Előfizetés

Taigetosz hétezer gyermeknek

„És nem sejthetem, mikor lesz elég ok, előkotorni azt a kartotékot, mely jogom sérti meg.” József Attila: Levegőt! 2011-ben elhangzott egy ma már klasszikusnak számító mondat Orbán Viktortól: „Nem hagyunk senkit sem az út szélén”. Az út szélén nem hagynak, de árokba kényszerítenek napjainkban közel 7000 gyermeket, mert ellehetetlenítik továbbtanulásukat. Ők a tanulási, magatartási zavarokkal és születésüktől fogva testi, szellemi hátrányokkal élők, akik jelenleg szakiskolai képzésben részesülnek, 200 feladatellátási helyen kapnak arra lehetőséget, hogy a munkaerőpiac számára alkalmas emberek legyenek, és ne állami kegyből osztogatott segélyeken éljenek. 
Az ő képzésüket eddig az EGYMI (Egységes Gyógypedagógiai és Módszertani Intézmény) oldotta meg. Ezekben az intézményekben a mostani szakemberhiányos időkben, erőn felüli teljesítménnyel esélyt adnak a hátrányokkal küzdő gyermekeknek, hogy emberhez méltó és a társadalom számára hasznos életet tudjanak élni.
Tudomásunk van arról, hogy több helyen a fenntartó a 2019/2020. tanévben előkészítő évfolyamra beiskolázott, sajátos nevelési igényű tanulók számára a jövő ősztől kezdődő képzések osztályindítási engedélyét visszavonta, mégpedig a szakképesítések OKJ módosítással összefüggő megszűnésére hivatkozva. Jó példa ez arra, hogy egy „csavar” a rendszerben hogyan és miként akar előre megfelelni a még általa nem ismert, és így rosszul értelmezett jogszabályoknak. Azt is meg kell említeni, hogy miután a beiskolázás szakmaválasztással történt, a tanulók és a szülők okkal panaszolják a már megkezdett képzés feltételeinek megváltoztatását, aminek a tilalmát egyébként jogszabályok garantálják.
Ugyan a részszakmára felkészítő szakmai oktatás a jövőben is megszervezhető a sajátos nevelési igényű tanulók számára (speciális) szakiskolában is, azonban ez az iskolatípus az új szakképzési jogszabályi környezetben nem minősül szakképző intézménynek. Eddig is problémát jelentett a túlnyomórészt a tankerületi központok fenntartásában, az EGYMI-k szervezetében működő (speciális) szakiskolákban a szakmai anyag igénylése, beszerzése, de ezt követően, mivel már nem minősülnek szakképző intézménynek, ez még sokkal problémásabb lesz. 
Arról nem is beszélve, hogy ezekben a szakiskolákban nem jogosultak a tanulók az ösztöndíjra! Az pedig kifejezetten káros és hátrányos, sőt módszerét tekintve alantas, hogy csak a szakképző iskolában tanulót megillető ösztöndíj felére jogosult a műhelyiskolában tanuló gyermek. Az itt dolgozó gyermek lehet SNI-s is, ezzel tehát átcsábíthatják az EGYMI intézményekből a tanulókat az új típusú szakképzési formába (1993 előtt: szakmunkásképző; 2016 előtt: szakiskola; jelenleg 2016 óta: szakközépiskola; 2020-tól: szakképző iskola, mely jelenleg a szakképző intézmények gyűjtőneve; már az átkeresztelések sorozata is kaotikus és átláthatatlan a laikusoknak). Ami azért döbbenetes, mert az SNI-s gyermekek fejlesztéséhez szükséges gyógypedagógiai módszertan, tudás, személyi feltételek meghatározóan az EGYMI intézményeiben állnak rendelkezésre. És ezek kiegészülnek azokkal a szinergiákkal, amiket a többcélú (óvoda, általános iskola, speciális szakiskola) EGYMI-k működése lehetővé tesz.
Nagyon kíváncsiak vagyunk arra, hogy egy műhelyiskolában egy ADHD (figyelemhiányos, hiperaktivitás zavaros) gyermekkel mit fog kezdeni az a szakmájában remek mesterember, aki semmilyen gyógypedagógiai módszertani ismerettel nem rendelkezik. Tizenhat éves kora előtt kidobja a diákot, mert nem tud vele mit kezdeni? Akkor a szülő lesz a felelős, mert nem tudja a gyermek az első szakmáját megszerezni, és ezért elveszik tőle a családi pótlékot? Garantáltan növekedni fog a lemorzsolódás amúgy sem alacsony aránya. 
