, mikor a gyerekek visszamondják azokat a szavakat, amiket tőlünk tanultak egy korábbi foglalkozáson. Öt- és tizennyolc éves kor közöttiek a tanítványaim, a kisebbekkel a számok, színek nevét tanuljuk meg, ezt ők is élvezik” – meséli Lisa. Olykor nem csak a nyelvtanulás kerül a fókuszba, időnként a leckét is kikérdezik a gyerektől, ha ezt igénylik. Lisa annyira szeret a gyerekek között lenni, hogy nem a szokásos rend szerint jár a Be­thesdába kéthetente két órát, hanem – ha csak teheti – hetente négy órát, és még akkor is nehezen szakad el a kicsiktől. „Nagyon fontos, hogy mi nem kórházba megyünk, hanem gyerekhez. A találkozókon nem egy felnőtt látogat egy beteget, hanem egy fiatal játszik egy gyerekkel, és ezt a különbséget ők is érzik.”

Ideje nagyot álmodni!

Forgács-Fábián Sára, a Corvinus pénzügy–számvitel szakon végzett hallgatója öt évvel ezelőtt álmodta meg az Amigost, mára főfoglalkozása, hogy irányítsa a szervezetet, melynek 149 önkéntese van szerte az országban. „Álomszerű, hogy öt éve 11-en kezdtük a barátaimmal ezt a dolgot. Akkor éreztem, hogy megtaláltam a helyem, és ezzel szeretnék foglalkozni, de nem gondoltam, hogy végül ez lesz a teljes állásom. A rövid távú cél most az, hogy két éven belül minden gyermek onkológiai központban jelen legyünk, ezt követően pedig minden magyarországi gyerekkórházban. Szeretnénk úgy növekedni, hogy ha eljön az idő, akár külföldi csoportok is lehessenek” – mondja Sára. Az Amigos híre egyébként szájról szájra terjed, minden tag hozza a barátait, így egyre többen és többen lesznek. „Nem egyedül vezetem az Amigost, hanem Pripula Péterrel, aki a fenntarthatóságért és Ferencz Fannival, aki a boldogságért felelős Amigo. Nagyon nagy élmény volt a nemrégiben ünnepelt ötödik szülinapunk, és hamarosan remélhetőleg csatlakozik hozzánk az első olyan önkéntes, aki betegként ismerkedett meg az Amigosszal” – újságolja Sára.

Szerző

Előlép az Árnyékkirály

Publikálás dátuma
2019.12.08. 15:25
775416689
Fotó: VICTORIA JONES / AFP
Túléli-e a brit monarchia II. Erzsébetet? Nem új a kérdés, de egyre időszerűbb. András herceg szexbotránya, a brexit, a skót függetlenségi törekvések – csupa bizonytalansági tényező. A szigetországban arra számítanak, hogy a 93 éves királynő rövidesen lemond a trónról legidősebb fia, Károly walesi herceg javára.
Nem telik el nap kínos hírek nélkül, ahogy újabb és újabb nők vallanak András yorki herceg viselt dolgairól. A királynő „kedvenc fia” – rendre így emlegetik Andrást a brit sajtóban – szoros barátságot ápolt a pedofíliáért elítélt Jeffrey Epstein amerikai milliomossal. A tetejébe pr-katasztrófával felérő interjút adott a BBC-nek a múlt hónapban, úgy mentegette magát, hogy közben az együttérzés legcsekélyebb jelét sem mutatta a tizenéves áldozatok iránt. Epstein, amikor öngyilkos lett börtöncellájában, sötét titkokat vitt magával. Sok részlet már aligha tisztázható évtizedek távolából, csak egy biztos: a botrány súlyos kárt okoz a brit monarchiának.  

