- "Ha meghalok, hát meghalok, de amíg bírom, addig dolgozni fogok”

 Tipikus történet egy atipikus foglalkoztatási formából. Aki elmesélte, Károly, Kárpátaljáról érkezett, és ma egy nyugat-magyarországi alkatrészgyárban dolgozik.

A munkáltatója nem a gyár, ők csak kölcsönveszik Károlyt egy másik cégtől, a „közvetítőtől”, ahogy mondja. Ez már a harmadik közvetítő. Az első kettő nagyon átverte, de ez mindig csak akkor derült ki, amikor valami probléma adódott. Márpedig probléma mindig adódott: hol a fizetési papír nem stimmelt, hol az elszámolt túlórák. Máskor meg a szabadságukat nem akarták kiadni. Ha panaszkodott a gyárban, a kölcsönzőhöz küldték. Ha ott próbálkozott, visszairányították a gyárba, mondván: az ő foglalkoztatása „atipikus”, amelyben a munkáltatója a kölcsönző ugyan, de az ilyen ügyeket közvetlenül a munkahelyen beszélje meg. Ott viszont elmagyarázták neki az „atipikus” foglalkoztatási háromszöget, amelynek lényege, hogy „ebben a speciális esetben” az eredeti munkáltató az illetékes. Ugyancsak tőle hallottuk Karo­lina esetét. A vajdasági magyar kismama annak rendje és módja szerint bejelentette mindkét munkaadójánál (a munkaerő-kölcsönzőnél és a tényleges munkahelyén is), hogy állapotos. Nem kért kivételezést, éjjel-nappal dolgozott, de a 28. héten rosszul lett. 

Egy győri munkásszálló apró szobájában ülünk. Két összetolt ágy, egy szekrény, egy asztal, két szék. A falon gyerekrajz, a fal mellett összecsomagolt ventilátor. „Nyáron meg lehetett sülni a szobában” – magyarázza Noémi. Ő és István a Vajdaságból érkezett, két évvel ezelőtt. Egy autó­alkatrészeket gyártó cégnél dolgoznak, Győrben. Pontosabban egy munkaerő-kölcsönzéssel foglalkozó cégnél, amely másfél éve ennek az üzemnek adta bérbe őket. Odahaza mindkettejüknek van lakása, idős szüleik, akikről gondoskodniuk kell, még munkájuk is volt, igaz, amit ott kerestek, abból magukat sem igen tudták eltartani. Ezért ugrottak bele az első lehetőségbe – ahogy mesélik. Egy közvetítő kereste meg őket, hogy volna munka odaát, csak írjanak alá egy papírt, ők mindent elintéznek. „Nem nagyon értettük, mi van a papíron, nem is volt lényeges.” A pénz, amit kínáltak, háromszorosa volt a szerbiai bérüknek, szóval belevágtak.

Dolgozni, amíg lehet

István korábban középvezetőként dolgozott egy szerbiai fafeldolgozóban. A közvetítő egy munkaerő-kölcsönzőt képviselt, amelyik egy győri autóalkatrész-gyárba keresett betanított munkásokat.

„Annyit mondtak, hogy másnap üljünk föl arra a buszra, ami a sarkon túl indul, és ne késsünk el. Kiderült, hogy a busz nem a munkahelyig vitt, hanem csak egy gyártelep sarkáig. Majd’ egy kilométert futottunk a feleségemmel, hogy időben blokkolni tudjunk. Aztán ugyanannyit, hogy odaérjünk az öltözőbe. Onnan vissza a mun­ka­hely­re. Még egy percet se dolgoztunk, már lógott a nyelvünk. És még le is szúrtak, amiért késtünk. Az volt a munka, hogy alkatrészeket vigyünk az egyik munkahelyről a másikra. Iszonyatos távolságok voltak, sose értük utol magunkat. Három hét alatt leadtam 18 kilót. Na, akkor mondtuk, köszönjük, ebből nem kérünk, ha lehet, adjanak másik munkát. Azt mondta a kölcsönző cég, hogy nincs más. Nem nyugodtunk bele, gondoltuk, hogy Győrben csak van még egy ilyen cég, és kiderült, hogy tényleg van.”

