Megszállók a tudatomban

Megszállták a tudatomat. Legalábbis nagyon valószínű, mert a házelnök szerint egész Európa „egy tudatmegszállás célpontja”, miért pont engem hagytak volna ki. A megszállottság kérdésében Kövér László autentikusnak tekinthető. „Száz évvel ezelőtt Európában egy véres területfoglaló háború zárult le, napjainkban pedig egy tudatfoglaló háború kezdetét éljük, és csak remélni tudjuk, hogy ez a küzdelem vértelen marad.” Ezt én is erősen remélem, a megszállás után már csak egy agyvérzés hiányozna a tudatomban. 
A megszállók célja, hogy elidegenedjünk a nemzetünktől és családunktól, és a fiatalok „már azt se tudják magukról, hogy fiúk-e vagy lányok”. Nekem ez még szerencsére megy, igaz, nem is vagyok fiatal. Éppen a szinte anyai aggodalom mondatja velem: nem lehet, hogy a megszállók pár ember tudatát már el is vitték hadizsákmányként? És most itt mászkálnak közöttünk az áldozatok, józan eszüket vesztve.
Az az egy szerencse, hogy a kormány megindította a hadjáratot a tudatom visszafoglalásáért. Eddig azt hittem, hogy a fronttól fáj itt hátul a fejem, de eszerint a belső csatazajtól van. A kormányfő persze előre látta a háborút, mint ahogy minden mást is. Már 2018-ban, a friss választási győzelem után megnyugtatott Tusnádfürdőn (pedig akkor még nem is emiatt voltam ideges), hogy felveszik a harcot a szellemi életben is: „Új szellemi és kulturális megközelítésre van szükség a harmadik kétharmad után. Nagy változások előtt állunk”. És tényleg: létrejött a médiaholding, legázolták a Tudományos Akadémiát, folytatódott a történelem átírása, újabb szörnyszülöttei jelentek meg a köztéri szobrászatnak. Sőt: a Kulturkampf a saját tábort, pl. a Petőfi Irodalmi Múzeumot sem kímélte.
Kezdett kiépülni a magyar Maginot-vonal a tudatfoglalókkal szemben, „nemzeti érzelmű” (értsd: fideszes) parancsnokokkal. Magyar a magyarnak csak nem vájja ki a szemét. Legfeljebb az agyát, de az nem fáj annyira. A 2018-as miniszterelnöki biztatás után nem lehetett sokáig elvárni, hogy csak úgy álldigáljanak, lábhoz tett fegyverrel. Szakács Árpád, a médiaholding főszerkesztője nemrég újra belefújt a csatakürtjébe, és pontosította az ellenséges célpontot: „a liberalizmus, a nácizmus, a kommunizmus és az ebből kinövő baloldal. Ezek mind ugyanazok.” 
Nekem eddig nem tűnt fel a liberálisok, a baloldal és a nácik teljes nézetazonossága, mentségemre szól, hogy a náciknak sem. Pedig „ezek ott vannak már a Parlamentben”, „kivették a naftalinból a bőrkabátot”. Őket „segíti a kultúra minden területe”, ahol éjt nappá téve „sulykolják a migrációt, a gender- és másságpropagandát, … a kereszténység, a maradék nemzeti tudatunk megsemmisítését”. Mivel tagadhatatlanul ennek a tábornak a része vagyok, csak bámulok, mi mindenre vagyok képes. Például kommunikálok „a hazai és a nemzetközi emberkísérleti hálózatrendszerekkel”, amit eddig észre sem vettem. A megszállt tudatom miatt, valószínűleg. Így aztán „az aberráció, a szellemi sötétség végtelen megnyilvánulási formái lassan felhőként fedik el a normalitás egét”, „a halálkultusz lélekkufár sakálainak” üvöltése közben. Én ugyan csak egy egészen kicsi felhőfoszlány lehetek a normalitás egén, és ez a sakál-dolog se megy igazán jól nekem, éppen hársfateát iszogatok a torkomra. Talán a lélekkufárság az egyetlen, amivel próbálkozhatnék, bár az én üzleti érzékemmel…
Itt volt az ideje, hogy a kormány ellentámadásba lendüljön. Jön a Nagy Hon- és Tudatvédő Háború, ezúttal a Nemzeti Kulturális Alap és a színházak ellen. Az Alapot persze, mint a hivatalos közlemény mondja, nem szüntetik meg, csak átalakítják. Aha. A mókust patkánnyá, az is csak egy pici különbség. Noha ahányszor a Fidesz kormányra jutott, annyiszor csökkentették a szakmai delegáltak arányát a támogatásokat odaítélő testületekben, de eléggé el nem ítélhető módon mégis maradt belőlük. Így, kérem, nem lehet rendesen háborúzni. Most majd a tárca által kijelölt intézmények kormányhű vezetői vehetnek részt a tanácsban, és a miniszter dönt. Az önkormányzatok pedig választhatnak: ha színházaiknak továbbra is szükségük van a Nagy-Britannia kivételével egész Európában szokásos állami támogatásra (ami normatív módon a közönség jegyárait teszi elviselhetővé), akkor nyugodjanak bele, hogy az igazgatók kinevezése a miniszter kezébe kerül. Már elvették a kórházakat, az iskolákat, az önkormányzati vagyon jó részét, megcímkézték a saját bevételek felhasználását, majd pont a színházakat hagynák békén, pláne az ellenzéki városokban. Maradjon mindenki otthon, és nézze a TV2-t! Ha már a köztévét nem bírja a kényesebbje, fene a gusztusát.
És hol lehetne mindez jobb kezekben, mint Kásler miniszter úrnál? Ideje felzárkóztatni a kultúrát is az egészségügy színvonalához. Legfeljebb majd a színházak is gyűjtőakciókat rendeznek, mint a János kórház. Hát leesik a gyűrű az ujjunkról, ha adományoznunk kell egy-egy koponyát a Hamlethez, trónt a királydrámákhoz, orrpótlást Cyranónak? Az ilyesmi minden háztartásban akad. Mindent megér, ha a tudatfoglalók elleni hősi harc eredményeként a normalitás egén oszlanak a sakálok. Illetve a felhők. A szerző volt országgyűlési képviselő 
Szerző
Lendvai Ildikó

