Fényben a fakó fenyővel

Publikálás dátuma
2019.12.23. 16:16

Fotó: Collection Christophel / Twentieth Century Fox Films Corporation
Amilyen szeretetteljes, meghitt, lelket kivasaló a karácsony, olyan szomorú is lehet. Elvis Presley ezért vette fel 1957-ben közreadott ünnepi albumára a Blue Christmas című dalt. A számot már Amerika-szerte ismerték, mert a színművész-gitáros Doye O'Dell – aki néhány filmben együtt játszott Ava Gardnerrel, Jack Lemmonnal vagy éppen „a nemzet színészével”, az utóbb elnökké lett Ronald Reagannel – 1948-ban lemezre énekelte, majd a szintén texasi, sőt egyenesen „texasi trubadúrnak” nevezett Ernest Tubb 1950-ben feldolgozta a népszerű szerzeményt. Világhíressé azonban az Elvis-verzióban vált a lírai darab. Attól fogva olyannyira kapós lett, hogy egymást követték az átiratok – a Brooks és Dunn country-kettősétől Celine Dionéig, Freddy Fenderétől Bette Midleréig, Bill Haley-étől Ringo Starréig –, s a Beach Boys, majd Shakin' Stevens olyan sikert aratott vele, hogy 1964-ben az amerikai lista harmadik, illetve 1982-ben a brit lajstrom második helyén találta magát. Elvis előadásában az Egyesült Királyságban a tizenegyedik, az Államokban a negyvenedik helyig jutott a dal, amelynek szövege szerint a „király” karácsonya azért bánatos, mert a kedvese nincs vele, s még a díszek a fán is megindítóan mások a hiányzó hölgy távollétében. A melankolikus szám megannyi szívet facsart, jóllehet a rockernek az ötvenes évek vége felé jóval nagyobb dobásai is voltak. Ötvenhetet például – az év hatodik napján – az Ed Sullivan Show-ban elénekelt hét számmal kezdte, a karácsonyt pedig az amerikai lista második helyén töltötte a Blue Christmasnál kevésbé csüggeteg Jailhouse Rockkal, amellyel november 4. és december 9. között az élen állt. Ekkortájt ilyesmik jelentek meg róla a tengerentúli lapokban: „egy lengő csípőjű, gitározó tornádó száguldott át a színpadon, az Elvis hurrikán”; „amikor bejelentette első számát, az I Was the One-t, hosszú hangos, fájdalmas sikoltozás kezdődött a közönség körében”; „az első sorban ültem, de nem hallottam semmit, mert a lányok soha nem hagyták abba a visítást”; „azok tízezren, akik akik részt vettek a tömeges hisztériában, egyáltalán nem lehetnek biztosak abban, hogy emlékeznek-e bármire is”. A fergetegre jellemző: noha Elvis első stúdióalbuma 1956-ban látott napvilágot, a rock and roll tupelói uralkodója már 1957 márciusában megvette – akkoriban felfoghatatlanul nagy összegért, 90 ezer dollárért – Gracelandet. Abban az évben három filmet forgatott: bemutatták a Loving You-t, amelyben – a címadó számon kívül – felhangzott a Mean Woman Blues, a Teddy Bear, vagy a Fats Dominótól kölcsönzött Blueberry Hill; Hollywoodban elkészítették a Jailhouse Rockot a Treat Me Nice-cal, a Baby I Don't Care-rel vagy a Don't Leave Me Now-val; s hozzáfogtak a King Creole című mozidarab felvételeihez is, minek köszönhetően hiába küldtek Presleynek behívót, katonai szolgálata megkezdésére 1958 márciusáig halasztást kapott. Idehaza a Börtönrockot nem játszotta a rádió, ám nálunk is egy filmdal aratott ötvenhétben: a Berki András komponistát alakító Zenthe Ferenc énekelte az Ács Éva patikust megformáló Galambos Erzsinek a Csendes otthon című filmben – a Fényes–Brand szerzőpártól –, hogy „összecsendül két pohár, muzsikája csengve száll...” Az esztendő másik nagy magyar slágere az Utazás a világzűrbe című revüből származott, és a Zsoldos–Szenes kompozíció, a Mondd, mért szeretsz te mást kétszer futott be kiemelkedő karriert: először Záray Márta, majd a hetvenes évek végén Máté Péter tolmácsolásában. De maradjunk Elvisnél, akinek rettenetes oka volt rá, hogy – minden jó, minden szép ellenére – szomorú karácsonya legyen ötvenhétben. Amint befejeződött a Jailhouse Rock forgatása, elbűvölő játszótársa, a huszonnégy esztendős Judy Tyler autóval hazaindult New Yorkba második férjével, a mindössze tizenkilenc éves Greg Lafayette-tel, ám a Wyoming állambeli Rock River városa közelében a pár autóbalesetet szenvedett, és szörnyet halt. Azóta is úgy tartják, Elvis soha nem nézte meg a Jailhouse filmet.
Szerző

