Benedek Szabolcs: Az első közös

Publikálás dátuma
2019.12.26. 09:30

Sárosdi, a prózaíró arra gondolt, hogy a régi, szép karácsonyokról kellene írnia. Arról, hogy milyen volt, amikor hó borította a korán sötétbe borult tájat, a játszóterek környékét szánkótalpak nyomai szabdalták, az üzletekben ellenben nem ordított fülsiketítő giccszene, a bejglit nem csomagolták fóliába, a közértek előtt csak egyféle fenyőt lehetett kapni, szaloncukorból a zselés volt a menő, az este hangulatához pedig a rántott ponty üres és zsíros íze mellé a legósdobozok zörgése illett leginkább. Sárosdi örült a felkérésnek, hogyne örült volna, elvégre, ha az embert fölkérik valamire, az mindig megtisztelő, nem beszélve arról, hogy ünnepi szám, amelyet a hétköznapi gondoktól átmenetileg megszabadulva, ünnepi érzések közepette szokás forgatni. Az ilyesminek pláne jó érzés a szerzője lenni. Ráadásul, ha délután, fafaragás közben kell egy újságpapír, hogy ne a padlóra hulljanak a forgácsok, kéznél lehet a reggel vásárolt és addigra kiolvasott lap. És ha szerencséje van – gondolta Sárosdi –, pont arra az oldalra potyognak majd a fejsze csapásai nyomán lehulló fakéregdarabkák, amelyen az ő ünnepi írása is virít. Hamar elkészült vele, jóval a határidő előtt eljuttatta a szerkesztőségbe, ahonnét ugyancsak rövid időn belül vissza is jeleztek: a leadott anyag szép és jó, a felkérésnek tökéletesen eleget tesz, benne lesz a karácsonyi számban. Sárosdi is jó érzések közepette írta, hiszen amúgy is hajlamos volt a nosztalgiára. Szenteste napjának reggelén első dolga volt lesietni az újságospavilonhoz. Az ég szürke volt, változó intenzitással esett az eső, a járdát sár és latyak borította, és az emberek ugyanúgy lehajtott fejjel, egymásra se nézve loholtak a dolguk után – föltehetően az utolsó utáni karácsonyi beszerzéseket intézni –, mint bármely másik alkalommal. Semmi nem utalt arra, hogy ez a nap különleges lenne. Sebaj – reménykedett Sárosdi –, talán az ő nosztalgikus írása is segít estére előteremteni az ünnepi hangulatot. Ami náluk is váratott magára. A felesége egész nap a konyhában sürgött-forgott, és Sárosdi is sokat bíbelődött azzal a csenevész fácskával, amelyet csak a hangulat kedvéért vettek. Nagyobbat nem volt értelme beszerezni, elvégre másnap hazautaznak a szülőkhöz, de hát mégis­csak ez az első közös karácsonyuk, valahonnét el kellett indulni. Sárosdi tétova mozdulatokkal aggatta föl a fácskára azt a pár szem szaloncukrot és a néhány díszt. Időnként kiment a konyhába, megnézni, a felesége hol tart, és mintegy mellékesen megemlítette, hogy megjelent egy írása az ünnepi lapszámban. – El fogom olvasni – ígérte a felesége, de nem nézett föl a cérnavékonyra klopfolt húsok közül. A karácsonyi novella tehát egyelőre – legalábbis Sárosdiéknál – olvasatlan maradt, kicsit még várni kellett ahhoz, hogy kiderüljön, a prózaíró annak idején milyen izgatottan várta a szentestét. Már onnantól, hogy reggel fölkelt, a gyertyagyújtás járt a fejében. Ezzel persze minden gyerek így volt, az azonban már kevésről mondható el, hogy évtizedekkel később is ugyanez az érzés kerítette hatalmába. Pedig Sárosdi ezen a napon is folyamatosan izgatott volt. Ám ezúttal nem azért, mert várta az estét. Tudta, hogy jön az magától is. Gyorsabban, mint kellene. – Mi ez, gitártok? – tette föl a kérdést a felesége órákkal később, amikor már odakint sötétbe borult és elcsöndesedett az utca, és az ablakokban megjelentek a villódzó, színes fények. Közel és távol egyedüli kivételt Sárosdiék albérlete jelentett, mivel a prózaíró elfelejtett a minimalista karácsonyi díszítés mellé legalább egy izzósort venni. Sebaj, azt a picike fát amúgy is vagy háromszor körbe lehetett