Azóta ezzel a másik céggel állnak jogviszonyban, és van munkájuk, nem is rossz. Lökhárítókat szerelnek össze az Audinak. „Mutasd meg a lábadat!” – mondja Noémi, és Istvánon látszik, hogy ez az a téma, amiről nem szívesen beszél. „Van egy kis érszűkületem, de azért még tudok járni” – húzza fel szégyellősen a nadrágszárát. A látvány elképesztő. A minket kísérő Molnár Ákos, a Vasas Szakszervezet egyik helyi vezetője a fejét fogja. „Hogy engedhetnek így dolgozni, István? És miért nem mentél orvoshoz? Ezzel nem szabad viccelni, bármikor elindulhat egy vérrög a lábadban…” István le­gyint, mint aki már ezerszer hallotta ezeket az érveket.

Mindenkit zsarolnak

„A kölcsönzés valóban nem tipikus foglalkoztatási forma, de nem is újdonság – mondja Molnár Ákos. – Egy sajátos viszonyrendszerről van szó, amely három különböző és összetett jogviszonyt feltételez.

A dolgozó munkaadója valójában a kölcsönző cég, amellyel ő elvben munkaviszonyban van. A kölcsönző és kölcsönbe vevő cég között egy szolgáltatási szerződés lép életbe, amely valójában nem a dolgozóról, hanem egy elvégzendő munkáról szól. És akkor még ott van a tényleges munkáltató, vagyis a kölcsönbe vevő cég és a kölcsönzött munkaerő közötti jogviszony, amit leginkább úgy jellemezhetünk, hogy vegyes. Nem csoda, hogy egy kétkezi munkavállaló nem tud kiigazodni ebben a dzsungelben, és érvényesíteni a saját érdekeit.”

A munkaerő-kölcsönzés eredetileg nem az átverésről és a kizsákmányolásról szólt. A skandináv országokban találták ki évtizedekkel ezelőtt, abból a célból, hogy elsősorban a fiatalok a lehető legkisebb kötöttségekkel próbálhassák ki magukat különböző területeken. Az így szerzett tapasztalatok igen értékesek, és később hasznosíthatók. Nyugat-Európában – ahogy egyébként nálunk is – elsősorban az autóipar és az elektronika alkalmaz kölcsönzött munkaerőt, és nem csak fizikai munkakörökben. Arrafelé nem ritka, hogy „fehérgallérosok” is ebben a formában vállaljanak munkát. Komplett iparág jött létre munkaerő-kölcsönzésre. Kelet-Európában, ahol sokszor a jogszabályokat is a multik igényeihez szabják, természetesen a nagy cégek diktálják a feltételeket. Ők pedig rájöttek, hogy sokszor egyszerűbb kölcsönzött munkaerővel megoldani a hullámzó termelést és értékesítést, mint felvenni és elbocsátani dolgozókat. „Egy telefon, és kapok 200 embert egy munkára. Egy hónap múlva egy újabb telefon, és már nem kell az a 200 ember. Nincs bejelentési kötelezettség, nincs csoportos létszámleépítés, nincs probléma” – mondja Molnár Ákos.

„Egyik héten még ott dolgoztunk, aztán hazamentünk szabadságra, és amikor visszaértünk, kiderült, hogy racionalizálták a gyárat, és a három műszakból egyet megszüntettek. Nekünk nem szóltak, hogy nincs ránk szükség, de amikor bementünk dolgozni, közölték, hogy hazamehetünk.” Istvánék esete nem egyedi, inkább mindennapos ebben a szférában. És miközben őket időről időre kipöccintik a rendszerből, a bent maradókat azzal zsarolják, hogy ha nem dolgoznak kellő intenzitással, akkor „a kapuban ott áll 200 szerb, majd azokkal pótolják őket”. És valóban. S nemcsak szerbiai, hanem ukrajnai, sőt mostanában vietnami és mongol munkaerő is kerül a gé­pezetbe.

A szakszervezetek néhány éve próbálnak meg tenni valamit az érdekükben, de a helyzet nem egyszerű.

A sajátos viszonyrendszer miatt, amiben dolgoznak, szinte lehetetlen beszervezni és nyomon követni őket. Lehet, hogy ma az autóiparban kap munkát valamelyikük, de két hónappal később már a vegyipar, aztán meg a bőripar alkalmazza. Molnár Ákos szerint az egyetlen megoldás az volna, amit Nyugat-Európában is alkalmaznak: ágazati megállapodásokat kellene kötni a kölcsönzött munkaerőről. Itthon ilyesmi teljesen elképzelhetetlen, a jogszabályok ellehetetlenítik az érdekérvényesítésnek ezt a formáját. Maradnak az alsó szintű egyezségek, a munkavállalók és a vállalatok között. Ahol viszont jó, ha a belsős munkavállalók érdekeit tudja képviselni egy-egy szakszervezet.

