A legkülönfélébb vértanúk

Publikálás dátuma
2019.12.28. 15:37

Fotó: Béres Márton / Népszava
Ki gondolta volna, hogy a Tanácsköztársaság századik évfordulóján újabb szobordöntésnek leszünk tanúi, és ezen a tanulságos sorsú téren a Horthy-korszak újrafaragott totemoszlopát kell majd bámulnunk?
A Vértanúk tere azon kevés földrajzi pont közé tartozik Pest belvárosában, amelyet az utóbbi száz évben nyugodtan hívhattak volna mindvégig ugyanúgy. Hiszen milyen találó ez a név: nincs kor, amelynek ne volnának vértanúi, így nagyon helyesen jár el az összes városatya, aki minden jelző nélkül, drámai tömörséggel így keresztel el egy teret. Más kérdés, hogy a harmincas években konkrétan a kommün áldozataira gondoltak, amikor nevet adtak a Szabadság tér és a Kossuth tér közötti kis teresedésnek. 1945 után viszont igazán érthették volna e név alatt az egykor itt állt Újépületben kivégzett Batthyány miniszterelnököt, vagy a fasizmus és a világháború áldozatait. De sajnos akkor még mindenki emlékezett rá, hogy miféle emlékmű állt egy évtizeden át ezen a helyen, így gyorsan átkeresztelték Ságvári nevére.
A Nemzeti Vértanúk emlékműve nemcsak nehezen született meg, hanem viszonylag hosszú huzavona után tűnt is el a városnak erről a pontjáról. 1929 és 1934 között a kirendelt szoborbizottság háromszor dolgoztatta át az ősmagyar motívumokkal ékes, robusztus oszlopon álló alakokat, mert Hungáriát nem találta elég fenségesnek, a „destrukció hidrájával” küzdő férfiból pedig hiányolta a duzzadó erőt. Nem utolsó sorban a szobor sikerületlensége okozta tehát, hogy Európában még nem is ért véget a háború, amikor 1945. április 16-án úgy döntött a Fővárosi Közmunkák Tanácsa, hogy a megrongálódott Tisza-emlékművel együtt ezt is eltávolítja a Parlament környezetéből. De csaknem fél év telt el aztán intézkedés nélkül, míg végül szeptemberben a szobordöntő portyákra induló ifjú kommunisták vették át a kezdeményezést. A vértanú emlék helyén a szocializmus évtizedeiben kis park volt, mint látható, szökőkúttal. A tér a rendszerváltás után kapta vissza a nevét, s addigra olyannyira feledésbe merült Hungária és a hüllővel kínlódó vitéz, hogy hónapokig azon röhögött mindenki: a Ságvári téri központi házasságkötő terembe igyekvőkre vonatkozik az elnevezés. Amely aztán akkor nyert valódi értelmet, amikor 1996-ban itt állították fel a mártír miniszterelnök, Nagy Imre hidas szobrát. Ki gondolta volna akkor, hogy a Tanácsköztársaság századik évfordulóján újabb szobordöntésnek leszünk tanúi, és ezen a tanulságos sorsú téren a Horthy-korszak újrafaragott totemoszlopát kell majd bámulnunk?
Szerző