Károly hercegből VII. György

Hogy mentse a menthetőt, a Bu­ckingham-palota szigorú lépésre szánta el magát. A gyanúba keveredett herceget felmentették hivatalos kötelezettségei alól, és az ezért járó apanázst is megvonták tőle – lényegében kidobták a családból. A Times of London értesülése szerint Károly trónörökös, András bátyja kezdeményezte az intézkedést. Hivatalos új-zélandi látogatásáról telefonon hívta fel a királynőt, és figyelmeztette, ha nem cselekszenek határozottan, akkor a továbbgyűrűző ügy válságba sodorhatja az egész Windsor-házat. Sokan úgy értelmezik, ez volt az a pillanat, amikor a 71 éves walesi herceg de facto átvette az irányítást a családban – ahogy bennfentesek nevezik, „a Cégben”. Károly, a brit történelem leghosszabban várakozó trónörököse előtérbe lép. Saját botrányait lezárta és a múlt században hagyta. Másfél évtizede kiegyensúlyozott házasságban él ifjúkori szerelmével, Kamillával, aki Cornwall hercegnőjeként a dinasztia szerény, normális, szerethető tagjává vált. A trónörökös fokozatosan átveszi idős édesanyja kötelezettségeit. E héten közösen fogadták a londoni NATO-csúcsra érkező magas rangú külföldi vendégeket, de egyre gyakoribb, hogy a walesi herceg egymaga képviseli hazáját. A szigetországban a Daily Express hétfői értesülése nyomán arról beszélnek, hogy az uralkodó hamarosan visszavonul. Károly új becenevet kapott: az Árnyékkirály. A Guardian már azt is tudni véli, hogy a leendő uralkodó VII. György néven lép trónra. Nincs ebben semmi meglepő, a régi idők királyai is tetszés szerint választottak maguknak uralkodói nevet: inkább az a szokatlan, hogy Erzsébet megtartotta a sajátját. VI. György (1936–52) „civilben” Albert volt, VIII. Eduárd (1936) pedig David. Hagyomány az is, hogy nem választanak „balszerencsés” nevet, márpedig a Károly ezek közé tartozik: I. Károlyt (1625–49) lefejezték, fia, II. Károly (1660–85) regnálása a londoni tűzvészről emlékezetes. Következésképp a III. Károly éppoly valószínűtlen választás, mint például a IV. Richárd vagy a IX. Henrik. A György viszont már csak azért is esélyes, mert szerepel a trónörökös négy keresztneve között (Károly Fülöp Artúr György). 

Búcsú Mrs. Robinsontól

Azelőtt szabály volt, hogy egy uralkodó élete végéig uralkodó marad, ma már inkább kivétel. Az utóbbi években világszerte sorra döntöttek úgy öregedő koronás fők, hogy nyugdíjba menjenek, és megszabaduljanak fárasztó protokolláris kötelezettségeiktől. Lemondott Beatrix holland királynő, János Károly spanyol és Albert belga király, XVI. Benedek pápa (a katolikus egyház feje is monarchia, habár választott). Sőt legutóbb a hagyománytisztelő Japán császára, Akihito vonult vissza romló egészsége miatt, és már életében a fiára hagyta a trónt. Hamarosan követheti e példákat a földkerekség legismertebb uralkodója, II. Erzsébet, aki jövő áprilisban tölti be 94. életévét. Ám a szigetország diszkréten arra az esetre is felkészült, ha a királynő hirtelen meghal. Nem nyilvános, de igen aprólékos protokoll rendelkezik arról, mi a teendő ebben az esetben. A gyászhírt csak aztán teszik közzé az interneten, hogy egy feketébe öltözött lakáj papíron kifüggeszti a Buckingham-palota kapujára. A terv választ ad a legkülönfélébb kérdésekre. Milyen sorrendben értesítsék azt a másik 15 országot, ahol II. Erzsébet az államfő, Ausztráliától Kanadáig? Mikor, hol, milyen ruhában jelenjen meg a trónörökös az alattvalók előtt? Mi történjék a koronával? Hol helyezzék el a temetésre érkező külföldi vendégek seregét? Újra megkondítják majd a híres Szevasztopol-harangot, amelyet a krími háborúban zsákmányoltak az angolok, és azóta csakis a mindenkori uralkodó halálát jelezte. A logisztikai feladat léptékéről árulkodik, hogy a ceremónia terveit a 2012-es londoni olimpia tapasztalataira alapozták. Polgármesterek, köztisztviselők már évekkel ezelőtt részletes útmutatót kaptak, hogyan járjanak el „egy rangidős állami személyiség” elhunytakor. A Sky News hírcsatornánál stúdiópróbát is tartottak a várható monstre élő televíziós közvetítésre, ahol a műsorvezetők, riporterek és szakértők tapintatosan „Mrs. Robinson” sajnálatos haláláról beszéltek.

Köztársaság a láthatáron?

