Zaklatókormány

Igen kérem, ezt újabban egybe kell írni: „zaklatószínház”, „zaklatókormány”. Legalábbis a zaklatószínházat biztosan. Az írásmód a Fidesz frakcióvezetőjétől származik, de utóbb a kancelláriaminiszter is élénken helyeselt neki. Újabb példája ez a rezsim nyelvújító leleményének, olyan, mint a „sorosbérenc”, a „roncskoalíció” és a „luxusbaloldal”. (Kazinczyék ehhez képest a fasorban sincsenek.) 
A nyelvújítás hevületét kicsit sem mérsékeli, hogy a fűtőanyagot hozzá egy ordas nagy hazugság adta. Az önkormányzati színházak félállamosítását célzó koncepció október végén került közigazgatási államtitkári egyeztetésre. Akkor még csak a kormány volt érthetően zaklatott, miután elvesztette a színházfenntartó városok felét. A Gothár-féle magatartást minden ép ízlésű ember épp úgy elítéli, mint a hatalmi helyzettel való minden más gusztustalan visszaélést, ám az ügy november 19-én került napvilágra. Ezek után a két esemény összemosásával, időrendjének felcserélésével olyan kormányzati hazugságáradat indult be, ami még ennek a rezsimnek az életében is párját ritkítja. 
Életkori okokból nekem másfajta zaklatástól nemigen kell tartanom, de ez még mindig fel tud zaklatni. Engem egy „zaklatókormány” inzultál, folyamatosan. Például, amikor azt hazudja, hogy kizárólag a bántalmazott nők védelmében vindikálja magának a jogot a beavatkozásra a színházigazgatók kinevezésébe, különben ez eszébe sem jutott volna, becsszó. Októberben valószínűleg megálmodta, mi történik majd novemberben. „Mostan zaklatószínházról álmodom” - a törvény előkészítői, csupa Kosztolányi, előre megérezték, mi lesz. 
Gulyással írásban is felvállaltatták: „a közpénzek botránytól mentes elköltéséért csak akkor tudjuk a felelősséget viselni, ha a színigazgató kinevezésére a kormány és a Fővárosi Önkormányzat közötti egyetértésben kerül sor”. Az tényleg roppant meggyőző, hogy kormányirányítás esetén garantált a közpénzek botránymentes elköltése, elég a Farkas Flórián-féle roma felzárkóztatási programokra vagy egy átlagos közbeszerzésre gondolni. 
A „zaklatószínház", így egyben, olyan formula, mint hajdan az eposzi jelző használata volt, csak sokkal jobb: a zaklatás innentől elválaszthatatlan a színházaktól. Vannak tehát zenés színházak, prózai színházak, táncszínházak és zaklatószínházak. Előbbiekben énekelnek, prózát mondanak, táncolnak, utóbbiban zaklatnak. A zaklatószínházak lelőhelyei az ellenzéki vezetésű városok, más néven zaklatóvárosok. Amíg Budapesten Tarlós regnált, nem voltak zaklatószínházak. Zaklatók persze voltak, de ettől még sem az Operett, sem a Víg nem vált zaklatószínházzá. Bezzeg most! Karácsony (helyesen: Zaklatókarácsony) valósággal bűnrészes. Gulyás Gergely idézett levelében meg is írta: „értetlenül állok azelőtt, hogy az ügyben a Fővárosi Önkormányzat részéről a Katona József Színház esetében a mai napig nem került sor a szükséges konzekvenciák levonására”. 
Valahogy csak elő kellett állítani azt a helyzetet, hogy aki nem támogatja az újabb állami einstand-kísérletet, az a zaklatók oldalán áll. Vagy törvény, vagy zaklatás: harmadik lehetőség nincs. A belgák, akik, mint én, egyiket sem akarják, nem állhatnak sehová. Nem érdekes, hogy Gothárt és a hasonlókat senki sem védi, nem is védheti, hogy az egész ügyet maga a színház hozta nyilvánosságra. Az sem, hogy ezután még kevesebb áldozat vállalja majd a nyilvánosságot, ha ez azzal a veszéllyel jár, hogy ez a számára is fontos közösségek, egész szakmák kollektív büntetését vonja maga után.
Azért miközben a kancelláriaminiszter – mint írja - értetlenül álldogál, igazán kitalálhatna valamit a hazugságot leleplező időrendi zavar áthidalására. Emlékeztethetne pl. arra, hogy Orbán már tavaly hosszú távú megállapodást ígért a nőkkel. Valószínűleg a szerződés titkos záradékában szerepelt a Katona legázolása, persze csakis a nők védelmében. Palkovics gyanúja szerint van „zaklatóegyetem” is, onnan is ki kell piszkálni a rektorjelöltet. A színművészet csupa fertő: még a színpadon is folyton bántják a nőket, Desdemonát megfojtják, Oféliát ejtik, Júliát és Melindát sem hagyják nyugton. Kicsit több munka kell majd a „zaklatókiadók” bűneinek bizonyításához, de ahogy látom, az is meglesz, mert a könyvkiadóknál is állami egzecíroztatásra készülnek. 
A kormány eddig nem tűnt a bántalmazott nők kivont kardú védelmezőjének. Hagyjuk is az isztambuli egyezmény kálváriáját, de amikor a nagyon is kormányfelügyelet alatt álló rendőrség egy vezérőrnagya támadt rá beosztottjára, vizsgálat helyett a nőt helyezték át. A tartalékos honvédalezredest, aki félig agyonverte barátnőjét, a rendőrségről elengedték, mert „bűnbánó magatartást tanúsított”.
Ám mostantól az ország élén Lohengrinek állnak. A kormány menetrendszerűen megjelenik hattyú vonta csónakján, ha egy nőt meg kell menteni, mint Wagnernél Brabanti Elzát Telramundtól, feltéve, hogy Zaklatótelramund valamiképpen ballib színben tüntethető fel. Különben nem. Ez egy válogatós hattyú.
A Kulturális Alap most megmenekült. De a helyükben nem lennék nyugodt. Belőlük is lehet Zaklatóalap. A második vágányon hattyú érkezése várható. A szerző volt országgyűlési képviselő 
Szerző
Lendvai Ildikó