Nem csak kevesek elefántcsonttornya

Publikálás dátuma
2019.12.28. 09:55

Fotó: Ladjánszki Máté / Népszava
Ha végignézzük a következő hetek programját, a dzsessz és a kortárs zene mellett szép számmal találhatunk a szó zenetörténeti értelmében vett klasszikus esteket is.
2013. március 23-án nyílt meg a Mátyás utcában a Budapest Music Center. Alapítója és igazgatója, Gőz László 1996-ban egy kis irodában kezdte azt a munkát, ami akkor még egy zenei információs központ működtetése volt. Gőz László harsonás, a magyar zenei élet ismert figurája, alapítótagja volt a népszerű 180-as csoportnak, de nem csak klasszikus, hanem populáris zenei projektekben is részt vett, játszott az LGT-vel és a Jazz+Az zenekarában is. Miután 1998-ban létrehozta a BMC Records lemezkiadót, producere lett több tucat magyar klasszikus, kortárs és dzsessz lemeznek, kiadványaik száma ma már 300 körüli. A lemezkiadás egyenes következménye lett a koncertszervezés, az ingyenes információgyűjtés és szolgáltatás pedig magával hozta a könyvtár kialakítását. Az internetes adatbázisban jelenleg 3000 művész és 19 ezer zenemű adatai érhetők el, a könyvtárban 90 ezer kotta, CD, könyv és hanglemez található. Az intézmény jórészt közhasznú, nonprofit tevékenységként működik, amit a rendezvényszervezés és a lemezkiadás hasznából fedeztek, bár ez utóbbi anyagi jelentősége nyilvánvalóan egyre kisebbé vált az elmúlt években. Emellett jelentős állami támogatást is kapnak. A szerteágazó és egyre terebélyesedő tevékenységek idővel szükségessé tették egy komoly működési tér megteremtését a régi ferencvárosi épület megvásárlása, és új funkcióinak megfelelő átalakítása 2006-ban kezdődött, a tervezésben Gőz Dorottya, a zenész lánya is részt vett. Hat éve tehát a központ minden szempontból megfelelő modern épületben működik, évi hétszáz rendezvényének felét a kortárs és dzsessz zenei hangversenyek, zenei ismeretterjesztő előadások, közönségtalálkozók, kurzusok és továbbképzések teszik ki, de más jellegű rendezvények is helyet kapnak itt. Ezeknek fő helyszíne az impozáns háromszáz férőhelyes hangversenyterem, de itt kapott helyet az Opus Jazz Cub, amely egyben étterem is, és persze nem hiányozhatnak a hangfelvételi stúdiók sem. Aki azonban azt gondolná, a Mátyás utcai intézmény kevesek szórakozását szolgáló elefántcsonttorony, ahol csak vájtfülűeket érdeklő programok követik egymást, nagyon téved. Ha végignézzük a következő hetek programját, a dzsessz és a kortárs zene mellett szép számmal találhatunk a szó zenetörténeti értelmében vett klasszikus esteket is. Lesz Átlátszó Hang Újzenei Fesztivál, de gospelest is, három koncerten lép fel a Szent Efrém Férfikar, amelyeken Weimarhoz köthető zeneszerzők műveiből válogatnak, a Budapesti Vonósok pedig Purcellt, Schubertet viszik el a hangversenyterembe.
Szerző