Nagy kérdés, hogy II. Erzsébettel együtt eltemetik-e a monarchiát is. Felmérések szerint a britek nagy többsége, úgy kétharmada ragaszkodik az államformához. Ám a közhangulat gyorsan változhat, hiszen a királyság lassan három emberöltő óta egyet jelent a királynővel: személyes népszerűség sugárzik át az intézményre. A Republic elnevezésű mozgalom előre közölte: nyomban a temetés után népszavazást kezdeményez a köztársaság kikiáltásáról, még mielőtt megkoronáznák a walesi herceget. „Álljunk csak meg egy pillanatra, ez a XXI. század! Ha új államfőre lesz szükségünk, inkább szavazzunk róla”, javasolta Graham Smith kampánymenedzser. Bonyolíthatja a helyzetet, ha a skótok időközben a függetlenséget választják – ez esetben az utódnak talán már csak az angol korona jut. A politikai elit megosztott. A jövő csütörtöki választások előtt a tévévitában Boris Johnson miniszterelnök úgy fogalmazott, hogy a monarchia kifogástalanul működik. Ellenzéki kihívója, Jeremy Corbyn viszont azt mondta, ráférne egy „kis javítás”. Radikálisabb köztársaságpárti hangok is hallatszanak a Munkáspártból. Sokak szemében az öröklött előjogokat, a társadalmi egyenlőtlenségeket jelképezi a monarchia, amelyet közrendűek adójából tartanak fenn. Seumas Milne straté­giai igazgató ironikusan nyilatkozott a Windsorok kiváltságairól: „Had­urak, rablólovagok, megszállók és német hercegecskék leszármazottai, hacsak nem katolikusok, automatikusan helyet kapnak a büszke brit alkotmányos rend csúcsán.” Mások homlokegyenest ellenkező véleményen vannak, szerintük a brexit közepette égető szükség van a hagyományos intézmény nyújtotta biztonságérzetre és folytonosságra. „A politika pillanatnyilag piszkosnak, becstelennek, zavarosnak tűnik. A monarchia a stabilitás sziklájaként régóta jól szolgálja az országot válságos időkben” – fogalmaz Penny Junor történész. A királyság elkötelezett híve a szigetország közkedvelt gondolkodója, Stephen Fry író-színész-komikus is. Nemrég az Egyesült Államokban, félreérthetetlenül Donald Trumpra célozva, arról értekezett: a brit alkotmányos rendszerben kevesebb esélye lenne egy zsarnoknak, hogy magához ragadja a hatalmat, mint Washingtonban. Az államfő személye, mint írja, emlékezteti a politikusokat, hogy „nagyobb eszmét szolgálnak, mint a hatalom, nemesebb entitást, mint egy párt vagy egy divatos ideológia. A csatározások felett áll, megszemélyesíti és képviseli nemzetünket és történelmét.” Persze a britek azt is tudják, Fry a walesi herceg bizalmas barátja.

Változások kora

A walesi herceg közelgő trónra lépésével megváltozik a brit himnusz, God Save the Queen helyett God Save the King lesz a szövege (Isten óvd a királynőt/királyt). Azontúl Károly arcképét nyomtatják majd a bankjegyekre és a postabélyegekre. Mélyrehatóbb reformok is várhatók. A trónörökös modern monarchiát szeretne, „áramvonalasabbat”, kisebbet és olcsóbbat. Példaként szolgálhat XVI. Károly Gusztáv svéd király, aki októberben radikálisan csökkentette a Bernadotte-ház hivatalos létszámát. Bejelentette, hét unokája közül öten a továbbiakban nem jogosultak az adófizetők pénzéből finanszírozott ellátásra, viszont magánszemélyként szabadon vállalhatnak állást vagy indíthatnak vállalkozást, ami a királyi család tagjainak tilos a svéd törvények értelmében.

Koronás szappanopera

A királyi család sajátos lélektani igényt elégít ki a tömegmédiában. Pompás külsőségei drámákat rejtenek. Születés és halál, szerelem és hűtlenség, titkok és leleplezések – mindez azt sugallja az alattvalóknak, hogy a Windsorok is csak ugyanolyan gyarló emberek, mint bármelyikük. Ragyogóan érzett rá erre a Netflix szuperprodukciója, A korona (The Crown). A tévésorozat eddigi három évada elképesztő közönségsiker. A folytatásos történet középpontjában II. Erzsébet élete áll, miközben megelevenedik a múlt század megannyi híres históriája és szereplője, Churchilltől a Kennedyekig, a szuezi válságtól hírhedt bányaszerencsétlenségekig. A legutóbbi szezonban nemzeti kincsként ünnepelt színésznő, Olivia Colman alakítja a királynőt. Wallis Simpson szerepében Geraldine Chaplin, a legendás komikus 75 esztendős lánya is felbukkan. Egy látványos, a náci Németországban játszódó temetési jelenetet Sopron belvárosában forgattak. Csupán néhány történész méltatlankodik, amiért egyik-másik epizód nem eléggé hiteles, de ez aligha zavarja a rajongókat: ők türelmetlenül várják a negyedik évadot, amelyben végre színre lép Lady Diana.