Da capo al fine

Nyugdíjkérdésekben mindenki mondja a magáét. A nyugdíjas társadalom szószólói évek óta sorolják, hány ponton tol ki a rendszer az idős emberekkel, a kormány meg – mintha semmi sem jutna el hozzá a kifogásokból – hozsannázik, mert minden évben ad valamekkora emelést, s szerintük ezzel megőrzik az ellátások reálértékét. Úgy van ez, hogy először minden tiltakozás és minden hozsannázás kiakasztja a másik oldalon állókat, megmozdítja a közvéleményt, de mivel nem történik semmi - a nyugdíjas szervezetek nem akarnak, nem tudnak drasztikusabb eszközökhöz nyúlni a tiltakozó közleményeknél, a kormány meg nem akar felhagyni azzal a jól bevált módszerrel, hogy az infláció tervezésével játszadozva rövidíti meg a nyugdíjasokat -, a végeredmény a nagy nulla. 
A legtöbb idős ember jövőre is rosszul jár, de lenyeli, hogy a kormány a minden normális előrejelzésben legalább 3,5 százalékosnak várt 2020-as infláció ellenére januártól csak 2,8 százalékkal növeli az ellátását, Orbán Viktor pedig jövő októberben megint beül a neki válogatott Idősek Tanácsába, és lesz oly jóságos, hogy bejelenti: a magyar kormány hihetetlen teljesítményének köszönhetően karácsony előtt kifizetik a különbözetet, odaadják ajándékként azt, ami januártól járt volna a nyugdíjasoknak. 
És igen, jövő ilyenkor megint számolgathat a sajtó, hányan kapnak 800 forint emelést, és hányan sok tízezret, mert akkor is baj van a miniszteriális urak és hölgyek fülével, amikor azt mondják az idősszervezetek és szakértőik, hogy vissza kellene hozni a járulék- és nyugdíjplafont, egy összeg fölött át kellene adni a terepet a magánpénztáraknak, mert eljöhet a pillanat, amikor az egyre több milliós ellátás lesz a kisnyugdíjak kifizetésének akadálya. A döntéshozók akkor is vígan süketek maradhatnak, hisz ez a veszély nem őket fenyegeti majd.
Szerző
Gulyás Erika

