Papp Sándor Zsigmond: Fülig szószosan

Publikálás dátuma
2019.12.08. 17:35

Fotó: Papp Sándor Zsigmond
„Mire magamhoz tértem, már akkora volt az ökológiai lábnyomom, mint egy jókora jetinek.”
Órák óta csak kóválygok az amúgy napfényes Montpellier-i lakásban. A család kérdéseire, hogy mi bajom van, kitérő válaszokat adok. Klímaszorongok. Talán ez lenne az igazán helyes válasz. Olvastam valahol, hogy a klímakutató tudósok között az átlagnál nagyobb a depressziósok száma. Ezt meg tudom érteni, nem lehet könnyű tiszta fejjel nap mint nap kiszámolni a világ végét. Az optimistábbak persze hozzáteszik, hogy a klímaösszeomlás talán nem hozza el az emberiség alkonyát, csak a jelenlegi pazarló életünket, a civilizáció (?) mai állapotát tünteti el drasztikus módon. A még ennél is optimistábbak az emberi lelemény „csodafegyverében” bíznak, hogy még időben előkapunk valamilyen találmányt, ami ügyesen kiszippantja a légkörből a felgyülemlett káros anyagokat, és minden megy tovább, ahogy eddig. Hiszen annyi mindent megoldottunk már. S különben is, az emberiség évszázadok óta szereti megjósolni a világvégét. Az ENSZ jelentése óta tabutéma mindez a családban. Akkor hangosan ecseteltem a nejemnek a közelgő borzalmakat, s valami olyasmit mondhattam, hogy a kihalás szélén állunk, mint a dinók, mire az ötéves Dusán, aki fültanúja volt a beszélgetésnek, majdnem elsírta magát, hogy ő nem akar kihalni. Sem meg. Valahogy megvigasztaltuk, hogy Zsiga csak butaságokat mondott, ez az egész csak egy film története, amit a laptopon nézett végig későn, hogy senkit se zavarjon. Azt hiszem, akkor éreztem magam a legnyomorultabbul, hogy nem csupán elloptam (-tuk) a jövőt a következő generáció elől, de még hazudok is. Majd – már késő este – azon kezdtünk veszekedni a nejemmel, hogy ezek után kapcsoljuk-e le az estékre bevezetett jelzőfényt, amely arra szolgál, hogy ha Dusi felébredne, ne essen el valamiben a lakásban. 
A kinti világ – úgy tűnik – igazából nem nagyon törődik a búskomorsággal (és a problémával). Montpellier karácsonyi kivilágításához képest a mi esti jelzőfényünk kenyérhéj a lucullusi lakomában. De ebben a műfajban egyik francia város sem szerénykedik. Aix-en-Provence-ban, a régió egykori fővárosában már november 21-én felkapcsolták a karácsonyi díszkivilágítást, Salon-de-Provence pedig nagyra nőtt (és csiricsáré módon fénylő) vurstlival várta a hétköznap este még csak lézengő költekezni vágyókat. Persze én is olyan vagyok, hogy ha meglátok egy égősort, máris elérzékenyülök (és többet költök, mint kellene), de ezt most már lassan átveszi az az érzés, hogy kivilágított szerelvénnyel, nagy dínomdánommal robogunk a szakadék felé. Vagy mintha ezer zenekar játszana egymást túlharsogva a süllyedő Titanicon. És eszembe jutnak ilyenkor az én gyermekkorom karácsonyai. Akkoriban – legalábbis a hivatalos verzió szerint – azért kellett spórolnunk, hogy az ország vissza tudja fizetni a Nyugatnak a felvett kölcsönöket. Így megesett, hogy egész utcákon csak két lámpa égett, és helyenként bizony tapogatni kellett az utat lábbal, hogy ne essünk hasra a járda kitüremkedései miatt. A tél egyet jelentett ezzel a vaksi sötétséggel, amit gyerekként kimondottan élveztem, mert romantikusnak találtam. Mindebből mára csak a sült gesztenye illata maradt, mert (az én városomban is) valóságos verseny folyik, hogy ki tudja jobban szennyezni a környezetét fénnyel, dísszel és cafranggal. Vajon hányan tudnának ma beletörődni abba, hogy visszatérjünk a nyolcvanas évek szintjéhez? A feleannyi ajándékhoz, a kevesebb lótás-futáshoz és a minimális fényekhez. Épp annyihoz, hogy haza tudjunk botorkálni. Így valóban csökkentve a giccs iránti mérhetetlen energiaéhségünket. Ki hitte volna, hogy az akkori kényszerre ma úgy fogok gondolni, mint gyökeres reformra, ami (még) megmenthetne minket.
Az elővigyázatosságomnak azért van humoros oldala is. Tegnap úgy döntöttem, hogy nem műanyag táskába pakolom be a boltban vásárolt holmikat (nem vittem magammal a gurulós bevásárló eszközünket), hanem újrahasznosított papírba. Aztán rossz buszra szálltam, s amikor sietősen átvágtam az úton, hogy visszacaplassak a kiindulópontra, a táska – mint a filmekben – elengedett, s minden gurult szerteszét az aszfalton. A paradicsompüré kivételével, ami eltört, és beterítette a fél világot. Felnyaláboltam, amit lehetett, és visszabattyogtam az üzletbe, hogy a megmentett holmit átpakolom a megspórolt műanyag tasakba. És most kapaszkodj meg: a boltban kaptam papírtörlőt, majd kérés és reklamálás nélkül (eszembe se jutott) adtak egy újabb paradicsomszószt és a ház ajándékaként a műanyag táskát! Csak pislogtam, hiszen én a magyar ABC-hez vagyok szokva, ahol csöndben, a hátam mögött még ki is röhögtek volna. Aztán boldogan – immár műanyag táskával – ismét rossz buszra szálltam fel. Mire magamhoz tértem, már akkora volt az ökológiai lábnyomom, mint egy jókora jetinek. Mit ér a szándék tehát, ha nem passzol hozzá az okosság, a fizika szabályainak, a terhelhetőségnek az egyszerű ismerete, morfondíroztam magamban fülig szószosan. És utáltam magam, amiért megbékélve néztem – végre a jó buszból – az esti fényeket. De talán egy életre megtanultam, hogy igazi forradalmár ne gondoljon folyton a hasára. Vagy vigyen magával térképet.
Frissítve: 2019.12.09. 12:15

