Kísértet járja be Kukorelly Endre új könyvét – a kommunizmusé, nyilván, de szorosan mellette és felette Hermész szelleme is áthatja, az isteni közvetítőé. És maga Kukorellyé is, többszörösen. Egyfelől van egy olyan érzése (csalfa emléke) az embernek, mintha mindazt, ami a Cé Cé Cé Pében van, már olvasta, legalábbis hasonlót vagy részleteiben – leginkább a TündérVölgyben vagy az Ezer és 3-ban, pandanként a Rom. A szovjetónió történetében vagy a Rom. A komonizmus történetében, netán más K-kötetekben. Tehát, mondhatni, nagyban támaszkodik, az emlékezettel játszva emlékeztet, utal korábbi Kukorelly-művekre, -történetekre. Másfelől az elbeszélő, nevezett (K), aki a regény műfajmegjelölés (és az írás és az emlékezés folyamata) miatt fiktív, erősen kötődik a szerzői név mögül játékosan kibúvó Valaki perszónájához, életeseményeihez, családja történetéhez.
Egy deklasszálódott család története kilenc fejezetben elmesélve, a ’40-es évektől (a háború, az ostrom éveitől) ’89-ig – ahogy (K) látta-hallotta, tapasztalta, ahogy emlékszik arra, ahogy látta-hallotta, tapasztalta. Szondy utca, hatodik kerület, szocializmus – korábban az anyai részről Buda, Horthy Miklós út, német kultúrkör, az apai részről pedig a katonatiszti múlt.
A jelen a légüres tér, a semmi, minden, amiben nem vesznek részt, amivel nem forrtak szövetségbe; csevej a(z egykori) cselédekről, a zsidókról, a kommunistákról, a csütörtöki bridzsparti közben. Minden fejezet egy-egy évtizedet jelöl, illetve az adott évtized kitüntetett évéhez (1942, 1956, 1968, 1977, 1985, 1989 stb.) köthető, melyeket tematikus szálakkal (apa háborús sérülése, a szomszéd fiúnál focimeccsnézés a tv-ben, berlini fal leomlása stb.) sző át az elbeszélő, és ezeket a szálakat előzékenyen sorszámokkal jelöli is, hogy a textúra mintázatai jól követhetőek legyenek, és a lineáris olvasás helyett akár a „lóugrásszerű” lapozgatás is játékba kerüljön – a hermeneutika, a Hermész-fókuszú görög mitológiai értelmezéstörténet a mindent megelőző 0.xx számozást követi.
A családtörténet alakulásának érdekessége mellett három további, külön figyelemre méltó szövegeseményt emelnék ki most. Az első a lokál, azaz a Szondy utca és környékének felépítése, majd belakása, több évtizedes változásainak, lakóinak nyomon követése (mindenki meghalt) – ez egy nagyon erős terepasztala a regénynek. A másik építmény, ami furcsamód bizarrá lesz, az az elbeszélő: (K). Az önmagára (időben) is többszörösen reflektáló alak mintha csak valami köd(betű)felhő lenne, nem kap igazán kontúrt: bár ő beszél, ő uralja a szöveget, mégis háttérben marad, mivel egy blazírt, semmiért nem lelkesedő, mindent unó (nők, ételek), közönyös alakként létesül (vagy épp szóródik szét, lehet, ő is halott), akinek minden mindegy, semmi nem számít, mindenen kívül marad, jórészt unalom, üresség az élete. Ám(!) éppen így megtestesítője narrátorként annak, amiről beszél: a kommunizmus tapasztalt változata. Épp az a kísértet, ami nemcsak Európát, de a könyvet is bejárja – sikeresen! A(z elbeszélés) formájában kifejezett tartalom.
A harmadik említendő, az egész elbeszélést átszövő (tartalmi) emlékmozzanat az elbeszélő egy iskolástárssal, Pasztuhhal (Pásztor) való semmisnek látszó, de folyamatosan előhozott (így felzaklatóan fontosnak tűnő), meghatározónak bizonyuló kapcsolatának szétterülése a szövegben – tulajdonképpen egy rejtély elhelyezése a könyvben, mely az olvasót izgatja, kíváncsiságát végig fenntartja. (A „poént” nem is lőném le.) Pasztuh egyfajta tükröződése az elbeszélőnek, sorsban, írásban egyaránt.
Kukorelly Endre számos idézettel, szövegközi utalással, precíz mondatokkal, néhol versbe tördelt szövegrészekkel (K-versekkel), kommentárokkal, de mindenekelőtt egy nagyon átgondolt és pompásan kivitelezett kompozícióval megvalósított könyvvel gazdagította (fejelte meg) a saját életművét, illetve azon perspektívák lehetőségeit is, ahonnan a történelmünket szemlélhetjük – újra meg újra. Nem beszélve az (ön)megértés alakzatainak ismételten finom játékáról. (Kalligram, 2019. 301 o.)