Az, hogy a szakszervezet létkérdésnek tartja a kölcsönzött munkavállalók ügyét, nem teljesen érdek nélküli. Amíg ugyanis a „belsősöket” zsarolni lehet velük, addig ártanak a szervezett dolgozóknak is. Romlanak a bértárgyalási pozíciók, és a munkakörülmények miatt is egyre nehezebb lesz felszólalni, ha a munkáltatók rámutathatnak az egységnyi idő alatt sokkal többet termelő kölcsönzöttekre. Az egyik legnagyobb német szakszervezeti szövetség, az autóipari dolgozókat is képviselő IG Metall már évekkel ezelőtt ágazati szinten állapodott meg a munkáltatókkal a munkaerő-kölcsönzés sztenderdjeiről, és ezeket a megállapodásokat a külföldi termelő egységeknél is megköveteli. „A németek rájöttek, hogy a német munkavállalók érdekeit a gyarmatokon kell megvédeni – mondja nem kis szarkazmussal a magyar szakszervezeti vezető. – Ha nálunk javulnak a bérek és a munkakörülmények, tudatosabbá válnak a munkavállalók, azzal a német melós is jól jár. Ne tudjanak azzal zsarolni egy ingolstadti melóst, hogy Magyarországon albán bérekért dolgoztathatnak akár 400 órát is!”

Az is fontos volna – teszi hozzá Molnár Ákos –, hogy a magyar munkavállalók is lássák az övékénél kiszolgáltatottabb helyzetben lévőket. Értsék meg, hogy össze kell fogni, másként nem lehet egyezkedni. „Be kellene látniuk, hogy előbb-utóbb ők is kerülhetnek ilyen helyzetbe. A multik profitot akarnak termelni. Őket nem érdekli más. Azzal, hogy a kölcsönzött munkavállalók érdekeit is képviselnénk, képviselnénk az ő érdekeiket is.”

Cserébe a semmit

„A munkaerő-kölcsönzés hazai szabályozása európai összehasonlításban is kimondottan megengedő, és látványosan munkáltatópárti. Ha viszont annyira engedékenyek a magyar szabályok, hogy bármely szektorban hosszú időtávra is lehet munkaerőt kölcsönözni, akkor a munkavállalói oldalon is meg kellene adni ennek az ellentételezését. Ne lehessen akár öt év után is lényegében indoklás nélküli felmondással elválni a munkavállalótól” – értékel kérdésünkre Kártyás Gábor, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem munkajogi tanszékének adjunktusa, aki e témában védte meg doktori értekezését, és erről tankönyvet is írt. Több európai országban csak bizonyos ágazatokban megengedett a munkaerő-kölcsönzés, míg egyes területeken kimondottan tilos. Nálunk egyáltalán nincsenek ágazati korlátok. Ráadásul páratlanul hosszú ideig lehet kölcsönözni, egy munkavállaló öt évig dolgozhat ugyanannál a kölcsönvevőnél, míg Európában általában legfeljebb egy évig. Kártyás Gábor szerint ezért nem uniós jogi változtatásokra volna szükség, hanem sokkal inkább belső jogi vagy akár alkotmányjogi módosításra. Ennek a legjellemzőbb része a munkaviszony megszüntetése. 2012 óta hatályos ugyanis az a szabály, hogy a kölcsönzött munkavállalót önmagában azért el lehet bocsátani, mert a foglalkoztatója megszüntette a kikölcsönzését. Ez önmagában felmondási ok, nem kell azt vizsgálni a kölcsönző cégnek, vagyis a munkáltatónak, hogy miért küldték vissza a munkavállalót. Ez nagyon hasonló az indoklás nélküli felmondás intézményéhez, amit a magyar alkotmánybírósági gyakorlat nem fogad el, emeli ki az egyetemi adjunktus. „A kölcsönzést megszüntető szabály semmi egyébről nem szól, csak hogy a kölcsönvevőknek kedvezzen, hiszen így alacsonyabb bérköltséggel tudják igénybe venni a szolgáltatást, és gyakorlatilag nem lesznek munkajogviszony-megszüntetési kockázataik. Ha le kell építeniük,­ akkor bármikor, elenyésző jogi kockázattal meg tudják tenni. Ezt a munkáltató-pártiságot nem is igazán tudom megmagyarázni” – mondja Kártyás Gábor.