Bóta Gábor: Törvénytelenség

Publikálás dátuma
2019.12.08. 13:34

Fotó: Gulyás Dóra
Gyomorszájon vágó jelenet, amikor az asszony, aki a rendelőben könyörgött az orvosnak, hogy menjen ki a fiához, mert beteg, egy üres ágyat mutat. És egyre buzdítja, hogy vizsgálja meg Ricsikét. De hát csak egy plüss kutya fekszik az ágyban, a nő viszont váltig hajtogatja, hogy ott van a gyerek.
Schwechtje Mihály Az örökség című felkavaró darabját látjuk a Jurányi Házban. Schwechtje filmrendező és Aki bújt, aki nem címmel csinált egy kisfilmet az emberkereskedelemről. Rájött, hogy ebben a témában sokkal több van. Megírta drámának, és meg is rendezte. Egy Bergács nevű faluban játszódik a történet, ahová Németországból hazatér egy gyermekorvos, mert meghalt az édesanyja, és ráhagyta a praxisát, amit el akar adni, mert esze ágában sincs itt maradni. De aztán beállít hozzá ez a félnótás Jusztina. Megsajnálja, elmegy a falutól elkülönülő cigánysorra. Értetlenül bámulja és bámulja az üres ágyat. Polgár Csaba eljátssza a döbbenetet. A Németországból, rendezett körülmények közül jövő ember tétovaságát, hogy hát ez mi, mi ez a nyomorúságos környezet, fájdalmas lepusztultság, miért olyan zaklatott ez az asszony, és miért állít neki képtelenséget, miért hívta ide, ha nincs itt gyerek?! Szinte lemerevedik, aztán kimozdulva a holtpontról, aktivizálja magát. Jár-kel a környéken. Kíváncsi. Megszólítja, akibe beleütközik. Ha úgy tetszik, behatol a számára ismeretlenbe, elkapja a hév, fel akarja deríteni, mi történik itt. Az utcán találkozik egy gyerkőccel. Megszólítja, de az bizalmatlanul bambul rá. Nézik egymást, nézik, súlyosak a csendek. Szinte tapintani lehet a Kadét Bertalan által megformált kölyök félelmét, miközben érezni, hogy vágyna kapcsolatra, szeretetre, és hát legfőképpen focira. Tétován ott szorongatja a labdát a kezében. Reménykedve néz fel a „bácsira” és kiböki: focizna-e vele? De ehelyett kérdéseket kap, meg az ígéretet, lehet, hogy lesz foci, és ennek reményében válaszolgat. Szabó doktor beszélni próbál a gyerek szüleivel is, de azok eltompult aggyal, tán alkoholtól, tán drogtól, vagy fene tudja milyen, kábító és butító szertől, a lábukon alig állva handabandáznak valamit. Szófoszlányokból kezd kiderülni, hogy a szegénység, a szebb jövőjük reménye miatt eladogatják a faluban a cigány gyerekeket, már hatvan tűnt el lényegében nyomtalanul. Az előbbi asszony is eladta a sajátját, abba őrült bele. Az orvosban felhorgad a felelősségérzet, bár akar, nem tud kívül maradni, mindenáron utána szeretne járni ennek a borzalomnak. A doktoron kívül az összes férfiszerepet Molnár Gusztáv, a nőieket pedig Mentes Júlia alakítja. Ez némiképp elemeli, stilizálja, sőt, a lidércnyomás közepette olykor mulatságossá, groteszkké teszi a produkciót, aminek egy másik vonulata nagyon is reális, mondhatni, a kis színházteremben megjelenik a kiábrándító rögvaló. Torma Mária lehasznált, olcsó szériabútorokat, málladozó festésű ajtót, kimustrált vízcsapot tesz az általunk félkörívben körbeült játéktérre. Egy régi, letűnt, szomorú világ tárgyai. De az emberek és viselkedésmódjuk nagyon is maiak. A cigánysoron lévők ruhái annyira