Végiggondolták az illetékesek törvényeik következményeit? Ha nem, az azt jelenti, hogy nem ismerik a rendszert a döntéshozók. Arra már nem is merünk gondolni, hogy látták ezt a gondot, és tudatosan hozták lehetetlen helyzetbe az egyébként is nehéz sorsú gyermekeket és családjaikat. 
Tipikus esete ez annak, hogy egy rendszer hogyan és miként akar megszabadulni a számára nem kívánatos tanulóktól, akik az átlagosnál sokkal több pénzt és humánerőforrást igényelnének. Hosszú távú társadalmi célokat áldoznak be a politika rövidtávú igényeinek, hogy pénzt tudjanak megtakarítani az elesettektől elvett támogatások révén.

A névjegy

Általában nem hálás feladat a nagy nehezen leváltott fideszes vezetők helyére lépők kritizálása. Azonban van egy dolog, ami az olvasói hálánál is fontosabb valamire való publicista számára: az igazság keresése. Barátaim, akik szívesen olvasták erősen kormánykritikus írásaimat, sorra kérdezgettek október 13-a után, hogy miről fogok a jövőben írni. Marad téma bőven, sőt egészen új céltáblák is állítódnak. A háztájiban indítok.  
A Magyar Orvosi Kamara népszerű, kitűnő előmenetelű új elnöke letette friss névjegyét, amelyre a régiek helyett három új kulcsszót kell majd beírnunk a keresőbe: demagógia, hamis szolidaritás és szereptévesztés. Rosszul hangzik, de nézzük a tényeket.
Eléggé meg nem vethető kormányunk új társadalombiztosítási szabályokat vezetett be, azzal a pompás lényeglátással, amelyet tőlük már elvárunk. Éspedig azt, hogy akinek nincs befizetve a TB járuléka három hónapon át, az nem kaphat ingyenes ellátást az állami kórházakban és rendelőkben. Mehet a konkurenciához pénzért, vagy a sóhivatalba térítésmentesen. A temetőbe nem, mert az jóval drágább, mint a rendelő, még ha harmadosztályú temetést választ is a halandó.
Az Orvosi Kamara új vezérkara embertelenség fennforgására hivatkozva arra kéri az államfőt, vesse latba hallatlan tekintélyét, és vétózza meg ennek a határozatlan, meggondolatlan, forrófejű kis kormánynak a rendeletét. Semmi különös, csak ahogy szokta. Biztosak lehetünk benne, hogy vagy megteszi, vagy nem, és forrófejű, ámde rettenthetetlen kormányunk magába száll, és visszavonja a frászkarikát, vagy nem. 
A baj ezzel az, hogy teljesen mindegy, mit dönt mindannyiunk elnök ura. A gyakorlati helyzet nem változik. Ugyanis a járulékbefizetés nélkülieket a jelenlegi helyzetben is fizetésre kellene bírnia az orvosnak, ami természetesen nem tud megtörténni, sok okból: bemelegítésül az okok közül említsük meg azt, hogy az orvosok többsége nem tart magánál számlatömböt, pénztárkönyvet és pénzes-szekrényt, amely kellékek nélkül a befizetett pénz elveszti térítési díj jellegét, és átmegy sima paraszolvenciába. 
Arról természetes szó sincs, amitől a média hangos, hogy akár egyetlen magyar orvos lenne, aki visszautasítaná a rendezetlen számlájúak ellátást. Ha valakinek ezt nagyon tudnia kellene, az a kamaránk elnöke. Az új szabályozás adna három hónap haladékot a nemfizetésre, így a páciens csak három hó múltán hullana ki a társadalombiztosítás mézes-kosarából. Ez ellen kellene tiltakoznunk? Nem hiszem. Viszont arról nem szól az új szabályozás, hogy ez alatt a kilencven nap alatt kinek és milyen szervezeteknek kellene elérni, hogy (valamilyen) egészségbiztosítása mindenkinek legyen. 