Cukrászda harcias virtussal

Publikálás dátuma
2019.12.26. 08:04

Fotó: Népszava
Caput Gloriae Virtus, vagyis legfőbb dicsőség a vitézség – hirdeti a pestszentlőrinci Zila Kávéház bejárata fölötti jelmondat, ami azzal együtt is különös egy cukrászda-kávéháztól, hogy a szilveszteri menüjükön Háry János, az obsitos baka kedvence is szerepel.
A bejárat fölött, kevéssé ízléses gipsz stukkóba vésett felirat az épület renoválása során a „Május 1 Strandfürdő” felirat alól bukkant elő 2003-ban, éppen 100 évvel később, hogy Szemere Miklós császári és királyi kamarás svájci mintára megépíttette az eredetileg lövőházként funkcionáló kúriát. Szemere 1902 őszén hatalmas kártyanyereséggel érkezett haza Bécsből, lehetőséget keresve egy régóta dédelgetett vágya megvalósítására: szívügye az egyetemi ifjúság hazafias nevelése volt, melynek egy modern, európai szintű sport és katonai célú lövöldével szeretett volna bázist adni. Egy barátja hívta fel a figyelmét rá, hogy Puszta Szent Lőrincen eladó a Cséry birtok, ahová a frissen meggazdagodott országgyűlési képviselő azon nyomban ki is kocsizott és a nyereményéből ott helyben kifizette a vételárat. Alig két hónap múlva már állt is a lövőház, melyen 150 munkás dolgozott – az egyikük, bizonyos Martonvásári Blaskó József kőműves segéd meg is örökítette magát: egy cetlire felírta, hogy ott dolgozott. 1903. III. hó 10., nagypéntekén, majd a papirost két gerenda közé rejtette, ahonnan csak 100 év múltán került elő. Az épület legfőbb dísze, melynek csodájára jártak szerte a környékről egy székelykapu volt, amit Szombatfalvy Albert, Szemere Miklós unokatestvére három éven át – tehát tizennyolcszor annyi ideig, mint ami alatt a teljes épület felépült – faragott. A lövölde megnyitó ünnepségét 1903. május 5-én tartották – a vendégek közt mások mellett megjelent József Ágost főherceg, Auguszta királyi hercegnő, Széll Kálmán miniszterelnök és Wlassics Gyula kultuszminiszter is.
Szemere a lövőház emlékkönyvének első lapjára ezt írta: „Építtettem a magyar ifjúságnak, hogy tanulja megvédeni hazáját.” Már 1903 májusában megindultak a nemzetközi lőversenyek, pár évvel később pedig már katonai rendszerű lövöldeként üzemelt a létesítmény. Az 1910-ben önálló nagyközséggé váló Pestszentlőrincnek komoly rangot biztosított a lővőházban folyó sportélet: itt készült fel például az 1912-es stockholmi olimpiára az ott aranyérmet szerző Prokopp Sándor sportlövő. A lövölde akkoriban a puskaropogáson túl a cifra mulattságok zsivajától is visszhangzott. Krúdy Gyula írja Szemere Miklós udvartartása című tárcájában, hogy „Hát azt meg kell hagyni, hogy traktálni azt tudott! Talán ezer embert is látott vendégül Szentlőrincen, amikor az egyetemi fiúk első versenyzésüket tartották céllövészetből.” Az első világháború alatt hadicélokat szolgált a létesítmény, és itt búcsúztatták a frontra induló helyi katonákat is. Szemere Miklós 1919-es halála után unokaöccse, István lett az 1200 holdas Szemere-birtok tulajdonosa, aki igyekezett továbbvinni a küldetést: Szemere Bizottság néven, 1921-ben, kiadott egy kézikönyvet a magyar ifjúság nemzetvédelmi nevelésére, melybe az idő közben jelmondattá avanzsáló latin mondás – Caput Gloriae Virtus – üzenetét is afféle direktívába foglalta. „Ezt se feledjétek soha! Legyen a virtus a fizikai, erkölcsi és szellemi hatalmas teljesítő-képességeteknek összefoglaló megnevezése. Legyen állandóan otthonos e szép latin szónak fogadnia elméitekben, szívetekben, lelketekben, izmaitokban.”
1928-ban lakossági követelésre betiltották a lőtér működését, s ezt követően került a község tulajdonába az épület és a hozzá tartozó terület. Az 1930-as években a lövőház nagygyűlések, kiállítások és más jelentős társadalmi összejövetelek helyszíne volt, a második világháború után pedig az időközben városi rangot kapott (1950 után pedig Budapest részévé váló) Pestszentlőrinc vezetése határozatot fogadott el egy strand létesítéséről, „a Szemere-lövölde felhasználásának figyelembe vételével.” Így lett a korábbi lövölde épületéből több mint 40 éven keresztül az 1949-re megépülő Május 1. strand öltözője. A kommunizmus évtizedei alatt az öltözőn kívül söröző és biliárdterem működött itt. Az épületen az alapvető karbantartási munkálatokat sem hajtották végre, ezért az 1990-es évek elejére egyre lepusztultabb állapotba került és a strand bezárása után évekig elhagyatottan várta a sorsát. Mígnem Zila László cukrászmester a megmenésére sietett. A század eleji favázas épületet műemlékvédelmi szempontok alapján felújíttatta, és békebeli kávéházzá alakította, magán hordozva az eredeti jegyeket és a hely szellemét a mai napig meghatározó jelmondatot.
Szerző
Témák
cukrászda