Így éltünk mi - karácsony

Publikálás dátuma
2019.12.23. 13:23

Fotó: Nagy Gyula / Fortepan - Adományozó
„A világ, amit teremtettünk, a gondolkodásunk eredménye; nem lehet megváltoztatni gondolkodásunk megváltoztatása nélkül.” (Albert Einstein)

A csöndből kipergő múlt mint a hópihe lágyan, méltóságteljesen hullt alá, hogy piros, kék, lila, zöld és sárga szikrákat lobbantson a téli alkonyatban. Ahány szín, annyi emlék. Az asszony nézte, nézte a felvillanó színeket, aztán hirtelen a papírra vetette: "Tisztelt Bíróság, Tisztelt Élet úr! Hiteles tanút keresett karácsonyra, jelentkezem. Emléktárat készítettem az eltelt majd’ hetven év általam megélt pillanataiból, ezt ajánlom fel önnek! Jobb, mint egy időgép, még akkor is, ha a lelkembe vésődött pillanatok már sokszor átszűrődtek az emlékezetemen, mert mindaz, amit elmondok, velem történt meg. Nálam hitelesebbet nem talál! " Várt egy kicsit, de válasz nem érkezett. Aztán hirtelen egy zöld szikra lobbant fel, hogy sokáig, nagyon sokáig ne is aludjon ki. Az asszony szerint ez csak egyet jelenthet, Élet úr kíváncsiságát felkeltették megélt karácsonyai. S már rótta is a papírra: „Az első karácsony, amire hároméves koromból emlékszem hatalmas sírással kezdődött. Illetve, dehogy, hiszen már napokkal előtte diót pucoltunk, mákot daráltunk, hogy bejgli sülhessen belőle, és a nagy lavórban, amiben fürdetni szoktak, átmenetileg egy ronda, nagy hal úszkált. A magam részéről a nagy sürgés-forgásban tekertem a mákdarálót (csak egy kicsit, hogy kipróbálhassam), törtem a diót (vagy inkább csak eszegettem a már megtisztított belet). Aztán amikor eljött a nagy nap, és a ronda hal is kikerült a konyhaasztalra, hogy a nagynéném egy kalapáccsal jól fejbe verje, engem is jól lecsutakolt a nagymamám, és felvehettem a szép ruhámat, (merthogy kettő volt, egy hétköznapi és egy ünnepi), leülhettem a konyha sarkába egy sámlira, nézni, hogyan is készül a rántott ponty krumplisalátával és a bejgli. Aztán sötétedésig, illetve addig, amíg apám meg nem érkezett, vártunk. Barna papírban valami nagy dobozt hozott a hóna alatt, és rejtélyes mosollyal a bajusza alatt eltűnt az egyik szobában. Azután a már sötét szobában megszólalt egy csengettyű; a nagynénémmel, a nagybátyámmal, az unokatestvéremmel és a nagymamámmal mi is mindannyian bevonultunk a konyhából, és én csak azt láttam, hogy a fekete sötétség mélyéből elindul felém valami nagy, ami villog és zúg és zörög, és csak jön, jön felém. Félelmemben visítani és ordítani kezdtem, amikor meghallottam apám hangját: - Hülye ez a gyerek. Most mit ordít?! - Hát fél, nem látod?! – válaszolta a nagyanyám, és fölkapott az ölébe. Akkor felkapcsolták a villanyt, és mindenki bizonygatni kezdte, hogy nem kell félni, mert ez csak egy játék trolibusz. Apám, aki asztalosként dolgozott, a műhelyben heteken át készítette nekem karácsonyra. Még a tetejét is le lehetett venni, apró kis padok voltak benne, egy laposelem hajtotta, és segített világítani két reflektorának. Mire a bejglievésre került a sor, megvigasztalódtam. A trolival azonban sem akkor, sem azután nem játszottam soha. A legközelebbi karácsony, amire emlékszem, öt évvel későbbi. Addigra már gyakorlott segítőként tényleg törtem a diót és daráltam a mákot. Néztem, ahogy a ronda halból rántott ponty lesz, és a nagynéném süti a bejgliket. Ahogy minden évben, akkor is lutri volt, hogy kellően szép lesz-e. Általában jól sikerült. Ám ebben az évben azt kérte a nagybátyám, hogy finom, édes legyen. A nagynéném szót is fogadott, jóval több cukrot tett bele, mint amennyi a receptben állt. Hát, édes lett, az biztos, viszont teljesen szét is repedt. Nagynéném könnyezve tette a karácsonyi asztalra. Az ajándékozásig vigasztaltuk, hogy ennél finomabbat még sohasem ettünk. Nekem pedig még édesebb lett a karácsony, mert apámtól és újdonsült mostohaanyámtól kaptam egy összecsukható, rózsaszín rózsákkal díszített esernyőt. Életem első ernyője volt, és arra gondoltam, most már én is a felnőttek közé tartozom általa. Tizenhat éves lehettem, már együtt vásároltunk be a nagynénémmel karácsonyra. Így