Megmondom: Magyarország kormányát terheli a felelősség, amely költségvetési pénzből működtet egy állami tulajdonban lévő egészségügyi ellátó hálózatot. Ilyen körülmények között elfogadható ellátást ígérni becstelenség. A járulékfizetés adókénti behajtása miatt alakult ki az a helyzet, amelyet ilyen látszat-rendeletek sora és a miattuk való tiltakozás soha sem fog megoldani. Piacgazdaságra emlékeztető rendszerben csak az egészségügy biztosítási alapú finanszírozása hozhat pozitív, szolidárisan is igazságos változást. A szerző orvos 

A jövő tétje és útjai

Az ellenzék jelentős sikert aratott az önkormányzati választáson, ezért sokan elővették a varázsgömböt, és nekiálltak jósolni a 2022-es parlamenti választásra. Ez a divat aztán lecsengett, most már az új önkormányzatok kezdeti nehézségei állnak a médiafigyelem középpontjában. 
Az év vége azonban az előretekintés időszaka, ezért mégis jól jön a varázsgömb, de nem azért, hogy felmérjük az ellenzék esélyét a következő választásra, hanem hogy a hozzá vezető folyamatokat áttekintsük. A magyar társadalom politikai tanulási folyamata ugyanis megszakadt 2010-ben, ezért már azt se tudja a széles közvélemény, hogy mi a fontos a politikában, és miből fakad a siker. A politikai kultúra látványos hanyatlása vagy inkább tudatos rongálása ment végbe, a Fidesz török elvbarátaitól eltérően nem „golyóval” öl, hanem politikai karaktergyilkossággal. A politikai siker és a nyílt agresszivitás annyira összekapcsolódott a Fidesz gyakorlatában az elmúlt évtizedben, hogy a demokrácia működésének nagy mechanizmusai jórészt elfelejtődtek, mielőtt még teljesen kialakultak volna. Ezért nem tudjuk még, hogy mit hoz a jövő, hiszen éppen a demokratikus politizálás eszközrendszerének helyreállításából vizsgáznak majd a demokratikus ellenzék pártjai 2022-ben.
A Fidesz tartós zavarának az oka éppen az, hogy ők már el se tudják képzelni: nemcsak a személyi függések bonyolult hálózatával és az erőszakos médiával, hanem demokratikus eszközökkel is lehet politizálni és sikereket elérni. 2019 részben visszahozta a demokratikus politika eszköztárát, mert a többszöri bukás után pótvizsgára utasított ellenzék végül rákényszerült a politikai innovációra, amiből a leglátványosabb sikernek az előválasztás bizonyult. 
Az önkormányzati választás nagy főpróbája után az önkormányzatok keserves kezdési időszaka éppen a demokratikus eszközrendszerek „feltalálásának” és bevezetésének a szakasza. A választás utáni „kettős hatalom” már lehetővé teszi, hogy áttekintsük ezt az eszköztárat, és a továbbiakban rajta mérhessük, hogy a demokratikus ellenzék pártjai magasabb osztályba léphetnek-e. 
Rövidre fogva, a pártok választási kapacitása négy tényezőből áll: (1) a közbeszéd kultúrája, a politikai beszéd képessége, megszólítani az embereket, (2) a tárgyalási, avagy kompromisszum készség más pártok politikai tájszólásának megértésére, (3) a politikai karrierpályák kialakítása és a személyek kiválasztása, (4) végül a párt és jelöltjei programalkotó politikai „hitelképessége”, szavahihetősége.
A magyar médiában eddig jobbára csak a „hiány” tárult fel, mert az ellenzéki pártok buborékokban éltek, és a választásokon csak a saját politikai tájszólásukat beszélték. Ezért összességében, az érzelmi-indulati beállítottságok és a kölcsönös sérelmek halmozódása következtében, a szövetségkötéshez szükséges  kompromisszum készség hiánya jellemezte őket. Az önkormányzati választási kampányban azonban már megkezdődött a közbeszéd/párbeszéd megújítása és a közélet terepének visszahódítása. 