A színházak hete

Azt állította Fekete Péter kulturális államtitkár (abban a levélben, amelyet színházi vezetőknek küldött), hogy idén 125 milliárd forintot költöttek a színház- és előadóművészet támogatására, ami a GDP-hez viszonyítva arányaiban a legtöbb Európában.
Ezzel szemben a tény az, hogy a legutóbbi hivatalos statisztikai adat szerint 51 milliárd forint jutott a színházakra Magyarországon. Ha a zene- és táncművészetet is odaszámoljuk, akkor még 29 milliárd adódik ehhez, ami összesen 80 milliárd. Szóval biztos van az a pénz, de hol? Mindenesetre, amikor tavaly megszüntették a kulturális tao-t, a kormány emberei azt állították, hogy annak legalább egyharmadát ellopták. Aha. Viszont a statisztikában benne volt.
Azt állította Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója (az ATV Egyenes Beszéd című műsorában), hogy Magyarországon fordítja az állam a legnagyobb összeget a kultúrára Európában.
Ezzel szemben a tény az, hogy Lettország költi a legtöbbet, és utána következik Észtország, illetve Magyarország. Ami nagyon szép, ám tudjuk, hogy Nyugaton jóval nagyobb hagyománya van a kultúra magántámogatásának, például alapítványokon keresztül, ami nem számít bele az állami kiadásokba. Ráadásul az egyik fő európai statisztikai mutató együttesen számolja a kulturális, sport- és vallási célú kiadásokat, amelyek közül a két utóbbiban tényleg elsők vagyunk. Tudjuk, hogy miért.
Azt állította Orbán Viktor miniszterelnök (a brüsszeli európai csúcs előtt), hogy „a csata közép-európai és magyar nézőpontból arról fog szólni, hogy ne engedjük meg a brüsszeli bürokratáknak azt, hogy megint a szegény emberekkel és a szegény országokkal fizettessék meg a klímaváltozás elleni harc költségeit.”
Ezzel szemben a tény az, hogy 1. nincs csata, 2. eddig sem a szegény emberekkel és szegény országokkal fizettették meg a költségeket, legföljebb velük is, 3. a brüsszeli bürokraták aztán végképp nem fizettetnek meg senkivel semmit, mert nem ők döntenek, hanem az uniós országok vezetői, köztük Orbán Viktor. Ő pedig, mint tudjuk, gondol a szegény emberekre. 
Azt állította továbbá Orbán (már a klímacsúcs után), hogy „Magyarország klímabajnok, ezt Brüsszelben is elismerik.”
Ezzel szemben a tény az, hogy nem klímabajnok, mert nyolc olyan ország is van az Európai Unióban, amely nagyobb arányban csökkentette a széndioxid kibocsátást 1990 óta, mint Magyarország. De ha keresünk bajnokot Európában, akkor az Ukrajna, amely 73 százalékkal kevesebb káros anyagot termel most, mint akkor, míg nálunk csak 29 százalékkal esett vissza a széndioxid kibocsátása. De azért hajrá! 
Azt állította Horváth József, az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai tanácsadója (a Magyar Nemzetben), hogy „Magyarország készül a békés karácsonyra, a boldog új esztendőre. De a déli határaink közelében százezernyi életerős, harcedzett, dühös férfi gyülekezik.”
Ezzel szemben a tény az, hogy nem gyülekeznek ilyen sokan. Szerbiában körülbelül ötezren vannak táborokban és táboron kívül, Boszniában pedig megközelítőleg tízezren. De mi már harcedzettek vagyunk az ijesztgetésekkel szemben.
Szerző
Bolgár György