Kísérlet

Rácz Zsófia esetleg tényleg nem alkalmatlan a helyettes államtitkári posztra. Fiatal ugyan, de volt már ifjúsági ENSZ-küldött, meg politikai tanácsadó, és élt Amerikában, így meglehet, harmincasok sokaságánál többet látott, tapasztalt a világból. Vagyis talán semmivel sem alkalmatlanabb erre a feladatra, mint mondjuk egy nála tíz évvel idősebb, diplomás és némi hivatali tapasztalattal is rendelkező – tehát a feladatnak látszólag és a közvélemény megítélése szerint is jobban megfelelő – jelölt.
A baj mindenekelőtt az, hogy a hangsúly az esetlegen, a talánon és a megleheten van. Olyannyira, hogy még maguk Rácz Zsófia kinevezői sem biztosak a dolgukban. Erre utal, hogy bár tudhatták, kérdéseket vet fel jelöltjük kora, végzettsége, mégsem merték egy – a független sajtó munkatársai előtt is nyitott – sajtótájékoztatón bemutatni. Ehelyett rendhagyó módon egy Facebook-posztban jelentette be kinevezését Novák Katalin családügyi államtitkár. Ez legalább olyan árulkodó, mint az, hogy Rácz Zsófiáról csupán öt dolgot tartott szükségesnek elmondani: azt, hogy 22 éves, joghallgató, élt Washingtonban, volt küldött és elemző. Arról nem ejtett egy szót sem, hogy milyen tapasztalatai vannak az ifjúságügyben, vagy például miért épp őt találja a legalkalmasabbnak a feladatra.
De mondom: Rácz Zsófia esetleg tényleg nem alkalmatlan a helyettes államtitkári posztra. Ennek kiderítése viszont aligha közfeladat. Főleg nem egy olyan állásban, ahol olykor komoly összegekről és a fiatalok jövőjét is meghatározó programokról kell dönteni. Ugyanúgy nem kellene kísérletezgetni a minisztériumban, ahogy egy általános iskolában sem, ahol gyakornokként kezd minden fiatal – függetlenül attól, hogy a világ mely pontján töltött el néhány hónapot, és foglakozott-e korábban gyerekekkel. Pedig ott „csak” a szűkös osztálypénzt meg 20-30 gyereket bíznak rá.
Szerző
Boda András