fordulhatott elő, hogy elvetődtünk a budai Skála áruházba, ami az év tavaszán nyitott, óriási közérttel az aljában. Gondoltuk, ott mindent meg tudunk venni, amire szükségünk lehet. Toltuk a fémkosarat magunk előtt, próbáltunk a pultokhoz férkőzni, hogy levegyük, ami kell. Egyszer csak kinyílt a raktárajtó, és egy fiatal srác egy banánnal megrakott kocsit tolt ki rajta. Banán, nagy szó volt az akkoriban. Aki hozzájutott, boldog embernek érezte magát. Azok az emberek, akik meglátták, a polcok mellől mind felé szaladtak, hogy néhány darabot hazavihessenek trófeaként. Mi is elindultunk a fiatal srác felé, aki annyira megijedt a tömegtől, hogy elkezdte lekapkodni a gyümölcsöt a kocsijáról, és mind hátrébb dobálni, mint a labdát. Így kaptam el én is egy ötdarabos fürtöt, és boldogan tettem a kosárba. Nem tartott ki karácsonyig. Még aznap este megettük az összeset. Felnőttem. Tizenkilenc éves voltam, amikor a barátnőm úgy döntött, férjhez megy. Karácsonyi esküvőt tartottak, és a templomba engem is meghívtak. Nálunk otthon már elkészült a karácsonyi vacsora, feldíszítettük a fát, minden kész volt az ünnepre. Nagynéném úgy döntött, ő is eljön megnézni, hogyan is megy férjhez a barátnőm, csak még a bejglit kiveszi a sütőből. Csakhogy az alja megégett egy kicsit, és úgy gondolta van ideje levakarni róla az égett részt. Már indulnunk kellett volna, de ő még mindig szépítette, szépítgette, nehogy szó érje a ház elejét. Én szóltam neki, hogy elindulok. Azt mondta: - Én is jövök! Várj meg! – és azzal a feldíszített fenyő előtt felkapta a télikabátját. A lendülettől és a széltől az egész fa úgy ahogy volt, feldőlt, leesett a hokedliről, amin állt. Nem mentünk esküvőre, mentettük a menthetőt, söprögettük az összetört díszeket. Nem hiszem, hogy összefüggés lenne a kettő között, de a barátnőm azóta elvált a férjétől… Nekem meg véget ért a gyermekkorom. Férjhez mentem. Egy szoba-konyhás albérletben laktunk, amikor megérkezett a kisfiam. Az első karácsonyán alig volt féléves. A kis szobában csak egy szekrény volt, egy rekamié, az ő kiságya és egy járóka. Ezért úgy döntöttem, legyen neki meglepetés a karácsonyfa, amin színes égők égnek majd, letakarom a járókát, amíg elkészülünk a fa feldíszítésével. Ám ő olyan keserves sírásba kezdett, hogy rá kellett döbbennem, nagyon fél. Eszembe jutott a trolibusz, és már le is kaptam a járókáról a terítőt. Fölkaptam, vigasztaltam, amíg nevetni nem kezdett. Attól kezdve együtt díszítettük a fát. Tisztelt Élet úr! Már csak két karácsonyról szeretnék megemlékezni, ha lehet. A nagyobbik unokám, Peti hároméves lehetett, amikor először volt plafonig érő fájuk. Azt sebbel-lobbal feldíszítettük, a fa alá tettük az ajándékokat, és szóltunk, hogy jöjjön le az emeleten levő gyerekszobából. Ahogy meghallottuk, hogy kilépett az ajtón, mi, az összes nagypapa, nagymama és a szülők rázendítettünk a „Kiskarácsony, Nagykarácsony” dalra. Ő is énekelt a lépcsőn lefelé jövet, majd úgy a felénél megállt, és azt mondta: - Hát erről beszéltem! A másik emlékezetes karácsony főszereplője a középső unokám, Kata volt. Ebben a történetben a karácsony csak érintőlegesen játszotta a főszerepet. A bátyja már iskolába járt, és karácsony előtti nap azzal fogadta az oviból hazatérő kislányt, hogy nincs is Jézuska, nem is ő hozza az ajándékot! Kata nagyon gyakorlatias nőszemély volt már öt évesen is, azonnal az anyjához rohant, hogy megkérdezze, mi igaz ebből. A lányom úgy gondolta, nem kell tovább mesével etetni a gyereket, és bevallotta neki, hogy bizony, igaza volt Petinek, az ajándékot a szülőktől és a nagyszülőktől kapják a gyerekek. Kata hosszú, szúrós pillantással nézett az anyjára, majd dühösen odaszólt neki: - Akkor a húsvéti nyuszi sem igaz! – Azzal sarkon fordult, és halálosan megsértve fölrohant a szobájába. Karácsonyestig elő sem jött. Hát, Élet úr! Ennyit a karácsonyokról.” A nő felpillantott a papírról, tekintete a szomszéd ház egyik ablakára vetődött. Ott a színes, piros, zöld, sárga, kék karácsonyfaizzók koszorújában fehéren világítottak az adventi gyertyák.
Szerző
Témák
karácsony