viseletesek, mint az ott élők arca, lyukas kétfillérest sem adnának értük még a bóvli kereskedésekben sem. Jelzik, hogy itt kísért a múlt és hogy létezik az a nincstelenség, kiszolgáltatottság, amit próbálunk elhessegetni magunktól, hogy ilyen nincs is Magyarországon, és hát nem is jelenik meg képernyőn, újságokban. Többen úgy gondolják, hogy ez eltussolni való, nem akkora baj, ha az ilyen telepeken fogyatkozik a lakosság. Akik pedig ott vannak, azokból tán még hasznot is lehet húzni. És ebben részt vesz a falu elitje. Világossá válik, hogy a messziről jött doktor nyílt titkokat feszeget, és bizony a mamája is vastagon bűnrészes volt. Polgár a független értelmiségit adja, aki óhatatlanul belekerül az élet sűrűjébe és egy időre föl is veszi a kesztyűt, majd jobbnak látja elmenekülni. Molnár egyik szerepében az öccse, Péter. Ebben a mivoltában teljesen realistán játszik, bemutat egy embert, aki a faluban ragadva nem vitte sokra, ezért kezd el rögtön marakodni a testvérével az örökségen, mert ettől, meg az összeggel folytatható ügyeskedéstől reméli, hogy kikecmereg a gödörből. Polgármesterként, rendőrként, kábultan dülöngélő férjként-apaként akár erősen karikaturisztikus, bátran használ vaskosan komikus eszközöket, és ezzel jól ellenpontozza a nyomasztó közeget. Polgármesterként először bratyizó, majd fenyegetőző, a maga szemétdombján basáskodó korrupt kiskirály. Rendőrként a helyi hatalommal összefonódó, ennek érdekében a legnagyobb aljasságot is eltűrő ember, bármikor félrenéz, ha ezt kívánják tőle. A legelképesztőbb aljasságokat is megideologizálja, és ehhez még „pofás” előítéleteket is felsorakoztat. A fölfelé nyaló, lefelé rúgó típus, akinek amúgy minden mindegy, csak az ő pozíciója megmaradjon, és tovább sütögethesse a pecsenyéjét. Mentes Júlia a polgármester titkárnőjeként a hatalomhoz dörgölődző, mindenben ahhoz igazodó, ennek érdekében akár magát is felkínáló nő. De játszik egy csupa jóság anyókát is, akit nem érint meg a környezete romlottsága, segíteni iparkodik, ahol tud, valódi szeretettel kínálgatja a házi süteményeit. Az előadásban megjelenik két gyerek is, ami mindig istenkísértés színpadon, bizonytalansági tényezőkkel jár. Jobbára saját lényüket hozzák a deszkákra, nem képesek olyan alakításokra, mint a színészek. Kadét Bertalan Sanyi, az állandóan focizni vágyó, szeretethiányos, szomorú szemű, társai eltünedezései miatt magányossá vált kis srác teljesen hiteles a szegény sorsú kiszolgáltatottak megtestesüléseként. Dömötör Abigél Lilike a doki testvérének kislánya. Szintén magányos, játszana, de amikor az orvos egyszer elviszi a cigánysorra, hatalmas letolást kap érte, hogy hát ugye, oda soha nem mehet. Hátborzongató a produkció vége. A doktor félszegen, mégis jókora elszántsággal, 200 ezer forintért megvásárolja Sanyikát. Bámul a szüleire, azok is nézik őt, majd reménykedően megy az újdonsült pót-apával. Ő is sejti, amit az orvos már tud, hogy innen jóformán lehetetlen a felemelkedés, nincs kiút, nincs társadalmi segítség, egyenlőtlenségeket felszámoló iskola. Rájött, hogy csak törvénytelenül képes segíteni az igencsak elharapózott általános törvénytelenségben.
Szerző