volna egy efféle alkalmatossággal tekerni. A giccset pedig egyikük se szerette. A felesége talán viccnek szánta a kérdést, ám a prózaíró világosan kihallotta belőle a döbbenetet, a dühöt és a csalódást. Egyik se keltett benne meglepetést. Szíve mélyén már akkor sejtette, hogy ez lesz, amikor azt az oldaltáskát néhány utcával arrébb, a bőrdíszművesnél megvette. Sárosdinak akkor föl se tűnt, hogy tényleg olyan az alakja, mint a gitáré. Az eladó nagyon dicsérte, mondván, nemcsak szép, de praktikus darab is, sportos és elegáns öltözékhez egyaránt hordható. Sárosdi fizetett, és közben nosztalgiával gondolt arra a nem is annyira régmúlt időre, amikor az aktuális barátnőjénél egy könyvvel vagy egy zenei kazettával letudta az ajándékozást. Persze utóbbit összeállítani se volt könnyű feladat: annak, hogy milyen számok és milyen sorrendben kerüljenek a kazettára, üzenetértéke lehetett. Az eljövendő prózaíró sokat kínlódott vele, ugyanakkor élvezte. Az elkövetkező órák azzal teltek, hogy Sárosdi a nagyszoba ablakában állt, és nézte, ahogy odakint vigasztalhatatlanul esik az eső. Az utca néptelen volt, a családok a színes fények mögött vacsorához készülődtek a nappalikban, amelyeket ekkorra már megtöltött a fenyőfa illata. Ez alól Sárosdiék albérletének legnagyobb szobája megint csak kivételt jelentett, azt ugyanis a kicsit már kiszáradóban lévő és sötétbe borult fácska semmivel nem tudta megtölteni. Különben is, alig látszott ki a pulóver, a könyvek meg a CD-lemezek mögül, amelyeket Sárosdi a feleségétől kapott. A gitártoknak titulált praktikus bőrtáska nem volt az ajándékok között. A sarokban, a kanapé mögött hevert. Oda dobta Sárosdi felesége, aki most a szomszéd szobában a tévét nézte. Valami romantikus karácsonyi film ment, de Sárosdi a csukott ajtó mögül is kihallotta, ahogy a felesége telefonál. Most ugyanolyan csilingelőn szólt a hangja, ahogy szokott. Nem úgy, mint amikor a gitártokot lóbálta a kezében, és közben azt hajtogatta: „Ha ennyire nem ismersz, egyáltalán, miért vettél el feleségül?” Még szerencse, hogy a gondos munkával készült ünnepi fogást korábban elfogyasztották. Volt némi vita közöttük, hogy mikor egyenek, ajándékozás előtt vagy után. Sárosdiéknál annak idején előbb kiosztották az ajándékokat, és utána ültek asztal mellé. A felesége családjában ez fordítva történt. De ez tényleg csak rövid vita volt, már ha lehetett egyáltalán annak nevezni. Sárosdi hamar engedett, előre látva a hátralévő borús órákat. Legalább éhen ne maradjanak. Az ajtó kinyílt, a felesége a mosdó felé haladva tőle szokatlanul döngő léptekkel átvonult a nagyszobán, és közben azt mondta: – Anyuékkal beszéltem. Azt hittem, te is odaböffentesz nekik valamit. Holnap a megbeszéltek szerint várnak. Az éjszaka és a másnap reggel ugyanolyan fagyosan telt, mint a szenteste. Holott fagyról szó se volt. A hőmérséklet csúcsokat döntött, az eső szitálásba váltott. – Borzalmas ez az idő – ezzel fogadta Sárosdiékat az anyósa odahaza, a vasútállomáson. – Az embernek semmi karácsonyi hangulata nincs ettől a mocskos esőtől. Na, de meséljetek, milyen volt az első közös? Jó volt a novellád, fiam. Abban legalább benne volt az ünnepi hangulat. Hát, boldog karácsonyt, gyermekeim. – Boldog karácsonyt – ismételték amazok. A felesége Sárosdi felé nyújtotta a kezét. Elindultak az autóhoz. A gitártoknak titulált holmit újév után, amikor a bőrdíszműves újra kinyitott, visszacserélték. Többet nem beszéltek róla. Sok évvel a válásukat követően Sárosdinak eszébe jutott, hogy a felesége azt se tette szóvá, hogy a bőrdíszműves mennyire sajnálkozott, amikor visszatette a polcra a táskát: pedig milyen praktikus darab, ráadásul, emlékszik, akciós áron adta.

