Ha magától rájön, örülök.
Hogy féltem őt magamtól.
Hogy miatta nem tudok aludni.
Hogy bárányokat számolok.
Nyolcmilliárd-kilencvennyolcmillió-hétszázhatvannyolcezer-
ötszáznegyvenhárom.
Az ő bárányait számolom.
Juhászok a felmenői: az elmúlt és a jövendőbeli bárányok is
ott sorakoznak az elméleti síkon.
De milyen távol vannak a legelők!
Félálomban megkérem őt, hogy villámgyorsan cserélje ki magát
valami nagy, hosszúkás, emberpuha tárgyra,
és habozás nélkül meneküljön el.
Észre ne vegyem! Mert csak visszafektetném, és mosolyognék:
félreérteném a tréfát.
De ez csak egy pillanat, és amikor felébredek, persze még mindig ott van.
A maradást fejlesztgeti.
Tudja, hogy eddig mindig csak szétpakolt –
most pedig életében először bátor.
De hát télen sapka nélkül nem lehet szeretni.
Karácsonyra kiürülnek a boltok, hogy fogok sapkát szerezni?
Ráhagyom. Szerezzen ő, ha már akkora hatalma van:
neki lehet, hogy akkor is adnak, ha nincs.
A lehetetlen ajándékaitól így is roskadozik a polc.
Félek az ünnepektől. Hogy először lesz az a pár nap igazán ünnepi.
Hogy rászáll a béke és nyugalom, aztán vésővel sem tudom lekaparni róla.
Sugárzik rám valamit, és én visszasugárzom.
A közönségre nézek, ahogy mondom neki,
hogy nem magamnak adott vissza,
hanem folyamatosan magától vesz el.
Azt hittem, akit keresek, a sarokban lesz:
nem táncol és nem is a pultnál harsány.
Tehát először a sarokban kerestem; ezért tartott olyan sokáig.
Olyan meggyőzően hajtogatja, hogy van még mit csinálnia,
hogy leereszkedő törődésből elhiszem neki.
A teendőit beleilleszti az én teendőimbe,
matrjoska babát állít fejjel lefelé a fal mellé. Eldől.
Amikor behajol egy tehén az ablakon, éppen kényelmesen fekszem.
Megijedni fáradt vagyok, majd inkább csak reggel.
A bárányok száma megint több, mint az előbb –
belezavarodtam a számolásba. Újrakezdem.
Magamat megint kifelejtettem.
És ő suttogva mesél egész éjjel. Lehet, hogy ezért nem tudok aludni.
Ha elmesélte, újrakezdi, kezdje újra.
Van még bárány.
