Sárosdi, a prózaíró arra gondolt, hogy a régi, szép karácsonyokról kellene írnia. Arról, hogy milyen volt, amikor hó borította a korán sötétbe borult tájat, a játszóterek környékét szánkótalpak nyomai szabdalták, az üzletekben ellenben nem ordított fülsiketítő giccszene, a bejglit nem csomagolták fóliába, a közértek előtt csak egyféle fenyőt lehetett kapni, szaloncukorból a zselés volt a menő, az este hangulatához pedig a rántott ponty üres és zsíros íze mellé a legósdobozok zörgése illett leginkább. Sárosdi örült a felkérésnek, hogyne örült volna, elvégre, ha az embert fölkérik valamire, az mindig megtisztelő, nem beszélve arról, hogy ünnepi szám, amelyet a hétköznapi gondoktól átmenetileg megszabadulva, ünnepi érzések közepette szokás forgatni. Az ilyesminek pláne jó érzés a szerzője lenni. Ráadásul, ha délután, fafaragás közben kell egy újságpapír, hogy ne a padlóra hulljanak a forgácsok, kéznél lehet a reggel vásárolt és addigra kiolvasott lap. És ha szerencséje van – gondolta Sárosdi –, pont arra az oldalra potyognak majd a fejsze csapásai nyomán lehulló fakéregdarabkák, amelyen az ő ünnepi írása is virít.
Hamar elkészült vele, jóval a határidő előtt eljuttatta a szerkesztőségbe, ahonnét ugyancsak rövid időn belül vissza is jeleztek: a leadott anyag szép és jó, a felkérésnek tökéletesen eleget tesz, benne lesz a karácsonyi számban. Sárosdi is jó érzések közepette írta, hiszen amúgy is hajlamos volt a nosztalgiára. Szenteste napjának reggelén első dolga volt lesietni az újságospavilonhoz. Az ég szürke volt, változó intenzitással esett az eső, a járdát sár és latyak borította, és az emberek ugyanúgy lehajtott fejjel, egymásra se nézve loholtak a dolguk után – föltehetően az utolsó utáni karácsonyi beszerzéseket intézni –, mint bármely másik alkalommal. Semmi nem utalt arra, hogy ez a nap különleges lenne. Sebaj – reménykedett Sárosdi –, talán az ő nosztalgikus írása is segít estére előteremteni az ünnepi hangulatot.
Ami náluk is váratott magára. A felesége egész nap a konyhában sürgött-forgott, és Sárosdi is sokat bíbelődött azzal a csenevész fácskával, amelyet csak a hangulat kedvéért vettek. Nagyobbat nem volt értelme beszerezni, elvégre másnap hazautaznak a szülőkhöz, de hát mégiscsak ez az első közös karácsonyuk, valahonnét el kellett indulni. Sárosdi tétova mozdulatokkal aggatta föl a fácskára azt a pár szem szaloncukrot és a néhány díszt. Időnként kiment a konyhába, megnézni, a felesége hol tart, és mintegy mellékesen megemlítette, hogy megjelent egy írása az ünnepi lapszámban.
– El fogom olvasni – ígérte a felesége, de nem nézett föl a cérnavékonyra klopfolt húsok közül.
A karácsonyi novella tehát egyelőre – legalábbis Sárosdiéknál – olvasatlan maradt, kicsit még várni kellett ahhoz, hogy kiderüljön, a prózaíró annak idején milyen izgatottan várta a szentestét. Már onnantól, hogy reggel fölkelt, a gyertyagyújtás járt a fejében. Ezzel persze minden gyerek így volt, az azonban már kevésről mondható el, hogy évtizedekkel később is ugyanez az érzés kerítette hatalmába. Pedig Sárosdi ezen a napon is folyamatosan izgatott volt. Ám ezúttal nem azért, mert várta az estét. Tudta, hogy jön az magától is. Gyorsabban, mint kellene.
– Mi ez, gitártok? – tette föl a kérdést a felesége órákkal később, amikor már odakint sötétbe borult és elcsöndesedett az utca, és az ablakokban megjelentek a villódzó, színes fények. Közel és távol egyedüli kivételt Sárosdiék albérlete jelentett, mivel a prózaíró elfelejtett a minimalista karácsonyi díszítés mellé legalább egy izzósort venni. Sebaj, azt a picike fát amúgy is vagy háromszor körbe lehetett volna egy efféle alkalmatossággal tekerni. A giccset pedig egyikük se szerette.