Wallenberg karácsonya ’44

Publikálás dátuma
2019.12.22. 13:58

Amikor 1944. december 21-én a szovjet csapatok szorosabbra fogták a Budapest körüli ostromgyűrűt, bent a városban pedig elszabadult a nyilas terror, Raoul Wallenberg, a zsidómentő svéd diplomata különös ajándékot kapott magyar harcostársaitól. A karácsonyi "meglepi" egy kis könyvecske volt a védlevél, vagy ahogy német nevén elhíresült, a Schutzpass históriájáról. Vagyis arról, hogyan, mikor és kik használhattak volna ilyen mentőpapírokat a világtörténelem vérzivataraiban. Az írásmű 75 évvel ezelőtt, az ostromlott városban néhány tízen-, huszonéves fiatal értelmiségi tollából született. Így tisztelegtek az akkor Pesten szolgáló Wallenberg hősiessége előtt, elvégre a fegyvertelenül harcoló svéd számára egyszerre volt kard és pajzs a Schutzpass a pusztulásra ítélt pesti zsidóság megmentéséért vívott küzdelemben. Védlevele azt igazolta, hogy felmutatója a svéd állam oltalma alatt áll, bízva abban, hogy az okmány még a hétpróbás gyilkosokat is meghátrálásra kényszeríti. A Wallenbergnek ajándékba adott Schutzpass-emlékkönyv azonban nemcsak születésének körülményeiben, hanem feldolgozásában is rendkívüli. A németül, írógépen, egy példányban készült szöveg és hozzá a festmények a művészettörténet egy-egy meghatározó stílusirányzatának tükrében historizál a védlevelekről az ősember falfirkájától a középkori Bizánc mozaikpadlóján, vagy a flamand olajfestészeten át egészen a modern futurizmusig. De mindezt egyfajta intellektuális, nagy tárgyi tudást feltételező csavarral, hiszen a stílus-hű illusztrációs rajzok, a festmények, csakúgy, mint a hozzájuk írt Schutzpass-ismertetők, kitalációk. Valójában csupa bolondozás az egész, művészettörténeti zsargonban előadva. Már a képaláírások is ezt sugallják: „Giacomo Biboldo felmutatja Schutzpassát a német zsoldosnak. 1504 olajfestmény, Milánói Nemzeti Galéria”. Vagy Pablo Piacassóra hajazva: „Chicasso (Pablo Miundso) 1910-Schutzpass és csillag 1931. Tempera. Washington. Knight Collection”. Az avatatlan olvasó csak alaposabb tanulmányozás után eszmélhet rá: akasztófahumorral megírt remekművel van dolga. Ma már köztudott, hogy Budapest bevételét követően a szovjetek elfogták Wallenberget, eltüntették Sztálin tömlöcében. Mindennek fényében sovány vigasz, de a Schutzpass-füzet csodába illően fennmaradt. A romok alatt, az utolsó búvóhelyen, a fellelhető dokumentumok közt kutatva Lars Berg svéd követségi attasé ráakadt a könyvre, hazavitte Stockholmba, átadta Maj von Dardelnek, Wallenberg édesanyjának, majd később Wallenberg húga, Nina Lagergren őrizgette azzal, hogy egyszer majd közkincsé teheti.
A közzététel azután következett, hogy Forgács Gábor, az alkotógárda túlélőinek egyike – több mint fél évszázaddal a háború után – találkozott Nina Lagergrennel. „Dráma volt ez is” – idézte fel a kései megismerkedést Forgács Gábor özvegye, Dénes Katalin és fia, Forgács András, akik folytatva a Forgács család misszióját (a nagyapa, Vilmos, s két fia, Gábor és Pál mindnyájan Wallenberg segítői voltak), ma is ébren tartják a svéd diplomata és magyar segítőik emlékét. Ennek részeként jelentették meg a Schutzpass- emlékkönyv hasonmás kiadását (Raoul