Réka nem néz fel, nem néz rá Édesapára, tudja anélkül is, hogy Édesapa arcát vibráló szürkeségbe vonja a tévé visszfénye, a forradalom visszfénye. Aprókat lépve viszi be neki a tálcát, a söröskorsó habját nézi, nem akar a hóra gondolni, nem akar a forradalomra gondolni, nem akar Temesvárra gondolni, a többiekre, az otthoniakra, a régi osztálytársaira, Cirmi nénire, Édesanyára. A karácsonyfára akar gondolni, kint az előszobában, és a talpra, ami ott van mellette a zacskóban, és a díszekre és a cukrokra, amit Apával ketten vettek, és arra, hogy fel kéne kötözni a cukrokat cérnával, úgy, mint ahogy régen csinálták, mindig előző este, és hogy ez lesz itt az első közös karácsonyuk, és meg kéne kérni Édesapát, hogy kapcsolja ki a tévét.
Temesvár nincsen, megszűnt létezni, nem is volt soha. Megmondta Édesapa, amikor fél évvel ezelőtt először ültek le együtt vacsorázni az új hazában, az új városban, az új lakásban, az új konyhában: ami volt, elmúlt, el kell felejteni, üres, fehér, tiszta lappal kell új életet kezdeni, szabadon, mert aki a múlton rágódik, az a saját lelkét gyilkolja és mérgezi, igen, lehetett volna másképp, de nem lett, így lett, ez lett, nem számít, ki a hibás, nem számít, mi lehetett volna, nem számít a lehetett volna, mert nem az lett, mert az lett, ami lett, kész, vége, az élet megy tovább. Pizzát ettek aznap este, ő akkor evett életében először pizzát, igazi gépsonka volt rajta, és igazi ananász, ízlik, kislányom? Nagyon ízlik, Édesapa. Ugye, milyen finom, kislányom? Igen, nagyon finom, Édesapa, olyan finom, hogy csuda, soha ilyen finomat még nem ettem, soha semmi nem ízlett még ennyire életemben, Réka fejében ott zúg az erőltetett lelkesedés emléke, legszívesebben tízszer, százszor és ezerszer elismételné magában azokat a hazug szavakat, az ananász csak finom lehet, a gépsonka csak finom lehet, drága és finom, drágább, mint a zsíroskenyér, sokba került, Édesapának keményen meg kellett dolgoznia érte, a pizzáért is és őérte is, áldozatot hozott, súlyos áldozatot azért, hogy neki jobb legyen, hogy legyen jövője, igen, minden őmiatta van így, minden őmiatta történt.
Réka aprókat lép, a korsó kicsit csúszkál a síkos fémen, fél, hogy a korsóba kitöltött sör ki fog lötyögni, bele a tányérba, hogy el fogja áztatni Édesapa vacsoráját, a két szelet sajtos kenyeret, túl közel tette a söröskorsót a tányérhoz, legjobb lett volna előbb behozni a tányért a kenyerekkel és utána külön a korsót és az üveget, aztán itt bent kitölteni, de akkor kétszer kellett volna bejönnie, és végig a nagyszobában kellett volna maradnia, amíg kitölti a sört, márpedig a sört lassan és óvatosan kell kitölteni, szépen a korsó oldalára csorgatva, pont úgy, ahogy az előbb a konyhában csinálta, szépen eltervezte, hogy majd gyorsan beszalad, behozza, és aztán kimegy, de így, hogy közben a tálcát nézi, a tálcát és a sörhabot, így nem lehet gyorsan járni, hanem csak lassan billegve lépkedni, a söröskorsó csúszkál és imbolyog, hirtelen Cirmi néni jut eszébe, ahogy azt mondja, a jó pincér soha nem nézi a tálcát, hanem mindig csak a vendéget, és szépen rámosolyog, mert abból lesz a borravaló, Réka nem akar Cirmi nénire gondolni, napok óta, hetek óta nem gondolt már Cirmi nénire, Cirmi néni nincsen, megszűnt létezni, ott maradt Temesváron, a Progreszul utcában, de Temesvár is megszűnt létezni, és Progreszul utca is, tudja, hogy fel kéne nézni Édesapára, hogy rá kellene mosolyognia, és azt mondania, hogy itt a finom vacsora, sajtos kenyér, finom hideg sör, igazi csehszlovák korsóban, pont úgy, ahogy Édesapa szereti, de nem akar felnézni, nem akarja látni az arcát, mert tudja, hogy akkor nem bírná ki, neki is oda kéne néznie, ahová Édesapa néz, oda a tévé képernyőjére, és akkor neki is látnia kellene azt, amit Édesapa lát, azt, ami nincs és nem is volt soha, a nem létező várost, Temesvárt, az egész nem létező világot.
A korsó a tányér széléhez csendül vagy fordítva, a tányér széle csendül a korsóhoz, a sörhab túlcsordul, folyni kezd lefele a korsó szélén, az üveg hatszögletű sejtjei visszaverik a tévé kékes fényét, a tányér és a sör még hangosabban kocog egymásnak, a hang éles és hangos, mintha sziréna szólna vagy valami nagyon hangos csengő, Réka tudja, hogy az egészért ő a hibás, mert remeg a keze, mert fél, pedig megmondta Édesapa, hogy nincs mitől félni, nem szabad félni, se a múlttól, se a jövőtől, a lényeg, hogy ők itt vannak egymásnak, hogy szeretik egymást. Azt szeretné, hogy Édesapa felnézzen rá és kikapcsolja a tévét, de Édesapa két napja egy szót se szól, csak ül és a képernyőt bámulja, Réka még egyet lép, tudja, hogy ki kéne mondani: Édesapa, itt a finom vacsora, de úgy érzi, hogy nem tud megszólalni. Mintha egy hideg üveggömb lenne a szájában, egy törékeny karácsonyfadísz, hogyha kinyitná a száját, akkor az kigurulna onnan, az asztalra esne, összetörne. Megfeszíti a karját, a kocogás elhalkul, nem löttyen át több hab a korsó peremén, már ott is van a kis asztalnál, és rá akarja tenni a tálcát, de a széle nekikoccan valaminek, odanéz, meglátja a kiürült vodkásüveget. Érzi, hogy szétrobban a szájában a karácsonyfadísz, a szilánkok a szájpadlásába és a nyelvébe hatolnak, úgy kiáltja, hogy elég volt, elég volt már ebből, Édesapa, megígérted, megígérted, megígérted, hogy egy kortyot se iszol többet soha életedben! A kiáltás nagyon hangos, annyira, hogy Réka szinte megijed a saját hangjától, a tálca kicsúszik a kezéből, rá az asztalra, a sör kilöttyen, körbefolyja a kenyérszeleteket, az üveg felborul, végiggurul az asztalon.
Édesapa akkor ránéz, és Réka nem tudja, mi fog történni, most bármi megtörténhet, Édesapa arca megrándul, nem, nem, mégse fog kiabálni, inkább elmosolyodik. Anyád tudott így üvölteni, mondja, a kezében már ott a távkapcsoló, kikapcsolja a tévét, igazad van, tényleg elég volt, menj ki szépen, hozd be a szaloncukrokat, addig én megkeresem a cérnát és a nagyollót.