Uniós mi micsoda (avagy disszonáns zene illiberális füleknek)

Publikálás dátuma
2019.12.08. 13:00

Fotó: Zucchi Enzo / Európai Tanács
A politikai akarat és a gazdasági érdekek kettőssége máig jellemzi az Európai Uniót, amely a magyar és nem magyar ellendrukkerek frazeológiájával, olykor aknamunkájával is dacolva, köszöni szépen, megvan, úgy hatvanegy éve.
Amennyiben a matematika törvényei a valóságra vonatkoznak, nem tévedhetetlenek. Amennyiben tévedhetetlenek, nem a valóságra vonatkoznak. (Einstein) A rómaiak Janus istenségéhez hasonlította nemrégen az Európai Uniót a londoni The Guardian, nem annyira az eredeti mitológiai jelentést alighanem félremagyarázó „kétszínű” értelemben, hanem azért, mert az egymásnak hátat fordító két arc a kezdetek felé és távolabbra, a múltba és a jövőbe, hátra, az ismert eredők felé és előre, a messzi ismeretlen irányába pillant. Van alapja a párhuzamnak, s ez a típusú Janus-szemlélődés ráférne a hazai közéletre, annak legfőbb irányítóitól a kevésbé befolyásos szereplőkig.

Az integráció kettős természete

Az elmúlt hetek megnyilatkozásaiból bízvást leszűrhető volt, hogy az Európai Bizottság (EB) valóságos feladatát és jogállását sokan helytelenül értelmezik. Különben mivel magyarázhatnám egyik hírtelevíziónk eszmecseréjét? Ezen a sajátos „pótvizsgára” késztetett Várhelyi Olivér, bővítési és szomszédságpolitikai biztos esélyeiről volt szó. A vita egyik – a maga szakterületén nagy tudású – résztvevője azt találta mondani, hogy az EB kijelölt tagjának most „választania kell” aközött, hogy követi-e a magyar kormány politikáját, avagy éppen ellenkezőleg, elhatárolódik tőle. Az erősen félreérthető kijelentéshez a vita másik három résztvevője nem fűzött hozzá semmit, a műsorvezető még kevésbé. Pedig az uniós bizottság mindenkori tagjainak nincs ilyen választási lehetőségük: a testület eleve az egész integráció érdekét tekinti iránytűnek, s az egyes portfóliók gazdái – bizonyos megszorítással az uniós „miniszterek” – nem fogadhatnak el utasítást attól a kormánytól, amely őket fölterjesztette. A Bizottság tagjai – nemzetiségüktől függetlenül – nem hazájukat képviselik, hanem az integráció egészét. S ha Janus istennel együtt ellátunk visszafelé, a kezdetekig, akkor ezt teljesen természetesnek tartjuk, hiszen az amúgy meglehetősen fantáziátlan elnevezésű Bizottságban éppen a kettős természetű integráció ölt testet. Röviddel a második világégés után, a liberális demokráciák gondolkodó politikusai arra jutottak, hogy a „nemzeteszme” – hogy Gyurgyák János kitűnő könyvének alcíméből idézzek – mellé oda kell még valamit állítani, ami ezen felülemelkedik, ami ezt adott esetben fékezi, ami nem befelé, hanem távolabbra, kifelé pillant. Ez volt a nemzetek fölöttiség, a szupranacionalizmus, a szövetségi állam ködös messzeségbe rejtőző gondolata – egyik kifejezés sem teljesen pontos, de mindegyik kifejezi az egykori akaratot és elszántságot arra, hogy a fejlett világot sokszor lángba borító nacionalizmusok mellé zárkózzék föl egy másik eszme, a – mondjuk így – nemzetekfelettiségé. És ez a gondolat az elmúlt hat-hét évtized alatt nem veszített érvényességéből. Ebben az értelemben igaza van az idézett londoni lap írójának, aki Voltaire mondását – „ha nem volna Isten, fel kellene találni” – az unióra vonatkoztatta: ha nem volna, föl kellene találni. Ez bizony nagyon disszonáns zene az illiberális füleknek, amelyek bizony süketek arra a bizonyos másik gondolatra, pedig az uniónak mindkettő eszmei pillére, és soha senki nem mondta, hogy a nemzetekfelettiség sírásója legyen a nemzeteszmének. Nem volt és nem is lesz. Ezt a süketséget az utóbbi hetekben – engedtessék meg a szolid képzavar – a leghangosabban a magyar kormányfő képviselte a Türk Tanács elhíresült ülésén, amelyen Törökországnak és Azerbajdzsánnak is segítséget ígért a Keleti Partnerség dolgában, ha a magyar biztos-jelöltet elfogadják. Ami önmagában integrációs abszurditás, hiszen nem vesz tudomást a Bizottságnak az uniós döntéshozásban elfoglalt helyéről; a testület ugyanis elsősorban a Szerződések őre, nem dönt, de a döntéseket előkészíti, majd bábáskodik a végrehajtásuk körül. Ha tehát a magyar kormányfő ennyire semmibe veszi az uniós sajátosságokat – vagy ilyen látszatot kelt –, akkor igazán nem csodálkozhatunk egy televíziós beszélgetés résztvevőinek idevágó érzéketlenségén.