Mivel az MSZP és a DK politikusai már jórészt elfelejtettek politikaiul beszélni, ezért jelentett markánsan új színt Dobrev Klára megjelenése, Karácsony Gergely pedig egyenesen mesterkurzust mutatott be a politikai beszédben, s ez lett az ellenzék sikerének egyik oka. Az ellenpróbát az LMP mutatta be annyiban, hogy ők már meg sem tanulták a politikai beszédet, amit az is tanúsít, hogy két volt vezetőjük is csak a pártból kisodródva találta meg önmagát és helyét az ellenzéki politikai életben. A Momentum viszont a későn érkezettek óriási előnyével indult, és ahogy az új generáció stílusában megszólaltak, az lett jelentős mértékben az új közbeszéd mércéje.
A tárgyalás „feltalálásában” hosszú ideig az volt az alapkérdés, hogy ki lesz az elfogadható partner. Az ellenzéki összefogás hosszan küszködött a Jobbik elfogadásával, míg végre az európai értékek alapján létrejött a megállapodás. Az ellenzéki politikusok a választási kampányban egymásnál is vizsgáztak  kompromisszum készségből, s ez most az új önkormányzatok nehéz iskolája, mert kibuknak még a gyermekbetegségek, miszerint mi vagyunk „normalitás” mércéje. 
A személyek kiválasztásában korábban, a pártok beszűkült világában az elszürkülés és a befelé fordulás, a területvédelem és stabilitásra törekvés volt a fő szabály. A demokratikus politizálás világában viszont a politikai karrier elsősorban a pártok közötti versengéstől, a párbeszéd képességétől függ. Az MSZP és DK politikusai az utóbbi évtizedben jórészt a pozícióőrzésbe merevedtek bele, a népszerűségben pedig visszaestek. Ezért nemcsak a demokratikus közvélemény, hanem a saját táboruk is személyi megújulást vár tőlük, és nem a múlt idejű arcok parádéját. A média óriási szerepe miatt rendkívüli fontosságot nyert a politika személyes dimenziója, vagyis az, hogy ki jeleníti meg a pártot a széles közvélemény előtt, „szép szóval”, okos politikai beszéddel.
Az utóbbi évtizedeket a pártok világában a gazdasági és a politikai érdekek összefonódása jellemezte a kis mutyiktól a nagy bizniszekig, ezért a pártok háztájija lomtalanításra vár. De sok esetben a tisztítótűz sem túlzott kifejezés, mivel a fideszes oligarchák tombolása, a rendszerszintű korrupció kiépülése következtében drasztikusan csökkent az emberek korrupció tűrése. A fideszes korrupció a magyar társadalom rákos betegségévé vált, ezért a demokratikus ellenzéknél is a korrupció lesz az új önkormányzatok tesztje és a majdani választási kampány egyik fő témája. Ez csak akkor lehet sikeres, ha kialakul és evidenssé válik az erős kontraszt a Fidesz korrupt világával, és az ellenzék nem lesz sebezhető – „a köztársaságiak nem lopnak” népi mondássá válik –, mert náluk az önkormányzatokban nemcsak a nagyobb dealerek, hanem még a kis mutyizók világa is feltárul és kitisztul.
Végül, ne kerülgessük, az emberek többsége számára a politika és a pártok a negatív tartományba csúsztak át, valósággal obszcén kifejezésnek számítanak. Ehhez kár lenne a történelmi hagyományokat felhánytorgatni, mert ez a helyzet jórészt már a rendszerváltás három évtizedének a terméke, főleg az utóbbi évtizedben a Fidesz által államilag levezényelt szabadrablásé. Ha az ellenzéki pártoknak, a „köztársaságiaknak” sikerül a politika és a pártok eredendő fogalmához, a köz szolgálatához és a népakarat érvényesítéséhez való visszatérés, akkor ez meghozza a sikert a következő parlamenti választáson is. 
Ebben a közvéleménykutatás sokat segít: nemcsak abban, hogy átvilágítja és rangsorolja a pártokat, hanem főleg abban, hogy érzékeltetheti a politika fogalmának megváltozását. Az ellenzéknek ezért kettős feladata van, egyrészt „kitalálni” az egyes pártokat a maguk sajátos profiljával, másrészt egyben „feltalálni” a demokratikus politizálás eszköztárát az ellenzéki együttműködésben. A tesztkérdések már adottak: politikai közbeszéd, kompromisszum készség, politikai tisztesség és kedvelhető pártok – tanuló vezetők, tessék őket kitölteni. A szerző politológus