A felesége talán viccnek szánta a kérdést, ám a prózaíró világosan kihallotta belőle a döbbenetet, a dühöt és a csalódást. Egyik se keltett benne meglepetést. Szíve mélyén már akkor sejtette, hogy ez lesz, amikor azt az oldaltáskát néhány utcával arrébb, a bőrdíszművesnél megvette. Sárosdinak akkor föl se tűnt, hogy tényleg olyan az alakja, mint a gitáré. Az eladó nagyon dicsérte, mondván, nemcsak szép, de praktikus darab is, sportos és elegáns öltözékhez egyaránt hordható. Sárosdi fizetett, és közben nosztalgiával gondolt arra a nem is annyira régmúlt időre, amikor az aktuális barátnőjénél egy könyvvel vagy egy zenei kazettával letudta az ajándékozást. Persze utóbbit összeállítani se volt könnyű feladat: annak, hogy milyen számok és milyen sorrendben kerüljenek a kazettára, üzenetértéke lehetett. Az eljövendő prózaíró sokat kínlódott vele, ugyanakkor élvezte.
Az elkövetkező órák azzal teltek, hogy Sárosdi a nagyszoba ablakában állt, és nézte, ahogy odakint vigasztalhatatlanul esik az eső. Az utca néptelen volt, a családok a színes fények mögött vacsorához készülődtek a nappalikban, amelyeket ekkorra már megtöltött a fenyőfa illata. Ez alól Sárosdiék albérletének legnagyobb szobája megint csak kivételt jelentett, azt ugyanis a kicsit már kiszáradóban lévő és sötétbe borult fácska semmivel nem tudta megtölteni. Különben is, alig látszott ki a pulóver, a könyvek meg a CD-lemezek mögül, amelyeket Sárosdi a feleségétől kapott.
A gitártoknak titulált praktikus bőrtáska nem volt az ajándékok között. A sarokban, a kanapé mögött hevert. Oda dobta Sárosdi felesége, aki most a szomszéd szobában a tévét nézte. Valami romantikus karácsonyi film ment, de Sárosdi a csukott ajtó mögül is kihallotta, ahogy a felesége telefonál. Most ugyanolyan csilingelőn szólt a hangja, ahogy szokott. Nem úgy, mint amikor a gitártokot lóbálta a kezében, és közben azt hajtogatta: „Ha ennyire nem ismersz, egyáltalán, miért vettél el feleségül?”
Még szerencse, hogy a gondos munkával készült ünnepi fogást korábban elfogyasztották. Volt némi vita közöttük, hogy mikor egyenek, ajándékozás előtt vagy után. Sárosdiéknál annak idején előbb kiosztották az ajándékokat, és utána ültek asztal mellé. A felesége családjában ez fordítva történt. De ez tényleg csak rövid vita volt, már ha lehetett egyáltalán annak nevezni. Sárosdi hamar engedett, előre látva a hátralévő borús órákat. Legalább éhen ne maradjanak.
Az ajtó kinyílt, a felesége a mosdó felé haladva tőle szokatlanul döngő léptekkel átvonult a nagyszobán, és közben azt mondta:
– Anyuékkal beszéltem. Azt hittem, te is odaböffentesz nekik valamit. Holnap a megbeszéltek szerint várnak.
Az éjszaka és a másnap reggel ugyanolyan fagyosan telt, mint a szenteste. Holott fagyról szó se volt. A hőmérséklet csúcsokat döntött, az eső szitálásba váltott.
– Borzalmas ez az idő – ezzel fogadta Sárosdiékat az anyósa odahaza, a vasútállomáson. – Az embernek semmi karácsonyi hangulata nincs ettől a mocskos esőtől. Na, de meséljetek, milyen volt az első közös? Jó volt a novellád, fiam. Abban legalább benne volt az ünnepi hangulat. Hát, boldog karácsonyt, gyermekeim.
– Boldog karácsonyt – ismételték amazok.
A felesége Sárosdi felé nyújtotta a kezét. Elindultak az autóhoz.
A gitártoknak titulált holmit újév után, amikor a bőrdíszműves újra kinyitott, visszacserélték. Többet nem beszéltek róla. Sok évvel a válásukat követően Sárosdinak eszébe jutott, hogy a felesége azt se tette szóvá, hogy a bőrdíszműves mennyire sajnálkozott, amikor visszatette a polcra a táskát: pedig milyen praktikus darab, ráadásul, emlékszik, akciós áron adta.