Lackfi János: Tíz emberből hány?

Publikálás dátuma
2019.12.24. 11:11

Fotó: Shutterstock
Miért van, hogy tíz emberből nyolc vadul vásárol, pontosan tudja, hogy most aztán ki kell fosztani a nagyáruházi polcokat? Hiszen jön a karácsony, teli szünnapokkal, és be kell ásni magunkat a lakások lövész­árkaiba, és felélni egy évre való ellátmányt, cudar idők jönnek, tízből tíz bolt zárva és tízből tíz tévé világít, és tíz lakásból tízben színes karácsonyfa világít, és tíz tetőből kettőről világító szánon csúsznak le a Mikulások, és tíz erkélyből kettőn Mikulások kapaszkodnak felfelé, mint a betörők. Miért van az, hogy tíz emberből kettő tanácstalanul ténfereg a nagyáruházi polcok között, és nem tudja, mi a fenét vegyen keresztanyjának, nővérének, nővére gyerekeinek? Ki mire izgul, mi a heppje? Mindenkinek tele van az otthona mindenféle hasznavehetetlen fisfossal. Mégis rinyálunk, hogy semmit nem engedhetünk meg magunknak… Tízből tíznek van norvégmintás pulóvere, karácsonyi mintás zoknija, felesleges parfümje, amelyet büdösnek érez, csokija és piája. Majd a tavaly kapott csokikat újracsomagoljuk, és továbbutaznak, tízből tíz ilyenkor vásárolt csoki úgyis olyan akciós, hogy csak pár vegyi komponensében különbözik a fogkefétől. Miért van az, hogy tíz családból hét összevész karácsonykor, mert papa megint kommunistázik vagy fasisztázik, mert miattatok van ez is, a sok tetves Rothschild megnyomja a gombot, és az emberek úgy táncolnak, ahogy fütyülnek, mint az automaták, mint a kínai császár agyag hadserege. De papa, hiszen az agyag hadsereg nem táncol, csak áll, és néz gunyorosan előre, lehet, nem is gunyorosak, hanem hunyorognak, mert kínaiak, a szűk keresztmetszeten át nézik a világot. Mert a piszkos turulhívő vadmagyarok elcsinálják ezt a gyönyörű országot, mely annyi Nobel-díjast adott a világnak, hogy az anyátok! Miért van, hogy statisztikailag tíz papából öt egyetért azzal, hogy semmiben nem ért egyet a másik öttel? Mert ezek a rohadékok elhurcoltak minket, vagonban, mint az állatokat, hát miféle szadista népség… Mert ezek a rohadékok elvették mindenünket, padlássöprés, feketevágás, kuláklista… Jól van, papa, egyék a bejglit, egyik a diósat, másik a másikat! Miért van az, hogy karácsonyeste, miután a hajcihő lezajlott, az ablaknál állva tízből két ember olyan magányos, mint napközben a fogkefék, amelyekkel senki se törődik, kivéve a jó házakat, ahol napi háromszor mosnak fogat. Tíz emberből hányan mosnak háromszor fogat, miközben tíz fogorvosból kilenc ezt a fogkrémet ajánlja? Miért van az, hogy tízből nyolc ember karácsonykor bőszen horkol az elfogyasztott italok és ételek befolyása alatt? Ilyenkor tíz tévéből nyolc hiába sugározza a nagyszerűségeket a vakvilágba, hiába jópofáskodnak a műsorvezetők, hiába nyáladzanak mérgeset a komodói varánuszok, hiába rúgják be a csatárok lassításban újra meg újra ugyanazt az utólag les miatt érvénytelenített ollózós gólt, hiába kelletik magukat a villalakók, hiába finganak, böfögnek, másznak egymásra infravörös kamerák kereszttüzében, hiába eszik a gilisztát a dzsungelben, és hiába vonszolnak fatörzseket a sárban lihegve, miközben azt kell énekel­niük, hogy iccmájlájf. Miért van az, hogy tíz Kisjézusból nyolc minősíthetetlen körülmények közé születik, kettőt meg elkapartatnak a szülei? Mert nem így gondolták, nem látják a jövőt, mert nem érdemes erre a csodálatosan rohadó bolygóra életet katapultálni, mert inkább ki kéne őket lőni a Marsra, ott alapítsanak kolóniákat, nagy lufiban levegőt is lőni utánuk, viszlát, jövő nemzedék, térjetek majd vissza platinaragyogású űrhajósruhában, és mentsétek meg a Földet, javítsátok meg, mint egy régi aranyórát, húzzátok fel, mint egy régi aranyórát, vágjátok zsebre, mint egy régi aranyórát. Miért van az, hogy tíz Szent Józsefből egy alkoholista, egy bántalmazó, egy pedig alkoholista bántalmazó? Miért nem a fát bántják, azt nyeszetelik, vágják, hasogatják, szegelik, csapolják koporsónak, bölcsőnek, ebédlőasztalnak, sámlinak, ajtónak, ablaknak, gerendának vagy fogpiszkálónak, hacsak el nem szabják? Miért nem fitnesszel vezetik le a feszkót, miért nem kick-boxolnak vagy végeznek mindfullness gyakorlatokat, miért nem neveznek be Finnországban egy feleségcipelő versenyre vagy Amerikában lábujjszkander-bajnokságra? Miért, hogy a bolygón tízből nyolc Mária elviselhetetlen koszban szül, azt a maradék kettőt pedig orvosok félemlítik meg villogó késekkel, okosságokkal, szent otthontalanság közepette? Maradjon nyugton, anyuka, és toljon, lélegezzen nyugodtan, jó kezekben van, most legyen jó kislány, majd a doktor bácsi megmondja, ha nem megy természetes úton, visszük a műtőbe, na, kismama, rajta-rajta, magán a világ szeme, úgy szüljön egykettőre, mint a parancsolat, mint a tízparancsolat, mintha a világ világosságát hozná világra!
Szerző

