Kemény Zsófi: Nyájas

Ha magától rájön, örülök.

Hogy féltem őt magamtól.

Hogy miatta nem tudok aludni.

Hogy bárányokat számolok.

Nyolcmilliárd-kilencvennyolcmillió-hétszázhatvannyolcezer-

ötszáznegyvenhárom.

Az ő bárányait számolom.

Juhászok a felmenői: az elmúlt és a jövendőbeli bárányok is

ott sorakoznak az elméleti síkon.

De milyen távol vannak a legelők!

Félálomban megkérem őt, hogy villámgyorsan cserélje ki magát

valami nagy, hosszúkás, emberpuha tárgyra,

és habozás nélkül meneküljön el.

Észre ne vegyem! Mert csak visszafektetném, és mosolyognék:

félreérteném a tréfát.

De ez csak egy pillanat, és amikor felébredek, persze még mindig ott van.

A maradást fejlesztgeti.

Tudja, hogy eddig mindig csak szétpakolt –

most pedig életében először bátor.

De hát télen sapka nélkül nem lehet szeretni.

Karácsonyra kiürülnek a boltok, hogy fogok sapkát szerezni?

Ráhagyom. Szerezzen ő, ha már akkora hatalma van:

neki lehet, hogy akkor is adnak, ha nincs.

A lehetetlen ajándékaitól így is roskadozik a polc.

Félek az ünnepektől. Hogy először lesz az a pár nap igazán ünnepi.

Hogy rászáll a béke és nyugalom, aztán vésővel sem tudom lekaparni róla.

Sugárzik rám valamit, és én visszasugárzom.

A közönségre nézek, ahogy mondom neki,

hogy nem magamnak adott vissza,

hanem folyamatosan magától vesz el.

Azt hittem, akit keresek, a sarokban lesz:

nem táncol és nem is a pultnál harsány.

Tehát először a sarokban kerestem; ezért tartott olyan sokáig.

Olyan meggyőzően hajtogatja, hogy van még mit csinálnia,

hogy leereszkedő törődésből elhiszem neki.

A teendőit beleilleszti az én teendőimbe,

matrjoska babát állít fejjel lefelé a fal mellé. Eldől.

Amikor behajol egy tehén az ablakon, éppen kényelmesen fekszem.

Megijedni fáradt vagyok, majd inkább csak reggel.

A bárányok száma megint több, mint az előbb –

belezavarodtam a számolásba. Újrakezdem.

Magamat megint kifelejtettem.

És ő suttogva mesél egész éjjel. Lehet, hogy ezért nem tudok aludni.

Ha elmesélte, újrakezdi, kezdje újra.

Van még bárány.