Wallenberg karácsonya Budapest 1944. – Kolor Optika Nyomda és Kiadó Bt., 2004) a németen kívül magyar, svéd és angol nyelven, Forgács Gábor visszaemlékezésével. Ebből többi közt kiderül, hogy a mű spiritus rectora Sugár Péter, a német irodalom nagyreményű ifjú tudósa volt. A kiadványban – ugyancsak veretes németséggel – ő írta a Wallenbergnek ajánlott karácsonyi védlevél-elégiát. Végzete jelképes: az ajándékozás napján Sugár Péter újabb mentőakcióra indult sorstársainak megmentésére a nyilasok fészkébe, az Andrássy-laktanyába. De felismerték, Wallenberg sem tudta megmenteni, agyonlőtték.
„A Schutzpass nem Wallenberg-találmány” – mondja Szita Szabolcs történész, a magyar holokauszt kutatója, aki a vészkorszak oltalomleveleit tanulmányozva könyvkiadásra készül e témában. Ahogy egyre sokasodtak a zsidóságot sújtó intézkedések, a jogfosztástól egészen a népirtásig, úgy szaporodtak, hovatovább iparággá a különféle védlevelek, mentesítő bizonyítványok. Az ilyen oltalmazó papírok kibocsátásában élen jártak a semleges országok pesti követségeinek bátor, nemes lelkű diplomatái. Raoul Wallenbergen és több más svéden kívül a holokauszt krónikásai elsők között emlegetik Angelo Rotta, pápai nuncius, Carl Lutz, vezető svájci követségi beosztott, Ángel Sans-Briz, spanyol ügyvivő, Friedrich Born, Nemzetközi Vöröskereszt-fődelegátus, Valdemar Langlet, Svéd Vöröskereszt-megbízott, Giorgio Perlasca, spanyol konzulként fellépő olasz kereskedő cselekedeteit: humanizmusuktól vezérelve mind vakmerően cselekedtek az üldözöttek érdekében, ezerszámra bocsátottak ki védleveleket - igazit, hamisat. A menekítésekben kulcsszerepet játszottak a különféle cionista csoportosulások is – jegyzi meg Szita Szabolcs –, de az igazsághoz tartozik, hogy akadtak kufárok jócskán, a halál árnyékában valóssággal virágzott a Schutzpass feketepiaca. Túlélői beszámolókra hivatkozva az archivnet.hu portálon, Szécsényi András azt írja, hogy „a svéd védlevél számított a legértékesebbnek, mert a svájci, vagy a vöröskeresztes papírokkal szemben sokkal kevesebb volt belőle forgalomban, kinézete is komolyabbnak tűnt, a tulajdonos fényképe is látható volt rajta, s a nyilasok is jobban respektálták”. Elemzésében hozzáteszi, hogy zsidók és nem zsidók igazolására ugyanazon okmányok szolgáltak, ami viszont a hamisításoknak kedvezett. Katonakönyvek, munkakönyvek, anyakönyvi kivonatok, kikeresztelkedési, lakhatási és alkalmatlansági iratok tartoztak ide. A hamisított orvosi papírok közül alighanem az a legbizarrabb, amely igazolja, hogy felmutatójának nem vallási, hanem egészségügyi okokból távolították el fitymájáról a bőrt. Ilyen dokumentum akár életmentő is lehetett, mivel a nyilas téboly razziázó terrorlegényei a körülmetélést is ellenőrizték. A Schutzpass ma már csak múzeumi vitrinekben mementóként, vagy családi fiókok mélyén, a felmenőktől hátrahagyott (emlék)tárgyként él tovább. De ma is üzletelnek vele. Így volt ez néhány éve, amikor a Sotheby’s aukciós ház New York-i könyvárverésen egy Wallenberg aláírásával, 1944 októberében kiállított Schutzpass került kalapács alá. Az „eredeti Wallenberg” igazi ritkaságnak számít a régi könyvek piacán, megadnak érte akár 18 ezer dollárt is.