Szabó T. Anna: Karácsony hava

Publikálás dátuma
2019.12.23. 16:16

Fotó: Shutterstock
Ezerkilencszáznyolcvanhat, Kolozsvár. Csikorgó télben lefele botorkál a fűtetlen, a sötét lépcsőházban hetvennyolc éves nagyanyám. Tél tél után telt velem hóban-lázban: ő ezt az elszántságot hagyta rám. Négy emelet, a nehéz elemlámpa húzza a karját, „elvették a villanyt”, de ő felkészült erre is, csak lépked a jeges utcán, hátra sose pillant, hótorlaszok közt szólítja parancsa, amit nem lehet nem hallania. Ismeri célját: megint hazatart, nem eshet el, mert védi új bakancsa, külföldről küldte emigrált fia, jó vastag bőr és recés gumitalp. Ez adja vissza méltóságát végre, a biztos léptek szilaj örömét, és nem gondol a végső vereségre, hogy be ne nyelje végleg a sötét, megy nagymama a nagy nehéz bakancsban, és nem fog rajta sem félsz, sem idő, ez segít élni, túlélni, bokáját ez fogja, ez a tavalyi karácsonyt idéző, becses, beszerezhetetlen, okos ajándék: a téli cipő. A rendszer foglya így jár szabadon, határok közé beszorított sorsát így tágítja ki félvárosnyira, mert tudja, hogy túl a határokon rá gondol most is, rá vár a fia. Egy üveg mézet végig így cipelhet, így vihet át az éhes unokáknak ünnep előtt a jeges utakon, így menetel át, háborúk neveltje, a hallgatásba fulladt városon. Megy nagymama, átvág a hóesésen, amíg talál egy kínlódó trolit, masírozik a katonabakancsban, mert ki menni tud, az gondoskodik. Az elsötétült házsorok között a nagy hidegben végül hazaért, egy élethossznyi házasság után rohant férjéhez, mélyen tudta, mért. Én azóta is ott megyek vele, a vacsorához leülök velük, és hallgatom halk, féltő szavait: sejthette már: ez utolsó telük. Megy nagymama, a nemsokára özvegy, megy-megy a hóban és Párizsra gondol, tél van ott is, de minden csupa fény, csupa reményből van és izgalomból, csupa ünnepből egész Európa, csak ez a kelet sáros és sötét – és nem jutott el fényes városokba, szűk térben élte egész életét, de pár év múlva a halálos ágyán még mindig három nyelven olvasott, és most is átnéz álmaimban hozzám, és mézet hoz, hogy lássa: jól vagyok.
Szerző