A munkaerő-kölcsönzés Európa-szerte működik, és mindenütt hasonlóan marginális a munkaerő-pia­ci szerepe, mint nálunk: néhány százalék a teljes foglalkoztatotti állományon belül. Idehaza a 4,5 millió munkavállalóból mindössze 150 ezer a kölcsönzött. Kártyás Gábor szerint a legtöbb ország azzal küzd, hogy a megfelelő mederben tartsa a kölcsönzést. Megvalósuljanak a méltányolandó gazdasági célok, amelyekre ki lett találva, de ne lehessen vele visszaélni. „Magyarországon akár ezer munkaerő-kölcsönző cég is működhet, és a nagy részük nem arra jött létre, hogy a munkavállalók jogait megsértse, vagy hogy ne szabályosan foglalkoztassa őket. De mindig vannak szerencsevadászok, akik nem értenek se a humánpolitikához, se a munkaerőpiachoz, de kis trükkökkel, szabálytalan foglalkoztatással akarnak pénzhez jutni. Nem jelentik be a munkavállalót, adott esetben átverve a kölcsönvevőt is. Ezért a munkaügyi ellenőrzéseknek mindig kiemelt tárgyköre a munkaerő-kölcsönzés. A szankciók is viszonylag szigorúak, jogsértés esetén kötelező kiszabni a munkaügyi bírságot” – ecseteli az adjunktus.

Azt a megközelítést, hogy aki kölcsönadja a munkaerejét, az elfogadja a Magyarországon hatályos jogszabályokat, Kártyás Gábor nem tartja szerencsésnek. A kölcsönzött munkavállalóknak ugyanis több mint kétharmada általános iskolai végzettséggel rendelkezik vagy ilyen végzettséget igénylő munkakörben dolgozik. „Gyanítom, hogy nem néznek utána a szabályoknak, alkalmasint csak annyit látnak, hogy nem ugyanannak a cégnek a neve van a munkaszerződésükön, mint ami ki van írva a gyárkapura. Nem tudom, mennyire áll össze a fejükben a foglalkoztatási konstrukció lényege, de nem hiszem, hogy átlátják, hogy mennyivel járnak rosszabbul egy hagyományos munkaviszonyhoz képest. De nem is az a lényeg, hogy a munkavállaló csomagban elfogadja a különbségeket, hanem hogy olyan szabályok legyenek, amelyek indokolhatóak, igazságosak és méltányosak. Lehetnek a kölcsönzésben rugalmasabbak a szabályok, kisebb védettséget adva a munkavállalónak, de ennek legyen indoka és ellentételezése. Lehet például előny, hogy a kölcsönzésen keresztül a munkavállaló több munkahelyen dolgozhat, szélesednek a tapasztalatai és a referenciái. A probléma azzal van, amikor a szabályok csak a munkáltatónak kedvezőek, és a munkavállaló nem kap cserébe semmit” – fogalmaz Kártyás Gábor. Munkavállalók

iskolai végzettség szerint

A kölcsönzöttek 44,8%-ának (67,5 ezer fő) legfeljebb 8 általános iskolai végzettsége volt, a második legnagyobb csoport a kölcsönzött munkavállalók között a szakiskolát vagy szakmunkásképzőt végzettek voltak, ők tették ki az összes foglalkoztatott 34,1%-át.

A szakközépiskolai és technikumi végzettséggel rendelkezők a kölcsönzött munkaerő-állomány valamivel több mint tizedét (12,1%) tették ki, a gimnáziumot végzettek aránya viszont csökkent (8,8%-ról 5,8%-ra).

A felsőfokú képesítéssel rendelkezők 3,2%-ban voltak kölcsönözve a tárgyévben.

Adatok forrása: PénzügyminisztériumRáadásul nemcsak a munkavállaló, hanem az állam, vagyis mi mindannyian kárvallottjai lehetünk ennek a problémának – mondja Molnár Ákos. Példaként azt a győri munkaerő-kölcsönzőt hozza fel, amelyik targoncakezelőket toborzott egy helyi céghez. A szakszervezetnek az tűnt föl, hogy a magyar targoncásbérnél magasabb pénzt ajánlottak a dolgozóknak, akik jöttek is szép számmal. Az csak később derült ki, hogy az egyébként Szlovákiában bejegyzett kölcsönző cég úgy kötött vállalkozói szerződést a munkáltatóval, hogy közben minden munkaeszközt, így a targoncákat és a munkaruhát is a kölcsönbe vevő vállalat biztosította. Vagyis végeredményben bújtatott munkavállalásról volt szó: a targoncázás után a cég nem fizetett adót Magyarországon, a dolgozók viszont maguk után voltak kénytelenek befizetni a járulékokat, mert ezt a szlovák cég elmulasztotta. „Kérdeztük az ügyvezetőt, ő azt mondta, nem érdekli, hogy a partnere hogy csinálja, a lényeg, hogy a munkát elvégezze. Ami nem igaz, mert a kölcsönző feketemunkása az ő feketemunkása is lesz egyben. Bár a napnál világosabb volt, hogy mi történik, minden le volt papírozva rendesen. Szóltunk a NAV-nak is, ők meg azt mondták, sajnos EU-s ügy, erre most nincs kapacitásuk” – meséli Molnár Ákos.