A trónöröklés sorrendje

Károly walesi herceg, a királynő legidősebb fia (71 éves) Vilmos, Cambridge hercege, Károly és a néhai Diana idősebbik fia (37 éves) György herceg, Vilmos fia (6 éves) Sarolta hercegnő, Vilmos lánya (4 éves) Lajos herceg, Vilmos kisebbik fia (19 hónapos) Harry, Sussex hercege, Károly és Diana kisebbik fia (35 éves) Archie, Harry fia (7 hónapos) András yorki herceg, a királynő középső fia (59 éves) Beatrix yorki hercegnő, András lánya (31 éves) Eugénia yorki hercegnő, András kisebbik lánya (29 éves) Eduárd herceg, a királynő legkisebb fia (55 éves) Jakab gróf, Eduárd fia (12 éves)

67 éve uralkodik II. Erzsébet 1952-es megkoronázása óta. Ez rekord a brit történelemben: hosszabb idő, mint ameddig legendás őse, Viktória királynő ült a trónon (1837–1901).

Barlangrajz a konyhából – Egy londoni nagyáruház ruhaosztályát cserélte fel a színpadra

Publikálás dátuma
2019.12.08. 13:25

Fotó: Népszava
Hogy bátor volt-e vagy vakmerő, azt maga sem tudja. Tíz éve még az sem volt biztos, hogy talpra áll az első bukása után, ma viszont már a legnagyobb művészek sem mondanak neki nemet. Márton-Juhász Edit ugyanis a szigetországi magyar kulturális élet megkerülhetetlen alakja, aki azért ha kell, a konyhájában festi a másnapi díszletet.
„Amikor Laár András az izlandi vulkánkitörés miatt Londonban rekedt, fogalmunk sem volt, hol találjunk neki helyet éjszakára. Ültünk a Gatwicken, és kérdeztem tőle, mit szólna, ha nálunk aludna. Azt mondta, örömmel. Este egymásra néztünk a férjemmel, te jóisten, a Laár a mi hálószobánkban alszik! Teljesen be voltunk zsongva. Azóta már megszoktuk, hogy ez néha előfordul.” Márton-Juhász Edit azóta túl van nagyon sok rendezvényen. Az általa szervezett színházi esteken és beszélgetéseken az angliai magyarság nagy része legalább egyszer már ott volt. Ami – lássuk be – nem kis szám, tekintve, hogy akár 300 ezren is lehetnek. „Senki sem tud pontos számot, de szerintem csak Londonban és környékén legalább 200 ezer magyar élhet, és akkor még nem beszéltünk Angliáról vagy Írországról” – mondja Edit.   

Bébiszitterből látványmenedzser

Az akkor 26 éves Edit 1997-ben járt először Londonban. Mivel akkoriban hivatalosan szinte lehetetlen volt munkát vállalni, egy családnál dolgozott au-pairként, ami kevésbé hangzatosan gyerekcsőszt jelent. Teljesen beleszeretett a városba, majd kisvártatva egy magyar fiúba, Gáborba, aki annak rendje és módja szerint meg is kérte a kezét. Mind a ketten elvágyódtak otthonról, úgyhogy 2008-ban felszámolták itthoni életüket, és végleg kiköltöztek Angliába. „Utoljára az Árkádban, egy cipőboltban voltam üzletvezető-helyettes, volt egy bérelt lakásunk, sok barátunk, de ennek ellenére nem volt nehéz a döntés” – meséli Edit, bár hozzáteszi: a legnagyobb bizonytalanságba érkeztek, se neki, se Gábornak nem volt biztos állása. Megtakarított pénzükből egy kis lukat béreltek Hackneyban (Északnyugat-London), ő pedig egy nagyáruház férfiruhaosztályán kapott munkát. „Volt egy középfokú nyelvvizsgám, de szinte semmit nem értettem abból, amit itt beszéltek, mégis felvettek. Valószínűleg azért, mert tudták, hogy a kelet-európaiak jól dolgoznak.” Edit munkája abból állt, hogy az egyik ruhamárka standját őrizte egész nap. Néha összepakolta, amit a vásárlók széthordtak, és segített, ha tudott. A munka nem kötötte le túlságosan, alig kívánt valami kreativitást. Észrevette viszont, hogy ha bizonyos rendszer szerint csoportosítja a ruhákat, nő az eladás. „Borzasztóan unatkoztam, ezért átmentem az emeleten egy másik márkához, ott is rendet raktam.” A brit kereskedők precíz népek, mindent kiszámolnak. Az emeletfőnök például azt, hogy ahol Edit pakolt, ott 69 százalékkal nőtt az eladás a többiekhez képest. Rögvest ki is nevezte visual merchandiser managernek, ami nagyjából látvány-értékesítési vezetőt jelent, vagy valami olyasmit. A kinevezés sajnálatos módon nem oldotta meg a legnagyobb problémát, nevezetesen, hogy Edit nem akart férfiruha-kereskedő ­lenni.   