Háttérbe szoruló portfólió

És azon sem, hogy az uniós parlamenti képviselők éppenséggel nagyon érzékenyek az integrációs sajátosságok maradéktalan elfogadására: amint a Politico című hírportálból kiderült, Várhelyi a „pótvizsgán” több olyan kérdést is kapott, amely a magyar kormány „türk” vonalával, Nikola Gruevszki befogadásával, a jogállamiság leépítésével, beszűkítésével volt kapcsolatos: vagyis az akkor még csak jelölt Várhelyi „bűnhődött” mindazért az illiberális kihágásért, amelyet a budapesti kormányzat folyamatosan elkövet. Minden mértékadó forrás szerint ugyanis a magyar karrierdiplomata kiválóan szerepelt a meghallgatásán, szakszerűen, franciául és angolul válaszolt a kérdésekre. A „pótvizsga” kifejezés tehát nem is egészen indokolt: nem a jelölt szakmai rátermettségével volt baj, hanem a kormányzat azon megnyilvánulásaival, amelyek folyamatosan szembemennek az európai értékekkel. Úgy gondolom azonban, még valamit érdemes közbevetni: a kormányzati tisztviselőktől az elemzők hadán át a különféle közéleti szereplőkig ritka egyöntetűséggel visszhangozzák, hogy mennyire „fontos”, „befolyásos” a bővítési és szomszédságpolitikai portfólió. Nem így látom. A bővítés jelenleg és előreláthatóan az új ötéves ciklusban nem élvez elsőbbséget, de legalábbis háttérbe szorul más nagy ügyek, például a bevándorlás, a klímaváltozás, az euróövezet gondjai, a most még aktuális brexit, vagy a mindig is alapvetőnek tekintett versenypolitika mögött. A balkáni kopogtatók még akár hosszú évekig is várhatnak az előszobákban, bárhogyan dől is el a Macron elnökkel folytatott vita. Kis leegyszerűsítéssel azt állítom, hogy a portfólió egyetlen igazán fajsúlyos, aktuális és stratégiai kérdése az Ukrajnához fűződő viszony és annak jövője. Csakhogy a Bizottság illetékes tagja, tehát Várhelyi Olivér mellett ezzel mások is foglalkoznak, így a testület elnöke, valamint a Bizottság egyik alelnöki tisztét is betöltő külügyi és biztonságpolitikai főképviselő, s ez a poszt az elmúlt években a most távozó Federica Mogherini sikeres tevékenysége folytán számottevően fölértékelődött. Azt gondolom tehát – talán sokakkal ellentétben –, hogy Ursula von der Leyen bizottsági elnök egyáltalán nem tett gesztust a budapesti kabinetnek, s személy szerint Orbán Viktornak azzal, hogy ezt a portfóliót a Magyarországról érkező bizottsági tagnak szánta, mert itt rengeteg munka, tengernyi egyeztetés, viszont kevés eredmény várható, ráadásul erre a területre többen is „vigyáznak” majd a Bizottság vezető tisztségviselői közül, amint a testületet nagy többséggel megszavazó európai parlamenti ülésen a hivatalát éppen elfoglaló elnök asszony is utalt erre.