„Nézzék ezt a szerződést – mutatja a győri szakszervezeti vezető az egyik kölcsönzött munkás papírját. – Itt az áll, hogy a toborzási díjat a munkavállaló köteles visszatéríteni a munkáltatónak, ha az őt kölcsön vevő a próbaidő alatt elbocsátja. Ez azt jelenti, hogy felvesznek mondjuk ötven embert egy munkára, aztán a három hónap lejárta előtt kirúgják őket. Majd egy héttel később ugyanarra a munkára felvesznek másik ötven embert, és így tovább. Nem mondom, hogy ez a bevett gyakorlat, de látja, simán megtehetik.”

„Szerencse, hogy az utolsó orvosi vizsgálatnál csak deréktól felfelé kellett levetkőzni. Nem is értették, miért 180-as a vérnyomásom… Egyébként meg otthon ketyeg a hitel. Ha szólnék, hogy betegállományba megyek, másnap már biztos nem kellene jönnöm. Én nem akarok úgy járni, mint Karolina. Ha meghalok, hát meghalok, de amíg bírom, addig dolgozni fogok.”

Van benne tartalék

„Ez nagyon durva” – kommentálja az esetet Hamrák Viktor, az egyik legnagyobb hazai munkaerő-közvetítő cég, a Trenkwalder kölcsönzési üzletágá­nak vezetője. Elmagyarázza, hogy az ügynökség minden esetben egy úgynevezett „megtalálási díjért” közvetít ki dolgozót, amit a kölcsönbe vevő cég fizet. Ebben van egy 30–180 napos garancia, ami elsősorban arról szól, hogy ha a munkavállaló ez idő alatt kilép, akkor találnak számára másikat, vagy visszafizetik a díjat, vagy annak időarányos részét. „Mi is hallottunk már olyat, hogy ezt megpróbálják ráterhelni a dolgozóra, de ez a gyakorlat több sebből vérzik.

A munkabérről előzetesen nem lehet lemondani semmilyen szerződéssel. A tőlünk keletebbre lévő piacokon ezt el lehet játszani a munkavállalókkal, de nálunk ezt nem tehetik meg.” A Trenkwalder évekkel ezelőtt maga is jelen volt az ukrán piacon, de kimenekültek onnan, állítja az igazgató.

„A legelején megneszeltük, hogy félfeudális viszonyok vannak, a közvetítő ügynökségek pénzeket vesznek le, és ez vállalhatatlan a XXI. században. Ez ellentmond a szabad munkaerő-áramlás jogának és a józan észnek is. Mi ebbe bele se vágtunk – szögezi le. – Akik ma ukránokat vagy mongolokat hoznak be, legtöbbnek nincs is irodája külföldön, hanem alvállalkozókkal dolgozik, ott pedig bármi megtörténhet.” Az olyan nagyok, mint a Trenkwalder, egyetlen dolgot tudnak tenni – mondja –, felhívni a cégek figyelmét arra, milyen kockázatot vállalnak, ha ilyen kóklerekkel dolgoztatnak. Másra nincs mozgásterünk. „Ezek a cégek nincsenek rajta a radaron. Nincs weblapjuk, nincs reklámjuk, ha minden jól megy, fel se tűnnek. Ha pedig gáz van, nyom nélkül eltűnnek” – magyarázza.

Hamrák Viktor szerint egyébként a mai munkaerő-piaci helyzetben nem is volna szükség a külföldi munkaerőre, amely ráadásul nem feltétlenül olcsóbb, mint a hazai. Egy külföldről kölcsönzött dolgozónak fizetni kell a szállását, az utaztatását, ami akár 10-20 százalékkal is megdrágítja a foglalkoztatását. „A magyar munkaerőpiacban vannak tartalékok, ehhez kellene inkább okosan hozzányúlni – állítja a szakember. – Az erre szánt többletköltséget oda kéne adni a magyar munkaerőnek, és akkor az megmozdulna. Még talán az is, amelyik most nem motivált, hogy dogozzon.”