Indulás döccenőkkel

A döntésben, hogy váltania kell, több esemény is segítette. Egyrészt majdnem kirúgták az áruházból. „Utáltam a kötöttségeket, nem szerettem bejárni” – magyarázza, ráadásul közben állapotos is lett. Nagy pocakkal is elvárták tőle a teljes értékű munkát, ő viszont időközben megtalálta a leginkább kedvére való elfoglaltságot. „Pesten a Vígszínház mögött laktunk, Gábor is, én is imádtuk a színházat, ha csak lehetett, ott voltunk minden főpróbán, színpadbejáráson. Sosem akartam színész lenni, de mindig érdekelt a színházcsinálás.” 2010-et írtunk, addigra a második nagy kelet-európai emigrációs hullám is lecsengett, és úgy tűnt, ennél már nem is jöhet több magyar Nagy-Britanniába. Akik itt voltak, letelepedtek, munkát találtak, családot alapítottak, és elkezdték hiányolni az otthoni kultúrát. Edit és Gábor megalapította a Stage in London (Londoni Színpad) nevű céget, azzal a nem titkolt céllal, hogy főleg az akkor már igen népszerű stand uposokat hívják meg fellépni. Maga a cégalapítás és bejegyzés arrafelé néhány percet vesz igénybe, Editék tehát joggal gondolták úgy, hogy túl vannak a nehezén. Aztán nagyon hamar kiderült, hogy másnak is épp abban az időben támadt hasonló ötlete, és a stand uposokat már lenyúlták előlük. Nem adták fel. Felhívták az egyik otthoni ügynökséget, hogy ajánlanának nekik fellépőt. Laár Andrást és Somogyi Andrást kapták. A délnyugat-londoni Claphamben béreltek ki egy termet, és nekiláttak a szervezésnek. A potenciális közönséget iwiw-en hívták meg (fia­talabb olvasóink kedvéért: ez volt a magyar ős-Facebook), és száztízen el is jöttek. „Ez akkor volt, amikor Izlandon kitört a vulkán, és lezárták a légteret, úgyhogy Laár nem is tudott hazamenni. Nálunk aludt, mi pedig boldogok voltunk” – meséli Edit. A történet többi részét ugye már elmondtuk az elején. Az első sikeren felbuzdulva Edit egyik otthoni kedvencét, egy együttest hívott meg. Kibéreltek egy hatalmas termet, és várták a közönséget. „Majd’ háromezer fontot veszítettünk, ez azóta is rekord – emlékszik vissza kicsit keserűen arra a koncertre. – Akkor vált világossá, hogy nem mi irányítjuk a köz­ízlést, megéri viszont figyelembe venni azt.”  

