Simon Márton: Az az illat, amikor szénnel fűtenek - égősor -

Van valahol egy konyha,

ahol most mindenki ott van,

meleg és zajos, a rádió, ez a műanyag,

olcsó ezüsttel lefújt szív recsegve teszi a dolgát.

Én nem vagyok ott, én itt ülök,

és arra gondolok, hogy ezeket a nyirkos, téli buszutakat

még mindig ugyanannyira utálom,

és hogy még mindig ugyanúgy azt mondom, „haza”,

és épp nincs kinek azt hazudjam, hogy ez kinek számít.

Az Atyának és Fiúnak. Annyit írni, hogy „elértem, jövök”.

Nem tudni, hova.

A hajnali fagyban a hóba állított tönkön varjú,

az ismerős zsibbadásban, ami a kert.

Tócsa darabokra tört tükréből sár és fűcsomók.

Elhelyezhetetlen vagyok a képben, noha emlék.

Van benne kávé, tűz, odafent puszta lég,

van benne fejsze – mint az elképzeléseimet, szorongatom.

Fát vágok, hogy be tudjak gyújtani, mielőtt fölébrednek.

Például ide.

De történet nincs, égősor van.

A szabály az, hogy évekkel kell később jönni rá, ha jó volt.

Persze amúgy se rossz már.

Az „egyébként” kezdetű kérdések desszert közben.

Családi filmekre együtt inni éjjel. Aprósüteményt hányni.

Keresni valami régit, csak olyasmit találni, ami nem kell.

Magamat, amikor még komolyan azt hittem,

hogy tévénézés közben nem lehet meghalni.

De ez nem gyász: lift vagyok, elromlottam, valaki bennem ragadt.

Azóta próbálok úgy nézni, hogy ő is lássa, amit én.

Bár semmit sem értek. Egyébként hová lett?

És miért mindig a kék a kókuszos?

Azóta megtanítottak, hogy kell fenyőt ültetni, zokninak örülni,

karácsony napján tanácstalanul álldogáló mentősök

mellett elsétálni az aluljáróban. Amit elértem, hazahozott.

Amit majd ezután fogok, már elvisz innen.

De most hozd ki a reggelt, ülj le, és amíg hűl, mesélj.

Mesélj az arcokról, amiket sosem fogunk már látni.

Mesélj a repülés és a csontozat konfliktusairól és különbékéiről.

A kialvatlanság korának templomairól.

Medúzák zselés boldogságáról.

Úgy mondd, hogy nem tudod, melyikünk élete múlik rajta.

Piros-sárga, piros-sárga, kék-zöld, kék-zöld villogás.

Hallgasd, hogy kiabálják egy távoli ablakból az álmaink.

Az az illat, amikor szénnel fűtenek, az a Szent Lélek.

Hát hajítsd messzire, ami mozdulatlan, és szeresd, ami zuhan.