A furcsa emberek hete

Azt állította Orbán Viktor (Tokióban, a „Budapest kincsei” című kiállítás megnyitóján), hogy „Magyarország egy távoli ország, egy furcsa ország, amit furcsa emberek laknak.”
Ezzel szemben a tény az, hogy Magyarország nem furcsa és a magyar emberek sem azok, legföljebb külső megjelenésre, hagyományokban, szokásokban, kultúrájukban mások, mint a japánok. Az viszont, hogy a magyar miniszterelnök Japánból nézve furcsának nevezi a magyarokat, több mint furcsa. Szerencsétlen. 
Azt állította továbbá Orbán (szintén Tokióban), hogy „fantasztikus múzeumi negyedet építünk” Budapesten, és ebben „lesz épülete a magyar zenének, és lesz egy fantasztikus háza a magyar festészetnek is. Mind a két épület megkomponálását japán építész nyerte el.”
Ezzel szemben a tény az, hogy a fantasztikus múzeumi negyed jelenleg éppen nem épül, és a főváros vezetése nem is szeretné, hogy az építkezés folytatódjék. Vagyis a mostani állás szerint lesz ugyan Zene Háza, de nem lesz Nemzeti Galéria, úgyhogy csalódni fognak szegény japánok, ha ideérkezve nem találják majd. Vagy Orbán Viktor már most tudja, hogy Karácsony Gergelynek akkor sem lehet igaza, ha igaza van?  
Azt állította továbbá a miniszterelnök (a londoni NATO-csúcs után), hogy a NATO először mondta ki: a délről érkező tömeges migráció biztonsági kihívást jelent, és a szövetségnek ezzel foglalkoznia kell.
Ezzel szemben a tény az, hogy nem először mondta ki, hiszen már 2016 februárjában segítséget ajánlott az illegális migráció megállítására az Európai Uniónak, ami a NATO szerint a terrorizmus elleni harcban is hasznos. Ugyanabban az évben pedig a varsói NATO-csúcstalálkozó egyik fő megállapítása az volt, hogy a NATO-országok perifériáján, Észak-Afrikában és a Közel-Keleten kialakult helyzet a NATO-tagállamok biztonságát is fenyegeti. De Orbán mindig megmondja, hogy ő mindenkinél előbb és mindig megmondta. 
Azt is állította Orbán (ugyanott), hogy a keresztény nemzeti erők vitték be az országot a NATO-ba az első Orbán-kormány idején.
Ezzel szemben a tény az, hogy nem ők vitték be, hanem a Horn-kormány, az erről szóló döntés ugyanis még 1997-ben született a madridi csúcson, 1998-ban pedig Magyarországon népszavazás is támogatta a belépést. A csatlakozási szerződést ’99-ben már valóban Orbán írta alá, de ez a műsor nem jöhetett volna létre a balliberálisok és a szintén liberális Clinton amerikai elnök nélkül. 
Azt állította Rétvári Bence államtitkár (a Magyar Nemzetben), hogy évről-évre többet költ a kormány az oktatásra: az erre fordított kiadások GDP-hez viszonyított aránya 5,1 százalék, 2020-ban pedig a kormány 645 milliárd forinttal fordít többet erre a célra, mint 2010-ben.
Ezzel szemben a tény az, hogy az oktatási kiadások aránya még jövőre is csak körülbelül 4,7 százalék lesz, vagyis kevesebb, mint 2010-ben. Másképp számítva: az oktatásra ugyan forintban mintegy 40 százalékkal több jut majd, mint 2010-ben, de a GDP növekedése – nominálisan 27 ezer milliárdról várhatóan 49 ezer milliárdra – 80 százalékot tesz ki. Matekból pótvizsga.
Szerző
Bolgár György
Frissítve: 2019.12.07. 08:45