Csak nagy nevekkel

Bár Gábor kissé „besokallt” a történettől, Edit nem adta fel. Nem volt szokása. Mivel akkoriban született meg Bence fia, úgy döntött, nem megy vissza az áruházba, és a gyereknevelés mellett beleveti magát a színházi menedzselésbe. Nagyobb házba költöztek, és Gábor munkája mellett a szobák kiadásából is volt némi bevételük, de azért egy nagyobb bukást már nem engedhettek meg maguknak. „Közben néztük, mit csinálnak a többiek – addigra már vagy hat csapat szervezte a londoni magyar kulturális szcénát –, és arra jutottunk, hogy a komolyabb színházi előadások felé kellene elmozdulnunk.” Még odahaza látták a Kövek a zsebben előadást, úgyhogy eldöntötték, írnak Rudolf Péteréknek, volna-e kedvük eljönni Londonba? Hogy ír az ember Rudolf Péternek levelet? Egyszerűen: megkeresi a neten a címét, és próbálkozik. Editnek sikerült. Rudolf Péter, Kálloy Molnár Péter, Kálid Artúr és a többiek azóta is rendszeres vendégei. Csányi Sándor, Bereczki Zoltán, Pokorny Lia, Szalóki Ági, Nagy-Kálózy Eszter, Kepes András, Gálvölgyi János, Müller Péter, Pál Feri, Halász Judit – néhányan azok közül, akikkel Edit és a Stage in London együtt dolgozik. Az elején 2-3 havonta sikerült egy-egy programot összehoznia, ez azóta eléggé besűrűsödött. Szezonban 3-4 előadást szervez. A szezon itt nagyjából hét hónapot jelent: a magyar családok nyáron általában hazautaznak, decemberben a karácsonyra, áprilisban a húsvétra készülnek, januárban pedig nincs pénzük a kultúrára. Eladni csak igazi nagy neveket, nagy egyéniségeket lehet, a mostanában felfedezett sztárokkal nehéz mit kezdeni egy olyan közösségben, amelynek tagjai sokszor évekkel ezelőtt jöttek el otthonról – mondja. Nemigen van olyan művész, akit szívesen hívna, de nem jönne el. „Ma már, ha felhívok valakit, az általában szívesen veszi fel a telefont. Sosem alkudozom a gázsiról. Amennyit a művész kér, én annyit adok. Ebből még sosem volt probléma, mindenki ismeri a saját értékét.” A színházi emberek élete önmagában is elég érdekes, neki is rengeteg „kalandja” van. Például amikor két telt ház, csaknem 900 ember várt Vujity Tvrtkóra, de a film, amiről beszélgettek volna a színpadon, egy olyan gépen „utazott”, ami éppen hat órát késett. Szerencsére Tvrtko kollégáinak volt annyi lélekjelenlétük, hogy egy időben induló gép egyik utasának (aki „véletlenül” épp újságíró volt, és ugyancsak „véletlenül” éppen Tvrtko előadására utazott) a zsebébe csúsztatták a filmet tartalmazó pendrive-ot, így időben el tudták kezdeni az elő­adást. Egy másik alkalommal Kálloy Molnár Péter Ősember (Ca­ve­man) című előadására nem érkezett meg az egyik legfontosabb díszletelem, egy hatalmas fehér vászon, rajta kőkorszaki barlangrajzok. „Amikor kiderült, egész éjszaka bölényeket rajzoltunk Beni filctollaival egy óriási lepedőre a konyhánkban, de az előadás rendben lement” – meséli Edit. Persze nem minden sztori ilyen vidám. Müller Péter előadása előtt az Oxford Street-i metrómegállónál volt bombariadó. „Akkoriban mindennap volt egy feltételezett terrortámadás a metróban, úgyhogy komolyan vették a dolgot. Egy pillanat alatt lezárták a környéket, én Bencével egy kapualjban rekedtem, Müller Péter pedig a nézők többségével a kordon túlsó felén. Miközben attól rettegtem, hogy túléljük-e ezt az egészet, a nézőink mobilon hívogattak, hogy ugye azért megtartjuk az előadást? Hogy a brexit után mi lesz? „Én azt hiszem, hogy mi dolgozunk tovább. Azoknak, akik itt telepedtek le, a gyerekük is itt született vagy itt kezdett el iskolába járni. Ők nem gondolkodnak a hazatérésben, számukra Nagy-Britannia már az itthon. Persze sokszor hiányzik az otthon is, hiányzik a magyar szó, de arra meg itt vagyunk mi és a barátaink, akik mindig szívesen jönnek ilyen messzire is egy-egy fellépésért.” És ha egy üzlet beindul: a Stage in London – ahogy a magyarok is – terjeszkedik. Már nemcsak Londonban, hanem Dublinban is tart előadásokat. Az ottaniak talán a londoninál is hálásabb közönség – mondja Edit. – Kevesebben vannak, de igényesek. És már kezdik megszokni a jót – teszi hozzá mosolyogva.
Szerző