Szegények szentestéje: drága és fenntarthatatlan

A környezettudatos ünnep az idei sláger: aki trendi, az fenntarthatóan ünnepel, vagy fenntartható ünneplésre buzdít. Csak azok maradnak ki belőle, akiknek a legnagyobb szükségük lenne rá.

Hosszú szegénység-vita végére tett pontot lapunk, amikor megírta: több mint egymillió magyar keres kevesebbet a minimálbérnél. Az adat – ha figyelembe vesszük, hogy a minimálbér rég elszakadt az újabban hivatalosan már nem is számolt létminimumtól, és hogy a szakszervezetek számításai szerint az átlagos nettó bér 170 ezer forint körül lehet, az átlagnál többet pedig csak minden negyedik dolgozó visz haza – a karácsony relációjában azt jelenti, hogy a munkajövedelemből élő háztartások nagyobbik fele szűkségben, legalább negyede pedig komoly nélkülözésben tölti az ünnepet. A „szegény karácsony” tehát nem valami ritka csapás a periférián, hanem a magyarok többségének személyes élménye.

Az elmúlt hetekben a Népszava szerkesztősége is sorra kapta a karácsony fenntartható megünneplésére vonatkozó közleményeket és felhívásokat. A Greenpeace többek között helyi termékeket ajánl az olvasók figyelmébe (lehetőség szerint ökogazdaságokból), a WWF jegesmedvék örökbefogadására buzdít – az aktus névleges, de valódi pénzbe kerül, amit a kipusztulás szélére sodródott faj védelmére fordítanak -, a Magyar Természetvédők Szövetsége (MTVSZ) szerint „jó ajándék lehet egy (akár házilag végezhető) energia-audit vagy hőkamera-kölcsönzés, amivel fel tudod mérni a lakás energiamérlegét”. Ezek mind tisztességes és előremutató javaslatok, de a hazai lakosság zöme számára kevés a realitásuk.

A környezettudatos ünnep lényege a fölösleges fogyasztás minimalizálása – az MTVSZ útmutatójának már a címe is erre utal: „Kacatmentes karácsony” –, amit azonban paradox módon épp az egész évben fogyasztásmegvonással sújtott rétegek tudnak a legnehezebben kivitelezni. Még csak az sem magától értetődő, hogy akinek nincs miből, az nem vesz semmit. Az MNB adatai szerint 2016-ban jelent meg, és azóta egyre szélesedik az a réteg a magyar (áruhitel)adósok között, amelynek tagjai átlag alatti jövedelemmel rendelkeznek, és komoly, egész éven át tartó nehézséget okoz számukra a kölcsön visszafizetése. Nemrég a G7 gazdasági portál idézett egy brit kutatást, amely szerint az összes demográfiai jellemző közül a gyermekesség és a gyerekszám determinálja leginkább az eladósodást: a gyermekeink öröméért a nem létező pénzt is elköltjük. Márpedig a hitelből történő vásárlásnál gazdasági értelemben nincs fenntarthatatlanabb módja a karácsony megünneplésének.

Szegénység vs. környezettudatosság

A legtöbb fogyasztási szegmensben a szegénység kizárja, vagy alaposan megnehezíti a környezettudatos döntéseket. „Ételeid megválasztásánál részesítsd előnyben a hazait, hisz így nincs országokon, vagy kontinenseken átívelő szállítás. A lengyel alma, holland burgonya és új-zélandi hagyma helyett keresd azt, amit itthon termesztettek. Járj piacra, ismerkedj meg a helyi termelőkkel, keress a környéken ökogazdaságokat, vagy csatlakozz bevásárlóközösségekhez" – ajánlja a Greenpeace. Ugyanakkor a kistelepülések és a leszakadó térségek jelentős többségében nemhogy klasszikus termelői piac, de újabban már bolt sincs, és a „helyi termelő” is egyre ritkább (többek között a bérbe adott és eladott földeket a csak papíron helyi gazdálkodónak számító, valójában a nagyvárosokban élő befektetőknek juttató fideszes földpolitika következtében, amelynek nyomán falvak sokasága maradt az ott lakók által megművelhető termőföld nélkül). „Ha fogyasztasz húst, akkor törekedj arra, hogy hazai kistermelőtől, legeltetett, szabadon tartott állat húsát vásárold. Sokkal jobb minőségű, és egészségesebb, mint a nagyüzemi állattartásban nevelt állatoké, melyeket dél-amerikai génmódosított szójával etetnek, és antibiotikumokkal késztetnek gyorsabb növekedésre” - írják. Ám ezt ma épp ott a legnehezebb megtenni, ahol a közhiedelem szerint az állatok élnek.

