Két órára nem beteg, csak gyerek

Színes ceruzák, matricák, ragasztó mindenütt. Reni épp képeslapot gyárt, miközben mellette virágos horgolt tasakban csöpög az infúzió. Az arcát fedő maszk miatt nem tudni, mosolyog-e, de annyi biztos: elmélyülten alkot. Néha felpillant és beszélget az Amigos (Barátok) jótékonysági szervezet debreceni, egyetemista önkénteseivel. Mellette az ötéves Máté társasozik. Az országban már 149 fiatal jár rendszeresen kórházakba, hogy pár órára megkönnyítse a gyerekek bent töltött idejét.

A hét törpe, Malacka, Füles, Tigris és Micimackó mosolyognak ránk a falakról a Debreceni Egyetem klinikájának gyermekhematológiai-onkológiai részlegén. Az itt kezelt súlyos beteg gyerekeknek szükségük is van erre a színes és vidám légkörre, hiszen sokan hónapokat töltenek a falak között. „Az osztály 14 férőhelyes, 1 éves kortól 18 éves korig kezelünk itt leukémiás, agytumoros vagy vérképzési betegséggel diagnosztizált gyerekeket a környező megyékből. Van, aki csak pár napot tölt nálunk, de előfordul az is, hogy 3 hónapot él itt egy beteg. Számukra játékkal, délutáni programokkal próbáljuk könnyebbé tenni a mindennapokat” – meséli Berke Edina csecsemő- és gyermekápoló. Neki kifejezetten kellemes meglepetést szereztek az egy éve hozzájuk is járó önkéntesek. Ők azok az egyetemisták, akik az Amigos a Gyerekekért jótékonysági szervezet jóvoltából az ország 10 kórházát látogatják hetente többször, hogy játsszanak vagy nyelvet tanuljanak a súlyos beteg gyerekekkel. A cél a közösen és hasznosan eltöltött idő.

„Éberen él bennem az emlék arról a fiatalról, aki már a második alkalommal az összes gyermek nevét tudta és nagy odaadással játszott velük” – mondja Berke Edina. Mindez úgy lehetséges, hogy az önkéntesek, akik kedden, szerdán és csütörtökön járnak a debreceni klinikára, minden egyes találkozó után részletes beszámolót írnak arról, hogy mi történt a foglalkozáson, mit ígértek a gyerekeknek. Így soha nem fordulhat elő, hogy egy kicsi vár valamit, amit másnap nem kap meg.

Önzetlen segítség

Az Amigók most is kedvesen, türelemmel kártyáznak, rajzolnak és kézműveskednek a gyerekekkel a debreceni klinikán. A kicsikről ilyenkor csak a viselt maszk, a mellettük csöpögő infúzió és a sugárkezelés pontosságát segítő, homlokra rajzolt kereszt árulja el, hogy valójában milyen súlyos betegek. A foglalkozások alatt azonban nem betegek, csak gyerekek, akik elmélyülten alkotnak, és együtt játszanak olyan „kívülállókkal”, akik csak emiatt érkeztek hozzájuk. Máté például mindennap alig várja, hogy betoppanjanak a fiatalok. Bár csupán ötéves, olyan bátor és életvidám, ami sok felnőttnek példa lehetne. „Most sugárkezelésre járunk ide, hétfőtől péntekig lakunk itt. Később jön majd a kemoterápia” – meséli Baloghné Bíró Bernadett, akinek egyetlen gyermekén augusztusban végeztek életmentő agyműtétet daganat miatt. „Sajnos sokára jöttek rá, hogy mi a baj. Mikor kiderült, napokon belül operálták is. Sokat segítenek a különböző foglalkozások, az Amigos mellett bohócdoktorok és terápiás kutya is jár ide” – mondja. Az asszony egy úgynevezett kozmetikai székben alszik gyermeke mellett. „Nem kényelmes, de meg lehet szokni, a fő, hogy a gyerek mellett lehetünk, hálásak vagyunk ezért is.” A szülők egymást is támogatják, esténként olykor társasjátékoznak vagy csak beszélgetnek. Bernadett egyelőre nem tudja, hogy az ünnepekre hazamehetnek-e, de neki most csak az a fontos, hogy Máté jól legyen, ha ehhez az kell, hogy bent maradjanak, akkor a kórházban karácsonyoznak, a lényeg, hogy együtt legyenek. Az intézményben karácsonyozó gyerekeknek és családjuknak a dolgozók is próbálják könnyebbé tenni a bent töltött időt. Sok Mikulás-látogatást terveznek, egy alapítványos rendezvényen az idén és tavaly kezelt gyerekek lesznek angyalkák, akiket egy-egy jótevő ajándékoz majd meg.

Vannak gyerekek, akiket kicsit nehezebb játékra csábítani, most Sanyika toporog szégyenlősen az anyukája mellett, az önkéntesek hosszan biztatják, hogy jöjjön, csatlakozzon ő is. Végül odatelepedik ő is Máté és Reni közé. Anyukájától, Béres Erikától megtudom: a nyolcéves kisfiú azért van itt, mert tavaly májusban ITP-vel, vagyis immuntrombocitopéniával diagnosztizálták. Ez egy rendkívül ritka, életveszélyes vérzékenységgel járó betegség, évente mindössze 10–16 esetet regisztrálnak, és máig nem tudni, mitől alakul ki. Mikor ránézek a kisfiúra, összeszorul a szívem. Pontosan tudom, milyen fájdalmai vannak, 24 évvel ezelőtt épp ennyi idősen magam is hónapokat töltöttem ágyhoz kötve az ITP miatt. Sanyika persze mit sem érzékel az engem átjáró empátiából, épp lefoglalja, hogy agancsot tűzzön egy kis zöld manóra. És ez jól is van így.