Mérték és mértéktelenség

A bizottsági meghallgatások és szélesebb értelemben az új összetételű parlament hivatalba lépése más módon is előtérbe helyezte az unió egymással összeérő, de a másikat nem eltakaró két arcát, a nemzeteszmét és a nemzetekfelettiséget. Kormánypárti politikusok és a hozzájuk hű mamelukok igyekeztek Várhelyi meghallgatásának „kellemetlenségeit” a magyar ellenzéki politikusok brüsszeli aknamunkájának tekinteni, holott Brüsszelben nemcsak ők vannak, ráadásul tudomásul kellene végre venni, hogy a világ talán legsajátosabb elrendezésű törvényhozásának pártfrakcióiban különböző nemzetiségű képviselők ülnek. A kijelölt magyar biztosnak tehát a zöldek, a szocialisták, az Újítsuk meg Európát liberálisai és más zöld és baloldali tömörülések egyaránt „kellemetlenkedtek”, a néppártiak ezúttal kevésbé, ami azonban a lényegen nem változtat: az uniós parlament működési elveinek teljes és tudatos félremagyarázása, ha valaki azt hiszi, hogy néhány magyar képviselő ellenvéleménye képes megbuktatni a kijelölt biztost. Az a mértéktelen durvaság – hazaárulózás – pedig végképpen nem indokolható, amire egy-két momentumos képviselő egyben-másban talán vitatható külhoni szereplése miatt ragadtatták magukat a kormányoldalon és házuk táján. Hátrább az agarakkal – idézhetném a régi mondást, mert a legsúlyosabb vádak visszahullanak azokra, akik lelkesen kiabálnak kígyót-békát a nemzeteszméhez másként viszonyuló fiatalabb nemzedékek ifjú és lendületes szereplőire. Az általános eldurvuláshoz egyes ellenzékiek is hozzáteszik a magukét: a Hadházy-féle akciókra semmi szükség, aminthogy nem kell beleülni senki illetéktelennek a kormányfői székbe; a mérték az egyik legnagyobb érték, amiről sokan, szívesen elfelejtkeznek. Kevesebb indulat és több szakmaiság kellene közéletünkbe, s bármilyen furcsa is, ilyesmit látok az euró lehetőségeiről szóló Matolcsy-Varga pengeváltásban. A részletek mellőzésével, s azzal a megjegyzéssel, hogy alapvetően a pénzügyminiszteri értékeléssel értek egyet – a közös valuta „az unió legígéretesebb, de befejezetlen kezdeményezése” –, mégis a jegybankelnök egyik gondolatát idézném. A nagyon befolyásos londoni Financial Times meghökkentésben már nagy érdemeket szerzett jegybankelnök azt találta mondani, hogy az euró „stratégiai tévedés”, mert nem voltak és nincsenek meg a feltételei a közös valutának, nevezetesen „nincs közös állam, nincs olyan közös költségvetés, amely az euró-zóna teljes bruttó hazai termékének legalább 15-20 százalékát tömöríti, nincs az euró-zónának pénzügyminisztere és minisztériuma”. Vagyis nincsenek meg az ideális gazdasági feltételek, s ebben igaza is van, csakhogy az euró értelemszerűen hasonlít az integráció egészéhez: vajon amikor röviddel a második világháború után a mai unió ős-szervezetei létrejöttek, megvoltak-e az ideális feltételek? Lelki, fizikai, gazdasági romhalmazon indult útjára a kezdetektől fogva kettős természetű, ha tetszik, „kétarcú” integráció, létezett egyfajta politikai szándék a békés kooperációra, a jólét megteremtésére és léteztek a globalizálódó gazdaság csírái – e megfelelés és találkozás hozta létre az első integrációs intézményeket. A politikai akarat és a gazdasági érdekek kettőssége máig jellemzi az Európai Uniót, amely a magyar és nem magyar ellendrukkerek frazeológiájával, olykor aknamunkájával is dacolva, köszöni szépen, megvan, úgy hatvanegy éve. Nem kudarcoktól mentesen, nem tévedhetetlenül, mert a politikai és világgazdasági valóság visszavonhatatlan része lett.
Szerző