A vidéki állattartásnak nem csak az említett földpolitika tett be, hanem a szokások és az életmód megváltozása is. Ma ott tartunk, hogy a „helyi termékek” vásárlása egyre inkább a városi luxusfogyasztás kategóriájába kerül, az ár és az elérhetőség szempontjából egyaránt. (A közelmúltban egy ismert környezetvédő - egyetemen tanító sokdiplomás értelmiségi írta ki a Facebookra, hány évébe és mennyi erőfeszítésébe került, amíg az ország egyik legjobb termőterületén – amúgy Felcsút szomszédságában – fekvő, az átlagosnál nagyobb vásárlóerejű, 5000 fős településén megszervezett egy termelői piacot.)

„Szereted a halászlét vagy a rántott halat? Akkor érdemes hozzá hazai halakat használnod, például pontyot, fogast (süllőt), pisztrángot vagy harcsát. A magyarországi halastavak nagy része tiszta környezetben, sokszor természetvédelmi területeken található. Az itt nevelkedett halak húsa egészséges, megbízható és nagy eséllyel sokkal frissebb a tengeri halnál" – érvel ugyancsak a Greenpeace. Tökéletesen igaz, de az importált tengeri hekknél vagy pangasiusnál a hazai halak közül egyedül az invazív és nem különösebben finom busa olcsóbb, azt pedig aligha kell magyarázni, hogy a szegény családoknál nem fogasból vagy pisztrángból készül majd a karácsonyi vacsora.

De milyen karácsonyfát?

Évről évre változik, hogy a zöldek milyen karácsonyfát javasolnak a környezettudatosságra törekvő vásárlóknak. Sokáig a földlabdás fenyőket proponálták (ami a nem autóval vásárolni indulók számára nem mindig vállalható opció), ám ezek jelentős része elpusztul az ünnepek alatt vagy a kiültetést követően, mivel nehezen bírják a szobába költöztetéssel járó hősokkot. A kölcsönzött, betétdíjas gyökeres fenyő annyival jobb, hogy ott erősebb a motiváció a növény életben tartására, hiszen csak az élő fáért jár vissza a betétdíj. Az idén inkább az ültetvényről származó, eleve karácsonyi célokra ültetett fenyőfát javasolják, amelyből használat után komposzt vagy tűzifa lesz, de még az utóbbi esetben is csak annyi szén-dioxidot pumpál a levegőbe, amennyit előzőleg megkötött, vagyis nincs karbonlábnyoma. Csakhogy az olcsó, a vágott fenyőhöz hasonló, vagy újabban annál alacsonyabb árú ázsiai műfenyők épp a legszegényebbeknél szorítják ki a piacról, miközben az újabb életciklus-számítások szerint a gyártást és a szállítást is tekintetbe véve fenntarthatósági szempontból csak akkor lennének előnyösebbek, ha legalább 20 évig szolgálatban maradnának.