A veszteség traumája

Bár a környezetet amennyire lehet, színessé és gyermekbaráttá tették, olykor elképzelhetetlenül fájdalmas pillanatokat látnak ezek a falak. „A gyerekek nagy része szerencsére meggyógyul, de vannak, akiket elveszítünk. Az idei nagyon nehéz év volt, sok gyermek halt meg nálunk. Ilyenkor egymást és a szülőket is próbáljuk támogatni, hiszen ők már addig is sokat szenvedtek” – lábad könnybe a szeme Berke Edinának. Az osztályt járva minden kórteremben találkozunk szülőkkel, akik aggódva fogják gyermekeik kezét, beszélgetnek velük, simogatják őket. Akiknek jó napja van, azok örömmel játszanak az Amigókkal, karácsonyi képeslapot vagy kis manót készítenek, de nem mindenki elég erős ehhez. Miközben az önkéntesek kint játszanak a gyerekekkel, időnként gyermeksírás ránt vissza a valóságba. Egy egészen pici, beszélni is alig tudó gyermek sírva szólongatja az anyukáját egy számára ijesztő és fájdalmas vizsgálat alatt. Az önkéntes fiatalokat pszichoedukációs táborokban készítik fel szakemberek a nehéz helyzetek kezelésére és a traumák feldolgozására. Emellett a nagyobb rendezvényeken meghitt és bensőséges szertartással is megemlékeznek az elhunyt gyerekekről. Ilyenkor bárki mondhat pár szót, megoszthat egy történetet, üzenetet.

Az egyik debreceni önkéntes, Belicza Adrien egy csoporttársától hallott a lehetőségről és családi okok miatt döntött úgy: Amigo szeretne lenni. „A legjobb dolog, hogy mosolyogni látjuk a gyerekeket, mert egy kis időre legalább lélekben kiszakadnak a kórház falai közül. Mi nem fehér köpenyben megyünk, nem vizsgáljuk őket, csak játszunk és tanulunk velük. Persze lelkileg néha nekünk is nehéz kezelni, hogy súlyos betegek, de mi ezért vagyunk, hogy jobban legyenek.” A játék mellett a tanulásban is segítenek az önkéntesek. Kovács Panna Eszter szerint a gyerekeknek izgalmas, hogy megtanulhatnak pár szót egy idegen nyelven. Ő azért jelentkezett a szervezethez, mert része akart lenni az önzetlen kezdeményezésnek. „Úgy érzem, családias közegbe csöppentem, nagyon szoros az összetartás az Amigók között, ami sokat segített az első évben. Sok stressz ér minket az orvosi egyetemen, és engem nagyon feltölt, mikor eljöhetek a gyerekekhez” – meséli. Ezzel Bácsi Márton is egyetért, bár ő csak ötödéves orvostanhallgatóként csatlakozott. „Mikor hallottam az Amigosról azonnal beadtam a jelentkezésem. Nem is sejtettem, milyen csodálatos történetbe csöppenek bele. Sehol nem tapasztaltam ilyen jól működő rendszert, ahol tényleg mindenkit meghallgatnak, megkérdeznek.”

Érzik a különbséget

Erről Budapesten is hasonló véleménnyel vannak az Amigók. A Nyugati téri irodában ottjártunkkor épp lázasan csomagoltak az önkéntesek, minden adományozónak két pár ajándék, amigosos zoknit vagy pulóvert küldenek cserébe a támogatásukért. Rozmanicz Lisa nemzetközi gazdálkodás szakos egyetemista hajtogatás és ragasztás közben mesél arról: ő angolul, németül és spanyolul is tanítja a gyerekeket. „Az írásbeli felvételi mellett volt egy szóbeli elbeszélgetés is, ahol azt tisztáztuk, hogy én mit gondolok a feladatokról, és mi jó a gyereknek, nekem, a kórháznak, a szervezetnek. Az Ilka utcai Bethesda gyerekkórházba járok, nagyon szeretem azt a helyet. Óriási élmény, mikor a gyerekek visszamondják azokat a szavakat, amiket tőlünk tanultak egy korábbi foglalkozáson. Öt- és tizennyolc éves kor közöttiek a tanítványaim, a kisebbekkel a számok, színek nevét tanuljuk meg, ezt ők is élvezik” – meséli Lisa. Olykor nem csak a nyelvtanulás kerül a fókuszba, időnként a leckét is kikérdezik a gyerektől, ha ezt igénylik. Lisa annyira szeret a gyerekek között lenni, hogy nem a szokásos rend szerint jár a Bethesdába kéthetente két órát, hanem – ha csak teheti – hetente négy órát, és még akkor is nehezen szakad el a kicsiktől. „Nagyon fontos, hogy mi nem kórházba megyünk, hanem gyerekhez. A találkozókon nem egy felnőtt látogat egy beteget, hanem egy fiatal játszik egy gyerekkel, és ezt a különbséget ők is érzik.”