Energiaszegénységben

A fűtés nem csupán a karácsony, hanem az egész téli szezon problémája. Több mint 300 ezer hazai háztartásban nincs fűtésre használható vezetékes energiahordozó (gáz, vagy legalább egy elektromos radiátort illetve hősugárzót kiszolgálni képes áramhálózat). Ők jellemzően fával, „olcsó” szénnel és mindenféle hulladékkal fűtenek, az egységnyi energiamennyiségre jutó fogyasztói árat és a környezeti/egészségügyi költségeket tekintve is sokkal drágábban, mintha földgázt használnának. A magas kéntartalmú lignit, a vizes (például az erdőből frissen gyűjtött) fa és a hulladékok eltüzelése egész városrészekben és megyényi területeken teszi szinte belélegezhetetlenné a levegőt a fűtési időszakban, ami szintén nem csak a leszakadó térségek problémája: küzd vele számos fővárosi peremkerület és az egész budapesti agglomeráció is. Az autógumi, a műanyag, a nejlonfólia stb. elégetése szó szerint életveszélyes – a klórtartalmú műanyagokból például az égetés hatására dioxin szabadul fel, ami a legerősebb ismert rákkeltő hatású vegyület -; ez települési szinten is súlyos kockázat, de a legnagyobb veszélyben azok vannak, akik egy fedél alatt tartózkodnak a mindent befogadó kályhákkal. Ugyanakkor ennek a fűtési módnak kiépített infrastruktúra, illetve jól működő szociális tűzifarendszer híján akkor sincs alternatívája, ha így a legkiszolgáltatottabb háztartások fűtési költsége sokszor meg is haladja a gazdagabbakét – részben azért is, mert számukra a homlokzatok hőszigetelése vagy a nyílászárók cseréje is elérhetetlen (ezért lett volna sokkal több értelme a legtehetősebbekig elérő „rezsicsökkentésnél” egy lakossági energiahatékonysági támogatási programnak, amit azonban a kormány tűzzel-vassal, az Európai Bizottsággal való kemény konfliktust vállalva is megakadályozott). A WWF évek óta sürgeti az erőművekből is kikopóban lévő fűtési célú lignit árusításának leállítását – a kormány viszont épp most hirdetett meg egy új lignitkutatási koncepciót.

A magyar háztartások 25-30 százaléka él tartós energiaszegénységben, ami azt jelenti, hogy rendszeresen fáznak és/vagy a jövedelmük, irreálisan nagy hányadát költik az energiaköltségek fedezésére. A legalacsonyabb jövedelműek körében nem csak a vékony falak és a huzatos ablakok miatt magas az energiaszámla, hanem olyan triviális, de ritkán végiggondolt okokból is, mint hogy ahol áramra sincs pénz, vagy egyáltalán nincs áram, ott ma, a XXI. században is gyertyával világítanak, és esténként egy-két, hamar ellobbanó gyertya is sokkal többe kerül, mint egy egész este világító energiatakarékos izzó áramfogyasztása. Mint a kísérleti jelleggel elindított Fényhozók-projektben – amelynek kezdeményezője a sok szélmalomharcba belefáradva időközben külföldre költözött – kiderült, az érintettek számára egy tetőre szerelt háztartási napelem és egy kiszuperált autóakkumulátor is egészen új életminőséget jelent, és bár a gond százezrek életét keseríti meg, valahogy mégsem akadt évek óta 3-400 millió forint egy országos fényhozó program beindítására, miközben nemrég ugyanennyit könnyedén megkapott a korábbi milliárdok kiegészítéséül Németh Szilárd magánalapítvány-státuszú birkózóakadémiája.

Szintén a kényszerből keveset fogyasztókat sújtja a leginkább, hogy a tartósnak mondott fogyasztási cikkek élettartama a legalacsonyabb árkategóriákban a legrövidebb, annak ellenére, hogy igen gyakran nem a „tartósságért”, hanem az idő előtti elhasználódásért kell a termékfejlesztés során különféle innovációkat végrehajtani. Hasonló ellentmondás, hogy aki szegény, az sokszor kénytelen elemest venni a tölthető helyett – előbbi olcsóbb, de a működtetése hosszú távon sokkal drágább, a környezetre pedig összehasonlíthatatlanul károsabb –, vagy eldobhatót a sokszor használatos helyett, ami távlatilag, illetve környezeti szempontból szintén nem éri meg. Ám, aki egyik napról a másikra él (és mint jeleztük, a magyarok többsége kénytelen így élni), az nem hosszú távra tervez, és a vásárlásainál az a döntő, hogy az adott pillanatban mennyit kell fizetni. Márpedig amíg a fenntarthatóság olyan luxus, amit Magyarországon az átlag fölött kereső negyed is csak korlátozottan engedhet meg magának, addig nem csak a bolygó megmentéséről, de a minimális társadalmi igazságosságról is fölösleges ábrándozni.